Emlékszem, már 16 éves koromban, az első nőgyógyászati vizsgálatom után (melyre egy műtét miatt volt szükség) azzal biztatott az orvos, hogy hátrahajló méhem miatt nehezen fogok teherbe esni. Ehhez képest szerencsésnek mondhatom magam: még épp csak eldöntöttük, hogy igen, majd egyszer (de még nem most) szeretnénk közös gyereket, és egyből érkezett is a válasz egy elmaradt menzesz képében. Valószínűleg a párom „anyaga” bír természetfeletti képességekkel, már csak azért is, mivel 35 évesen az esélyeim a nagykönyv szerint mérföldekkel rosszabbak, mint a huszonéveseknek. Boldog voltam rettentően.

Sajnos az öröm nem volt tartós: még alig tudtam meg és örülhettem pár napot, mikor barnás vérezgetés után elszaladtam a kerületi SZTK-ba (még nem volt választott orvosom), aki vizsgálat után javasolta, hogy kérjek időpontot UH-ra, hogy megnézzük, élő-e a terhesség, de a barna folyás nem jelent jót. Kértem, kaptam – a következő hétre. Nem bírtam annyit várni – bejelentkeztem a húgom szülészorvosához, akihez már másnap mehettem. Magánrendelésre, pénzért, de szinte rögtön.

Az orvos ott helyben UH-t nézett, majd együttérzően közölte: nem lát élő terhességet). Itt sirattam el először ezt a babát. Az asszisztensek kedvesen veregették a vállam, amitől csak még jobban sírtam (paradox dolog – miért fáj attól még jobban, ha egy kedves ember vigasztalni próbál?) Azért az orvos a biztonság kedvéért elküldött vérvételre a HCG-szint ellenőrzése végett. Ennek eredménye után viszont azt mondta: lehet, hogy mégis élő a terhesség. Újra reménykedni kezdtem. További vizsgálatok, kitartó barnázás, újabb UH. Aztán újabb diagnózis: sajnos mégsem él a baba. Második elsiratás.

Ezután egy hétig tartó, mind testileg, mind lelkileg nagyon fájdalmas spontán vetélés kezdődött. Érzésre olyan volt, mint egy menzesz, csak sokkal erősebb. Valahogy azt éreztem, hogy nem megy, hiába erőlködik a méhem, nem tudja kilökni a hamvába holt kis magzatomat. Végül egyik este magamban elbúcsúztam a kisbabámtól, és azt mondtam neki: „elengedlek”. Nem vagyok egy Ezo-Teri, de azt hiszem, erre szükség lehetett, mert aznap éjszaka nagyrészt eltávozott a levált nyálkahártya: nagyrészt, de nem teljesen, ezért végül műszeresen is be kellett fejezni. Harmadik elsiratás.

Otthon lábadozom, de még mindig fáj – vizsgálat kideríti: maradt bent anyag, még azt is kiszippantják. Negyedik elsiratás. Azt hiszem, a fiatal orvos, aki (orvosom szabadsága miatt) ezt a beavatkozást végezte, nem nagyon értette, mit sírok még mindig, hiszen a baba már rég meghalt (hiába, hogy egy petezsákot még rajtam kívül senki nem nevezne babának, nekem az volt).

Nemsokkal később egy ujjba ment tüske miatt látogatást tettem a kerületi SZTK sebészetén, ahol az asszisztens a rendszerbe pillantva megkérdezte, hányadik hónapban vagyok. Mondtam, hogy elvetéltem. Nő volt, azonnal megértően elnézést kért a kérdésért (persze honnan tudta volna). A sebész (férfi) leszúrta: miért kér elnézést, a kezeléshez azt is tudnia kell, terhes vagyok-e. Persze igaza volt, de azért én ötödször is megsirattam a babámat. Azt hiszem, életem hátralévő részében minden év március 24-én eszembe fog jutni soha meg nem született magzatom, akinek ez lett volna a „számított” születésnapja.

