1972. szeptember ötödikén hajnalban a Fekete szeptember palesztin terrorszervezet nyolc tagja átugorta a müncheni olimpiai falu kerítését, majd túszul ejtett 11 izraeli olimpikont. A túszdráma végére kilenc sportoló életét vesztette. Nemzetközi szakértők 1972-től számolnak a nemzetközi terrorizmus jelenlétével.
A nők – mint az élet sok más területén is – a terrorizmus terjedésében is szerepet vállaltak. Először támogatóként, később teljes jogú szervezeti tagként vagy öngyilkos merénylőként. Az Interpol tanulmánya szerint gyakran kegyetlenebbek, krízishelyzetben jobban megőrzik hidegvérüket, mint férfi társaik. Ha tárgyalásra kerül sor, keményebbek, kevésbé hajlanak a kompromisszumokra. „Shoot The Women First” – avagy Lődd le a nőket elsőként. Ezt a címet adta női terroristákról szóló könyvének Eileen MacDonald. A legenda szerint az 1972-es merénylet után alakult Grenzschutzgruppe 9 (GSG-9) terrorelhárító alakulat szakmai ajánlásában is szerepelt ez a mondat: végezz a nőkkel elsőként, mert ők a legveszélyesebbek. A nőknek fel kellett venniük a kesztyűt a kemény, több éves katonai tapasztalattal rendelkező férfiakkal. Bizonyítaniuk kellett, hogy nem csupán gyenge nők, akiknek a háztartás és gyermeknevelés lehet a feladatuk.
A nyugati országokban – ahol a nőknek lehetőségük van tanulni, dolgozni és részt vállalni a politikában – teljesen más indíttatásból válik egy nő radikális szervezetek tagjává, mint ott, ahol a nők még mindig elnyomásban élnek. Ulrike Meinhof hitt az eszmékben, melyekért harcolt, de nem állt szándékában mártírhalált halni. A muszlim világban fontos motiváció a férfival való egyenlőség elérése, a mártírrá válás és a paradicsomba jutás. A csecsen nők közül sokan végső elkeseredésükben álltak terroristának, hiszen mindenüket elveszítették a háborúban. Van, akit szülei adtak el a szervezetnek. A világ egyes részein a nők alacsony társadalmi státuszuk miatt könnyebben feláldozhatóak, mint férfi társaik. Az ETA vagy az IRA soraiban, a csecsen vagy iszlám terroristák között a Tamil „Fekete Tigrisek” csapatában és számos más terrorszervezetben jelen vannak nők. Írásom első részében egy olyan nőt mutatok be, aki nem csak résztvevője, hanem alapítója is volt egy ilyen csoportnak.
Ulrike-Marie Meinhof 1934. október 7-én született a németországi Oldenburgban Werner Meinhof kultúrtörténész és Ingeborg Guthardt második gyermekeként. Az apai ág mélyen nemzetiszocialista nézeteket vallott, az anya családja szociáldemokrata, tagjai aktív ellenállók voltak a háború idején. Ulrike gyermekkorát Jénában töltötte, mivel apja múzeumigazgatóként ott kapott állást. A kislány csupán ötéves volt, mikor apja hasnyálmirigyrákban meghalt. Ingeborg felsőfokú tanulmányokba kezdett, hogy gyermekeit eltarthassa, s ehhez – személyes meggyőződése ellenében – elfogadta az NSDAP támogatását. Az egyetemen ismerkedett meg a későbbi neves történésszel, Renate Riemeckkel, akivel később együtt élt. Hosszas rákbetegség után Ingeborg 1949-ben egy tüdőgyulladás következtében meghalt. A két árván maradt gyereket Renate nevelte. Ulrike egyházi iskolába járt, tanulmányait gyakran megszakították Renate vendégoktatói utazásai. Ulrike 1955-ben érettségizett Weilburgban. Ezután Marburgban pedagógiát, művészettörténetet és filozófiát hallgatott, majd 1957-től Münsterben tanult. Érdekelte a politika, tiltakozott az ország újrafegyverzése ellen, megszervezte az Anti-Atomtod-Ausschuss munkacsoportot. A nukleáris fegyverkezés ellen tiltakoztak. Lelkesedett Mao Ce-tung és Che Guevara nézeteiért.
