Idestova egy éve volt, hogy elutaztunk Párizsba. Már ott feltűnt a látvány, hogy kora délután az utcákat ellepik az oviból, iskolából kisérővel hazafele tartó kisgyerekek. Romantikus rózsaszín ködfelhőből lenézve arra gondoltam, jéééé, milyen érdekes, itt az anyák hogyan oldják meg, hogy el tudnak jönni kora délután a munkából? Aztán az utolsó napon megláttam egy tündéri édes szőke kisfiút egy fekete bőrű anyukával, aki volt kb. 18 éves. Angyali mosollyal az arcán hallgatta a kisfiú meséjét, és miközben kézen fogva elsétáltak, hangos csörgéssel leesett a húszfilléres. Hogy ez a fiatal lány – valószínűleg – nem az anyukája volt a kisfiúnak, hanem a bébiszittere. Innentől kezdve direkte figyeltem a gyerekeket, és egy csomó olyan párt láttam, ami „gyanús” volt. Fiatal lányok, idősebb asszonyok.
Nyilván jó néhány esetben belemagyaráztam a dolgot, de a lényegen nem változtat. Tudom, mert újra tudatosítottam magamban, hogy igenis van a világnak nem kevés országa, ahol ez a fajta gyerekmegőrzés, gyerekvigyázás (nincs erre valami normális magyar szó?) élő és létező jelenség.
Az elmúlt öt évben olyan társadalomban éltem, ahol ez egészen egyszerűen nem létezik. Oké, lehet, hogy létezik, csak én nem tudok róla, de tény és való, hogy vannak ismerőseim kisvárosban, nagyvárosban, északon és délen, vallásosak és teljesen világi életet élők, egy gyerekesek és tizenegy gyerekesek, és állandó bébiszittere egyiknek sincs. Olyan van, mint aki nekem is van, hogy időről időre felhívom, hogy jöjjön már ki ekkor meg akkor, este, fektetés után, és vigyázzon a gyerekekre, amíg mi elmegyünk vacsorázni egyet. Vagy olyan is van, akit fel tudok hívni, hogy gáz van, kérlek, holnap gyere el, és vidd el a két nagyot játszóterezni egy órát. Utóbbi esetben még fizetnem sem kell, mert van legalább 4-5 anyuka, akit minden gond nélkül fel tudok hívni, hogy vállalja egy kicsit az én gyerekemet is a sajátjai mellé. Visszafelé is működik a dolog természetesen.
De én itt most olyan jellegű, állandó segítségről elmélkedek (irigykedek?), akik hosszú hónapokon, több gyerek esetén akár éveken át jönnek, egy héten többször is. Ismerik a család napirendjét, a gyerekek óvodáját, iskoláját. Nagyszerűen tájékozódnak a család életében, tudják, hogy melyik gyereknek mi a mániája, mit szeret enni és melyik a kedvenc játszótere. Aki ajándékot kap karácsonykor, aki valami furcsa hibrid a rokon és a professzionális segítség között. Megbízható, szeretnivaló, önálló és illik a családhoz, a gyerekekhez, mint egy talpraesett nagynéni. De profi ő, akinek minden kellemetlenség, kínos csend nélkül meg lehet mondani, hogy legyen szíves jobban odafigyelni a megfelelő uzsonnára, és arra, hogy időben érjenek oda az edzésre. Mert mégiscsak háztartási alkalmazott, és bár tragédia lehet az elvesztése, azért pótolható, tehát mindenkinek jobb, ha minden úgy történik, ahogy a kedves megbízó akarja.
Na most itt jön az én rengeteg kérdőjelem. Hogyan lehet ilyen jó tündért (by dr. Lucifer) találni? Hagyjuk most azt, hogy ahol én élek, ott a 16 feletti lányok vagy önkéntes munkát végeznek, vagy az egyetemi felvételire tanulnak, vagy a saját családjukban segítenek. Esetleg „élnek”, mert pár év múlva jön a katonaság és az egyetem. Azt is hagyjuk, hogy a nagyszülők dolgoznak, vagy a saját unokáikat vigyázzák, és ezért esélytelen azt az összeget megajánlani, amiért tartós segítséget nyújtanának. Illetve ne is hagyjuk. Magyarországon – sőt, gyanítom a legtöbb országban – a fiatalok és az idősebbek hasonlóan élnek. Továbbtanulás jellemző, saját unoka jellemző, magas nyugdíjkorhatár sajnos jellemző. Akkor kik ezek a jó tündérek? Van aki ebből a heti X nap X órából él? Megél? Hivatásos bébiszitter? Hol lehet és hogyan lehet ilyeneket találni? Ügynökség? És ahol nincs? Másik anyuka ajánlása? És ahol ez az egész dolog ritka, mint a fehér holló? Egyetemek környékén plakátot ragasztgatni? Ismerősök lányait végigkérdezni?