Innentől vidámabb lesz a történet. Három hónap elteltével újabb elmaradt menzesz, újabb pozitív teszt: merhetünk reménykedni? Igen, és ezúttal túljutunk az első 12 héten gond nélkül, UH-n már egészen babaformája van a kicsikének, szonográfus látni vél valamit a lába között (persze ott mindenképpen van valami, de gyanítom, ezzel azt akarta mondani, hogy fiúnak látszik). Velem madarat lehet fogatni (nekem tökmindegy volt, hogy fiú vagy lány), párom morog, hogy kislánynak jobban örülne, annak ellenére (vagy pont azért?), mert már van neki kettő.

Aztán újabb gondolkodnivaló: csináltassunk Down-tesztet? Melyiket? Végül az integrált mellett döntök, az orvosom ezt javasolja. Első eredménye biztató (határozott orrcsont, nyaki redő rendben), második része alapján azonban közepes a kockázat (1:750-hez az esélye, hogy Down-kóros a baba). Orvosom amniocentézist javasol, én hezitálok. Párom le akar beszélni, szerinte „tuti, hogy egészséges”. Én felteszem a kérdést: Te vállalod a kockázatát, ha mégsem az?

Gondolkodás következik. Közben az esküvő előkészületei folynak (nem siettük el), nászutat tervezgetjük, én meg csak rágom magam: ha beteg a babám, akkor jogom van azt mondani, hogy ne szülessen meg? (nem szánnám ezt vitaindítónak az „abortusz” ill. „beteg/egészséges” pro/kontra témákban, csak a saját érzéseimet osztom meg veletek). A babámhoz beszélek, amióta csak tudom, hogy létezik: hogy mondjam el neki, hogy mi fog történni vele? Hogy odaszúrnak mellé, és ha nem jó az eredmény… Akkor mi lesz? Emiatt is hullattam pár könnyet (férjem szerint hobbisíró vagyok.) Végül az amnio mellett döntöttünk. Gyáva voltam: csak annyit mondtam a babámnak, hogy ne ijedjen meg, lesz ott egy tű, egy vizsgálat miatt kell, hogy tudjuk, egészséges-e, de nem lesz tőle semmi baja. Vagy talán annyira hittem benne, hogy egészséges? Ha egyszer a gyerekem felteszi nekem a kérdést, hogy akkor is megszültem volna-e, ha kiderül, hogy beteg… Ezen a válaszon még majd gondolkodnom kell.

A nászút csodásan sikerül, esküvő is (nálunk a kettő fordított sorrendben történt), utána megyek az amnióra. Átlagnál is kevésbé fájó szúrás, tényleg profik. Három nap fekvés otthon. Olvasok reggeltől estig, próbálok nem a várható eredményen agonizálni. További másfél hét körömrágás után hívom az orvost reszkető kézzel: szerencsére azonnal felveszi, és megnyugtat: a baba egészséges, és (akarom tudni?) kislány. Sírok – ezúttal az örömtől.

Innentől hosszú, kevésbé izgalomdús időszak, boldog várandósság: pocaknövelés, új életforma tervezgetése, bevásárlás, munkában szálak elvarrása, feladatok átadása, kismamatorna, szülésfelkészítő, pisilésben gazdag éjszakák. A 18. héten kismamatornán relaxáció közben érzem először, hogy megmozdult: visszarúg. Esténként primitív szó-mi dallammal mantrát dúdolgatok neki magamban.

Augusztus 15-re vagyok kiírva, június végéig dolgozom. Júliusban nyaralni megyünk, aztán otthon rendezgetek, összepakolom a csomagot, készülődöm testben, lélekben. Szakirodalmat olvasok. Már ekkor elbizonytalanít, hogy minden, de minden kérdésben mondják a „szakértők” ezt, és annak a pontosan ellenkezőjét is. Példák: cicin altassuk a babát, vagy sem? Szülőkkel egy szobában (hovatovább egy ágyban), vagy szigorúan külön ágyban/szobában)? Cumira szoktassam, vagy megtalálja a hüvelykujjacskáját, ha akarja? Orvos ezt mondja, védőnő azt mondja, gyerekes barátnő amazt mondja. Anyukámról és anyósomról már nem is beszélve, akik nem értenek egyet a sok modern sületlenséggel („Te 6 hetesen már meggylét kaptál…”). Annyira elfáradok a sok egymásnak ellentmondó véleménytől, hogy magától a szüléstől szinte elfelejtek félni. Készülök elméletben, amennyire lehet, de – gondolom – úgyis ott dől majd el, hogy mi lesz… jól gondoltam.

