Harminchét éves vagyok, nyolc éve ismerkedtem meg a nálam három évvel fiatalabb párommal. Nagyon jó a kapcsolatunk. Harminchárom éves voltam, amikor már beszéltünk a gyerekvállalásról. Elmentem nőgyógyászhoz, minden szép és jó volt. Próbálkoztunk, de nem jött a baba. A nőgyógyász azt mondta, ne várjunk, irány egy meddőségi klinika. Ott kivizsgáltak, igazán nem találtak semmit, de ők is azt mondták, ne várjunk, ne fussunk felesleges köröket, vágjunk a közepébe. Sajnos édesanyám, aki nagyon várta, hogy kisbabám legyen, időközben elhunyt. Nagyon megviselt.
2015 májusában elkezdődött a stimuláció. Nem volt vele gond, az adagot csökkentette az orvos, mert minden olyan szépen alakult. Május 22-én délelőtt punkció. Amikor kitoltak, már akkor nagyon erősen görcsöltem. Kaptam még egy infúziót, rendben lezajlott minden. A hazafele úton nagyon rosszul lettem, többször hánytam. Otthon lepihentem, de továbbra is erősen görcsöltem, izzadtam és hánytam. Éjfél előtt borzasztó göcsökre keltem, elindultam a vécé felé, próbáltam pisilni, de nem ment (rögtön átfutott az agyamon a katéter gondolata). Aztán már csak arra emlékszem, hogy a padlón fekszem, a párom felettem áll nagyon rémült arccal, és kérdezget (hogy hívnak?, hány éves vagyok? stb.), hogy eszméletemnél vagyok-e? Az ügyeletet felhívtuk, azt mondták, rögtön kórház. Mivel a kórház két perc autóútra volt tőlünk, bementünk.
Akkor már mindenem fájt, a kulcscsontomnál azt éreztem, mintha éles késeket szurkálnának belé, még a lélegzetvétel is fájt. A sürgősségin megvizsgáltak (vérnyomás, EKG, vérvétel – immáron a kb. 42. Felküldtek a nőgyógyászatra. Sem folyadékot, sem vért nem találtak. A fájdalmak erősödtek. Négy napig voltam bent, infúziót kaptam. Megtörtént a beültetés, egy nappal később a tervezettnél, mert a biológus telefonált, hogy a prof. azt üzeni, a körülmények miatt várjunk még egy napot. Oké. Hazamentem, pár nap pihi, majd munka. Na, de újra elkezdődött. Akkorra már mindenhol fájt, a petefészkeim, a méhem az egész alhasam, le a hüvelyemig, mintha késsel szurkálnának. Nem tudtam vécére menni, szinte sírtam a fájdalomtól. Egy nőgyógyász viccesen azt mondta, ha neki lenne petefészke, az övé is fájna miután egy ilyen beavatkozáson átesett.
Jó, kerestem proktológust, megvizsgált (kaptam kúpot, krémet), közölte, érzi, hogy nagyon érzékeny a méhnyak/méhszáj, szóljak a nőgyógyásznak). Utána nőgyógyász, de semmit nem találtak, kaptam egy kúpot azért. Na, a kúptól pár nap múlva még rosszabb lett, akkor már sírtam (sem ülni, sem nevetni, köhögni nem tudtam, minden fájt, néha még a járásnál is benyilallt). Berohantam a TB-s rendelésre, gyógyszert írtak. Nagyon erős gyógyszer volt, két hétig szédültem, émelyegtem, de segített.
A beültetés nem sikerült. Semmi gond, van még három fagyasztott embriónk. A második ET transzfer-nél emelkedett hcg, ami pár nap múlva visszaesett. Kiadtam magamból, nekilátunk újra, még mindig van egy fagyasztott embrió. Kivizsgálások, minden rendben ismét. Jó, próbáljuk meg. Időközben drasztikusan változtattam a táplálkozásomon. Siker, hcg 462, nagy öröm, pityergés. Minden rendben a 12 hétig, minden nap beszélgetek vele, szeretgetem (ezt végig csináltam, nem hagytam abba). A kombinált teszt (genetika), nagyon rossz eredményeket hozott. Két napig sírtam. Újabb teszt, vérvételes, drága, egy hét múlva eredmény: ismét pozitív Down szindrómára. Akkor már nem bíztam. A főorvos úr felhívott, be tudok-e menni másnap 7-re, azt mondta, ez az ICSI eljárásnál előfordul, hisz nincs természetes kiválasztódás, na, és persze sikerült a kicsi hibaszázalékba beleesni.
Bementem, ott közölték, akkor még ma Chorion-biopszia. Féltem nagyon. A méhlepény hátsó falon tapad, az orvos azt sem tudta, hogy álljon neki. Első bökés nem vészes, másodiknál azt hittem, hányni fogok. Vége. Átkísérnek a szobába. Lefekszem és csak zokogok. Nem fáj, nem tudom, miért. Ráadásként még egy szuri az RH negativitásért. Másnap reggel vizes valami távozik, na, jó kórház, ultrahang, nem magzatvíz. Cserébe jól lepirítanak, hogy ha anno oda megyek és nem kombináltra, és ők rendellenességet látnak, már másnap elküldenek chorionra, már rég lenne eredmény, de hát ki akarja megböketni magát, ha nem muszáj. Oké, ez van.
Két nap múlva hív a genetikus doktornő. Le a kalappal a gyorsaságért, mert egy hetet ígértek. Sajnos a gyanú beigazolódott. Előtte rengeteget sírtam, nem szeretném megtartani, de hogy jövök én ahhoz, hisz nem vagyok a Mindenható, hogy döntsek egy kis életről, sorsról. Ennek ellenére úgy döntöttünk, nem tartjuk meg. Szörnyű, amin keresztülmegyünk. Hétfőn 7-re megyek a kórházba. Nagyon félek, hisz nem tudom mi fog történni, hogyan végzik ezt az egészet. 14 hetes kismama vagyok/voltam. Az álomból rémálom lett. Megoldjuk, csak legyünk már túl rajta. Bizakodom, legközelebb összejön. Azt mondják az orvosok a legközelebbinél szinte semmi esély rá, hogy beteg legyen.
SE
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