1958-1959-ben a Szocialista Német Diákszövetség tagja lett, majd belépett a Német Kommunista Pártba. Újságírással foglalkozott, 1959-ben a szélsőbaloldali Konkret című lap munkatársa lett. Ulrike hamarosan szerkesztői pozíciót kapott, 1961-ben átvette a főszerkesztői posztot. Feleségül ment a korábbi főszerkesztőhöz, Klaus Rainer Röhlhöz. 1962-ben ikreik születtek, Regine és Bettina. Ulrike a gyermekágyas időszakot végigdolgozta. Egy agyműtéten is átesett ebben az időben, de nem adott magának időt a lábadozásra. Mivel időközben szembekerült a keletnémet vezetéssel, kénytelen volt lemondani főszerkesztői posztjáról. Ellenezte a vietnámi háborút, foglalkoztatták gender témák és az emberi kapcsolatokon belüli patriarchális szemlélet megváltoztatása. 1967-ben elvált és Nyugat- Berlinbe költözött. 1967. június 2-án Reza Pahlavi gyűlölt iráni sah látogatása ellen tiltakozó diákok közül egy 27 éves fiú, Benno Ohnesorg meghalt. Egy rendőr adta le a lövést. (Pahlavi sah 1953-ban egy CIA által támogatott puccs során került hatalomra. Az Amerika által támogatott sah baloldali körökben az imperializmus jelképévé vált.) Ulrike a demokrácia semmibe vételéről beszélt, végleg magára haragította a köztudottan jobbos meggyőződésű Axel Springer lapkiadót, aki többször nyilvánosan gúnyt űzött „Vörös Ulrikéből”. 1968. április 11-én egy civil merényletet követett el Rudi Dutschke ellen, több lövést ad le a diákvezérre. Zavargások kezdődnek a városban. Ekkor mondta Ulrike: „Egy követ elhajítani bűncselekmény. Ezernyi követ ha eldobnak, az politikai cselekvés. Egy autót felgyújtani bűncselekmény. Több száz autó ha lángol, az politikai cselekvés.” Sokan Dutschke haláláért a Springer kiadót okolták, hiszen gyakran hozott le ilyen szalagcímeket: „Állítsák meg Dutschkét! Különben polgárháború lesz.” Dutschke túlélte a támadást.
Bár Ulrike tágas, szép lakásokban nevelte lányait, jól élt, csinosan öltözködött, mégis a rendszer kritikusává vált. Kezdte azt hinni, hogy eddigi módszereivel nem fog tudni változtatni a rendszer visszásságain. Radikális megoldások foglalkoztatták. „Tiltakozni annyi, mint kimondani: ez nem tetszik nekem. Ellenállni annyi, mint megesküdni: ez többé nem fordul elő velem” – írta. Kilépett a Konkrettól. Úgy érezte, ha az állam nem demokratikus keretek között működik, ő sem képes tovább demokratikus eszközökkel érvényesíteni érdekeit.
1968-ban figyelemmel követte Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Thorwald Proll és Horst Schönlein perét, akik a vietnámi háború ellen tiltakoztak. Áruházakat gyújtottak fel. Ensslin és Baader nem jelent meg letölteni 22 hónap büntetésüket, Ulrikénél bujkáltak. 1970-ben a rendőrség elfogta Baadert. Még ebben az évben Ulrike részt vett egy film forgatókönyvének megírásában, mely a nevelőotthonok kegyetlen világát mutatta be. 1970-ben Baadert a börtönből interjúra egy könyvtárba szállították – az interjút Ulrike készítette volna. Valójában ez egy szöktetési akció volt, melyben a könyvtáros életveszélyesen megsérült, Ulrike pedig körözött bűnöző lett. Ekkor alakult meg a Rote Armee Fraktion (RAF), melyet Baader – Meinhof csoportként is emlegettek. A hatóságok elől Palesztinába, majd Jordániába repültek. Ulrike gyermekeit nem tudták anyjuk után menekíteni és Ulrike nővére sem tudta magához venni őket. Apjuk előbb a lakásra ért, mint az asszony nővére, így ő vette magához a lányokat. A tagok hamarosan visszatértek Németországba. A RAF – Vörös Hadsereg Frakció egy vörös csillagot és egy Heckler & Koch MP5 gépfegyvert választott védjegyül, ami egyértelműen utalt baloldali radikális mivoltukra, és arra, hogy véget ért az az idő, amikor még csak szavakkal harcoltak a rendszer ellen. „Mi azt állítjuk, hogy az egyenruhás alak egy disznó, nem ember, nincs miről vitatkoznunk vele. Tévedés lenne még csak beszélni is velük, és természetesen lehet lőni is.” – állították.