A 39. hét utolsó éjszakáján váratlan dolog történik: pisiléskor nyálkás, pirosas cucc látható a bugyiban. Ez most mi? Nyákdugó távozik? Vagy valami baj van? Interneten szocializálódtam, első utam a géphez vezet (férjem békésen horkol a szoba másik sarkában). Nem találok semmi megnyugtatót, a nyákdugós fotók és leírások hasonlítanak is meg nem is. Mivel hajnali 4 óra van, nem akarom hiába riadóztatni a páromat, hátha vaklárma. Pocaklakót megmozgatom, élénken visszarúg. Végül hosszas tépelődés után úgy döntök: várok reggelig, úgyis megyek CTG-re. Itt most nyugodtan lehet köveket dobálni, visszanézve én is úgy érzem, ez túl vakmerő lépés volt…

Reggeli pisi: pirosas nyálkának most nyoma sincs, remélem, ez jó jel. Elindulok kocsival a HÉV-végállomásig. Kocsi lerak, ballagok a HÉV felé, amikor egyszer csak érzem, hogy valami történik odalent. Valami nem jó. Bekéredzkedem a BKV-sek mosdójába, ahol sötétpiros alvadt darabokat látok. Gyors mobilkonzultáció választott szülésznőmmel, aki biztat, hogy jöjjek, szól az orvosomnak, hogy várjon rám. Felszállok a HÉV-re – hétfő reggeli csúcsban meggyőződésem szerint ez még a taxinál is gyorsabb (érdekes, visszagondolva egyáltalán eszembe sem jutott, hogy mentőt is hívhatnék). A HÉV zötyögése közben a pocakomat simogatom és nyomkodom, mintegy kikényszerítendő, hogy pocaklakó megmozduljon. Mozog – ez kicsit megnyugtat. 20 perc múlva már a klinikán is vagyok. Amíg az orvosom megérkezik, CTG-t tesznek rám. 120 környékén van a babus pulzusa – ennél eddig mindig magasabb volt. Orvos érkezik, vizsgál: „Maga tele van alvadt vérrel” – jó, hogy mondja… Aztán a döntés: mivel teljesen zárt a méhszáj, azonnali császár, hívjam a férjem. Valószínűleg lepényleválás.

Pánik. Könnyek. Orvosom kedvesen nyugtat: minden rendben lesz. Sírva vágtatok a szülésznőm után, keresztül a várandósambulancián tolongó pocakosok hadán. Szülőszobák – bevillan, hogy voltam itt látogatáson, természetes szülésre készülve. De rég volt. Adatfelvétel, borotválás, CTG – gépiesen engedelmeskedem, ha mondanak valamit, de az agyam csak őrli a kérdést: vajon rendben van az én kicsikém? Végre feltesznek egy ágyra: itt kell megvárnom, hogy felszabaduljon az egyik műtő. Közben rutinból rámteszik a CTG-t – aztán a rémület pillanata jön: nincs szívhang. Szülésznőm profi, az arca nem árul el semmit, de a hangján, ahogy kiszól a rangidős nővérnek, érzem, hogy ő is ijedt. Rangidős bejön, teszi a fejet ide, teszi oda: semmi. Üres az agyam, még csak imádkozni sem tudok. Valahogy biztos vagyok benne, hogy a babám él, jól van, de hol a szívhangja? Odahívnak egy orvost (jé, nem ez volt a genetikás az amnion?), aki mobil UH-val megnéz. Fellélegzés: megvan a szívhang. Vagy 15 centivel följebb, mint keresték: picurkám megunta a gyűrődést és máshová helyezte a szívét. Röhej, de egy bibliai vers jut az eszembe kínomban: „Ahol a szíved, ott a kincsed is”. Megkönnyebbülés, várjuk a műtőt, én várom a férjem, aki pánikszerűen igyekszik letenni a lantot a munkában (buszsofőr, a végállomásig el kellett mennie), hazarohanni a pakkért és épségben beérni hozzám (bájos BKV-s mellékszál: az aznapi fizetéséből levontak, mert nem szakszerűen írta be a munkalapjára, hogy szülés miatt távozik… no comment).