Én magam is csináltam ilyen gyerekmegőrzést kb. tizenöt évvel ezelőtt. Még középiskolába jártam, és egy kisfiúért kellett mennem az iskolába, minden héten egyszer. Elsétáltunk a tíz percre lévő otthonáig, volt kulcsom, kapott egy kis uzsonnát, aztán leült tanulni. Kb. három órát kellett vigyáznom rá. Nem volt egy hosszú munka, mert kiderült, hogy a kisfiú iszonyú rosszul lát, és nagyon komoly mozgáskoordinációs problémai vannak, de ettől függetlenül imád mozogni, mindenre felmászik, minden játszótér neki. És amikor egy napon belül másodjára kellett leszednem a könyvespolcról, akkor rájöttem, hogy én alkalmatlan vagyok erre. Más gyerekkel nem tettem próbát, és ez talán jobb is így a világnak (itt vannak a sajátjaim, de ez egy másik kérdés).
Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nagyon nehezen tudom magam beleképzelni egy olyan szituációba, hogy állandó segítőt keressek a gyerekek mellé. Olyat, aki egy héten mondjuk kétszer elhozza a gyerekeket a napköziből (van kocsija? mert gyalog lehetetlen, a legkisebb pl. a szomszédos településen van, busz nem jár kora délután egyáltalán), ad nekik uzsonnát, és elviszi őket a játszótérre. Azt hiszem, nagyon komoly bizalmi deficitem van, fel sem sorolom, hogy mennyi minden miatt aggódnék. Vagy megőrjíteném a bébiszittert a részletes listákkal, utasításokkal. Vagy nyelnék egy nagyot, és fogcsikorgatva belátnám, hogy ha segítségre, fizetett segítségre van szükségem, akkor bizony engednem kell. Kérdés, hogy ez vajon sikerülne-e? Való mindenkinek a bébiszitter alkalmazása? Hosszú távra? Vagy van, akinek nem kéne kísérleteznie vele? Nyilván nem arról beszélek, amikor nincs más megoldás. Illetve mi az, hogy nincs más megoldás? Amikor anya nem tud visszamenni dolgozni sehogy, ha nem alkalmaznak valakit, akkor az tisztább ügynek tűnik, bár nyilván nem könnyű akkor sem a döntést meghozni, és megtalálni a tökéleteshez legközelebbi embert. De minek minősül az, amikor valaki megoldja a család életét, kiválóan organizálja az összes gyereket, de hullafáradt, kimerült és idegbeteg? Nem, én még nem tartok itt, de van olyan ismerősöm, akinek nagyon kéne a segítség, és ha más nincs, akkor bizony fizetett... nem talál, vagy nem is keres, nem tudom. Ez itt tabu, már maga a kérdés is magában hordozná a szaranya titulust.
Arról meg már nem is kérdezek senkit (na jó, csak nagyon halkan), hogy mi van a bentlakásos nannyvel? Olvastam Lily Purves zseniális könyveit, és tátott szájjal olvastam azt a fejezetet, ami arról szólt, hogy vajon bentlakásos vagy bejáró nanny a jobb választás-e? Milyen előnyei és hátrányai vannak annak, ha a családdal lakik a „lány”, illetve ha bejárónői rendszerben nap mint nap jön. Nekem, aki az életben nem látott ilyen rendszert, és mindig is élt bennem a – nyilvánvalóan téves – elképzelés arról, hogy ez maximum egy Rosamunde Pilchner regényben fordulhat elő, egészen hihetetlen, hogy egy modern nagyvárosban, egy modern korban ilyen még van. De gondolom, van. Aki látott ilyet, az világosítson fel tévedéseim mélységét illetően. Vagy valami ilyesmi...
Meni
