Ellentétben a csecsemővel, a kisbabával és az óvodással, a kiskamasz nem valami hálás téma. Az iskola már rutin, az igazi kamaszkor, a nagy konfliktusok, az ajtócsapkodás még odébb van. Egyelőre megosztja velem örömét, bánatát, kikéri a véleményem. A „kiskamasznapló” sajnos, nem tűnik túl életképes sorozatnak. A napokban azonban mégis történt valami, amit megosztanék veletek.
Kaptam egy körlevelet. Kiderült belőle, hogy a gyerek egyik osztálytársa, illetve az ő szülei, hétvégi elfoglaltságot szerveznének a fiúknak, ha lenne elég jelentkező. Mit ad isten, pont a legellenszenvesebb kisfiú családjától származik az indítvány. Felfedeztek egy kiváló mulatságot: lasertag. Stratégiai játéknak hirdetik. A lényege, hogy kapsz egy valódi puskára eléggé hasonlító formájú eszközt, ami infravörös fényt bocsát ki magából. Valamint egy érzékelőt, ami minden irányból érzékeli a találatot. Biztosítanak még terepruhákat, és mindenféle szépet és jót, ami a valódi lövöldözés, háborúzás hangulatát kelti. Pozitívumként említik, hogy a paintballal, illetve az airsoft nevű izével ellentétben nem okoz fájdalmat. Mindezt fejenként közel kétezer forintért, ha összejön tizenkét gyerek. Plusz útiköltség.
Hát ez tényleg hiánypótló újdonság a játékpiacon. Mindig örömmel látom, hogy a világ fejlődik. Azonban ennek az újdonságnak a lényege nem a játék szerkezetében rejlik, mindössze az élethűbb látványban. Ma már nem szükséges valódi fegyvert tartanod a kezedben azért az örömért, hogy láthasd a célfény piros pontocskáját az ellenfél homlokán táncolni. A tudatért, hogy ha valódi fegyvered lenne, megölhetnéd. Megvallom, én rühellem az ilyesmit. Miért nem elég a számháborúzás? Vagy egy bot, és lehet ordítva rohangálni, hogy lelőttelek. Mi szükség van a valódi fegyvereket utánozó eszközökre? Mi szükség van a lézerirányzékot utánzó vörös pontocska táncolására az ellenfél ruháján? Mi szükség van terepszínű, katonai egyenruhát utánzó cuccokra? Olyan régen nem volt már itt háború, hogy senkiben nem ébreszt ez rossz emlékeket?
Egyik reggel közvélemény-kutatást tartottunk a gyerekek között. Legnagyobb megdöbbenésemre és őszinte rémületemre voltak olyan gyerekek, aki csalódottan húzták a szájukat: nem is fáj? Kislányoknak való puhányság. A paintball meg az airsoft mennyivel vagányabb, az fáj is. Arra a felvetésre, hogy szervezzünk inkább egy jó verekedést itt az udvaron, az fáj is, meg minden, ráadásul ingyen van, udvariasan kuncogtak. Tehát úgy tűnik, mégiscsak szerveződik egy csoport, aki menne. Egy csoport, ami vonzó. Mert olyan vagánynak tűnik, meg pasis, meg hangos, meg különben is az a kisfiú szervezi, akinek a kegyeit jó lenne elnyerni. Aki kimarad, lemarad. Tartozni kell valahová, de hová?
Harcot vív bennem a személyes meggyőződésem, miszerint ez egy baromság, és az anyai szívem, mert látom, hogy a gyerek mennyire szeretne tartozni valahová. Mondjuk ide. Vagy egy másik csoporthoz? Ő maga is ambivalens. Mikor ártok kevesebbet? Ha háttérbe tolom a meggyőződésemet, és elengedem, vagy ha önazonos maradok, és megmondom neki: nem mehet ide, mert egy kártékony marhaságnak tartom, és még drágállom is. Vagy mondjam meg a véleményemet, és mégis engedjem el?
Lapis Lazuli