Reggel 9-re értem be, fél 11-kor visznek a műtőbe. Üres az agyam még mindig, csak színek, arcok suhannak el mellettem a ködben. Zsilip a műtőbe. Sapka a fejemre. Mindenki nagyon kedves és korrekt, bemutatkoznak, elmondják, mi fog történni velem. Bólogatok, igyekszem csinálni, amit mondanak. Nem jó, lazuljak el jobban. Próbálok, de egész testemben reszketek. Végre sikerül beadni a spinálist, lefektetnek, várjuk a hatást. Közben legalább tízszer megkérdeztem, hogy „a férjem bejöhet?” – végre beengedik, be van öltözve, mint egy fess műtőslegény. A fejem mellé ül, fogja a kezem. Én érzéketlen vagyok továbbra is – testileg-lelkileg. Kezdik a műtétet, érzem, ahogy húznak-vonnak bennem valamit, de a szavak tökéletesen kiestek, mintha gumiszobában lettem volna. Az első hang, amely eljut a tudatomig egyben a leggyönyörűbb, amelyet valaha hallottam, és melyet tudom, soha nem fogok elfelejteni: felsír a kislányom. 11 óra van. Elemi erővel törnek ki belőlem a könnyek. A férjemhez fordulok, és azt zokogom neki: „Szülők vagyunk!”. Odahozzák a picikémet, megcsókolom a fejecskéjét. Az én drágaságom piros, mint egy paradicsom, szép gömbölyű homloka van, és rosszallóan összehúzza a szemeit, jelezve, hogy elégedetlen a dolgok ilyetén alakulásával, és miért nem hagytuk szépen békén, ahol volt. Elviszik a csecsemős orvoshoz, életem párja mehet vele. Zaklatott lelkiállapota ellenére drága férjem csodás filmet készített kicsikém első perceiről, ahogy nyitogatja a szemét és nyekereg – legalább így láthatom utólag, ha már akkor nem láthattam. Eközben engem rendbe raknak, áttolnak az intenzívre. Kezdek magamhoz térni a sokkból, amely 2 órája kezdődött.

Pici lányomat nem látom egészen délután 4-ig, amikor őt felhozzák egy negyedórára, és egyben a látogatóimat is beengedik. Gyönyörködünk, ő pedig alszik. Arckifejezése némileg kevésbé helytelenítő, de látszik: időre van szüksége neki is, hogy újra kinyissa a szemét, és beengedje a hangos külvilágot. Aztán elviszik, én meg ottmaradok az alhasamba lassan beletépő fájdalommal. Ezután fel kell kelnem, fogat mosnom és megmosakodnom. Irtózatosan fáj a seb, az egész alhasam mintha egy tűzfolt lenne. Elgyengülök a fájdalomtól: bár elvánszorogtam a mosdóig, ott bele kell kapaszkodnom, mert ájulás környékez. Igaz, ami igaz, nagyon alacsony a fájdalomküszöböm. Másodjára sikerül a mosakodás. Aztán vacsora, és magamra maradok a gondolataimmal – én pl. azzal, hogy miért is nem készültem fel arra az eshetőségre, hogy császár lesz, és ez azzal fog járni, hogy a babám el lesz tőlem választva (és én is tőle) élete első 24 órájában. Hiányzik. Fáj arra gondolnom, hogy most egy idegen világ idegen csecsemőosztályán fekszik bábbá sodorva, és nem érti, mi történik vele. Talán sír is utánam, és én nem tudok ott lenni vele. Itt és ekkor döntöm el, hogy ha szülök még valaha (és remélem, így lesz), olyan kórházat fogok választani, ahol császár után (ha csak nincs probléma) az anyuka rögtön a babával együtt lehet. Legalább a baba elvonja a figyelmemet a fájdalomról.