Bár a Baader – Meinhof csoport nevet ragasztották rájuk, a vezető szerepet Baader mellett barátnője, Gudrun Ensslin töltötte be. A városi vagány és a dögös, önrendelkező nő szerepében tetszelegtek. A tíz évvel idősebb Ulrike első pillantásra nem volt közéjük való. Ulrikét gyakran „burzsoá picsának” nevezték. De mivel Gudrun a közszereplések alkalmával inkább mint barátnő jelent meg, Ulrike viszont befolyásos médiaszemélyiség volt és ő kommunikálta a csoport nézeteit, az ő nevével azonosították a RAF-t. 1970 után bankrablásokból építették ki szervezetüket, fegyvereket halmoznak fel. Tagjaik sorra kerülnek börtönbe. 1972-től politikai merényleteket hajtottak végre. A „forró május” idején frankfurti amerikai légibázison, ausburgi és müncheni rendőrőrsön, Karlsruhéban egy magánbiztosító igazgatójának autójában, Heidelbergben egy amerikai légibázison és a Springer hamburgi székházában robbant bomba. Bár ez utóbbit bejelentették telefonon háromszor is, a Springer nem ürítette ki a székházat, így 17 ember megsérült. Több halálos áldozata volt a támadásoknak. Ensslint és Baadert elfogták. 1972. június 15-én Ulrikét is letartóztatták Langenhagenben, Hannovertől nem messze. Hét hónapon át egyedül tartották fogva egy börtönszárnyban. Az ötödik hónapban kapott egy írógépet, ettől kezdve folyamatosan írt. Az 1972. szeptember 5-én a müncheni olimpián merényletet elkövető palesztinok többek között 200 Izraelben bebörtönzött palesztin illetve Baader és Ulrike Meinhof szabadon bocsájtását követelték. Ulrike szolidaritásáról biztosította a terroristákat. A tagok éhségsztrájkokkal elérték, hogy érintkezhessenek.
A tárgyalásokon folyamatosan megzavarták a rendet, trágár szavakkal illették a bírót és a védőket. A per kapcsán elfogadták a Lex RAF-ot, mely egyetlen védőt utalt ki a bűnszövetkezet tagjainak, emellett nem kellett jelen lenniük a tárgyaláson. Erre a folyamatos éhségsztrájkok és a rossz körülmények miatt nem is mindig voltak képesek. Otto Schilly, későbbi politikus, a RAF-tagok védőügyvédje szerint a bíróság súlyos hibát vétett, hogy nem engedték felépülni a negyven kilós Ulrikét, hanem a vallatások után azonnal tárgyalást rendeltek el. „Gratulálok, bíró úr, ön kivégezte a német jogállamot.” – mondta Schilly. Ulrike gyermekeivel csak a börtönben találkozhatott nagyon ritkán. 1974-ben Holger Meins, az egyik vezető meghalt az éhezéstől, novemberében Ulrikét a merényletek miatt 8 év börtönre ítélték. Még ugyanebben az évben a RAF kinn maradt tagjai több merényletet elkövettek. Túszul ejtették Peter Lorenz CDU elnököt, a „Holger Meins Kommandó” elfoglalta a stockholmi nagykövetséget. Támadásaik során több ember meghalt és megsebesült, minden esetben pénzt és RAF-tagok szabadon bocsátását kérték a túszokért cserébe. Csupán kisebb sikereket értek el. 1975. május 21-én kezdődött perében Ulrikét négyszeres gyilkosságért és többszörös gyilkossági kísérletért vonták felelősségre. Ítélet azonban sosem született. 1976. május 9-én hajnalban stuttgarti börtöncellájában az ablakrácsra felakasztva találták. Ez egy biztonsági börtönben szinte elképzelhetetlen volt. Sokan gyilkosságról beszéltek. A RAF kinn maradt tagjai túszul ejtették a Német Munkaadók Szövetségének elnökét, Hanns-Martin Schleyert. Helmut Schmidt kancellár azonban nem tárgyalt velük. (Bár kisebb nemzetközi incidens lett a dologból, melyben palesztin gerillák is közreműködtek, végül Hanns-Martin Schleyert fogvatartói megölték.) 1977. október 18-án Gudrun Ensslint felakasztva, Andreas Baadert és Jan-Carl Raspe RAF tagot tarkón lőve találták cellájukban. Ulriket a berlini Mariendorf temetőben helyezték örök nyugalomra, temetésén 4000 ember jelent meg, köztük Rudi Dutschke.
A halála körülményeit azonban homály fedi, egy hírhedt náci orvosprofesszor végezte a boncolást. Mint később kiderült, agyát eltávolították és egy klinikán azt vizsgálták, vajon korábbi agyműtétje befolyással volt-e Ulrike egyre radikálisabb fellépéséért. Jutta Ditfurth hat év kutatás után vállalkozott arra, hogy bemutassa Ulrikét, elmesélje, hogy vajon mi történhetett „a másik oldalon”. A RAF végleg 1998-ban oszlott fel, Ulrike az első generáció tagja volt. Összesen 58 halálos áldozat írható a szervezet számlájára, köztük több civil áldozat is. Egy évvel a RAF feloszlása után Ferruccia Prada, a divatmágnás „Prada Meinhof” pólókat dobott piacra. A pólók népszerűek voltak, köztudott a Prada alapító kommunista beállítottsága is. 2001. szeptember 11-e azonban végleg megszüntetett minden pozitív konnotációt a Baader – Meinhof csoporttal kapcsolatban. A terrorizmus fogalma új értelmet nyert, mely nem lehet divatos, vagy vicces, hiszen halálos fenyegetést jelent most már minden állampolgárra.
Források:
http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=434
Dr. Resperger István - Dr. Túri Viktória: A nők szerepe a terrorszervezetekben
Juditty