Az éjszaka eseménytelen, sikerül aludnom, mint kiderül, egy hétre előre utoljára. Hajnalban zuhanyozni zavarnak minket, nekem kell elsőnek mennem. Felkínlódom magam, ülök az ágy szélét markolva, összeszedve a lelkierőm. A nővér nem megy egy kis tapintatért a szomszédba, közli: „mire vár, anyuka, az egész szoba magára vár”. Végre sikerül: lezuhanyzom, felöltözöm. A hasam vörös a fertőtlenítőtől, furcsán lelappadt – a lakó kiköltözött, ezt még sokáig szoknom kell. Türelmetlenül várom, hogy mehessek végre a kislányomhoz, leköltözhessem a gyermekágyas részlegre. Végre 11 körül ott vagyok, lepakolok. Szűk szoba, benne négy ágy a fal mellett, köztük bevásárlókocsi-szerű ágyak a babáknak. A szoba annyira kicsi, hogy ha elmegyek a szobatársaim éjjeliszekrényei mellett, tuti, hogy a hátsómmal lesodrok valamit. De minden eltörpül a nagy találkozás mellett: végre megkapom a kisbabámat. A karomba veszem, ránézek. Ő is résnyire nyitja a szemét, rám sandít. Vizsgálgatjuk egymást. Hirtelen ötlettel a mellemre teszem, lesz, ami lesz alapon. Ő tátog egy kicsit, aztán bekapja, és szívni kezdi. És ezzel minden a helyére kerül.

- - -

Itt akár be is fejezhetném a posztot, de azok kedvéért, akik szülés előtt állnak, még egy dolgot megosztanék. Nem tudom, más kórházakban mi a helyzet, de ahol én szültem, úgy érzem, eléggé magamra maradtam a szoptatás körüli kérdéseimmel. Első nap (kérésemre) bejött egy nővér, megnézte a mellretételt, megdicsért engem és a babámat is, aztán kiment. Ezután következett 4 nap, melyet a babám kisebb szünetekkel végigüvöltött az éhségtől (éjszaka is, minek következtében számos hideg órát töltöttünk a folyosón, hogy legalább a többiek tudjanak aludni). A kislányommal nem volt gond, kiválóan szopizott – volna, ha lett volna mit. Nekem viszont úgy tűnik, az átlagnál lassabban indult be a tejem.

Nem segített az sem, hogy mindenki mást mondott: egyik csecsemős szerint 2-3 óránként tegyem mellre. Másik szerint 1-2 óránként, de szigorúan csak 15 percre mellenként, különben felvizesedik a mellem, lám a szomszéd szobában sem hallgatott rá egy anyuka, aztán mi történt a melleivel. Mindeközben felszólítottak, hogy minden szoptatás előtt és után le kell mérni a babát.

Végül meguntam, és gyakorlatilag folyamatosan szoptattam, mivel a babám folyamatosan üvöltött. Mikor már én is vele sírtam, felnyaláboltam, és beállítottam a csecsemőosztályra, ahol végül egyik nővér megkönyörült rajtam, és pótlást javasolt – hozzátéve, hogy saját felelősségemre (nem tudom, mitől félt, talán attól, hogy feljelentem a kórházat, és akkor nem indulhatnak a „bababarát kórház” címért?). Kétségbeestem: tápszeres lesz a babám? Én is úgy járok, mint anyukám, akinek alig volt teje? De hát a húgom már a 4. babáját szoptatja, akkor talán mégsem örökletes. És persze mindaz a szakirodalom, amit a szülésre készülve elolvastam, kavargott a fejemben: az LLL traktátusai, a védőnői tanfolyam, a WHO ajánlása, szoptass kizárólagosan a 6. hónapig stb. A szobatársaim összesúgtak: „sír…”. Segíteni persze nem tudtak, egyik szintén újdonsült anyuka volt, szintén üvöltő kisbabával (az ő orvosa neki azt javasolta, ne kérjen pótlást), a másik már tapasztalt volt, de az ő babája nem üvöltött, csak szopott, aztán aludt órákat. Végül a 3. napra már kialakult a kényszer-rendszer: szoptattam, aztán mikor ennek ellenére üvöltött kicsikém, kértem neki pótlást. Aznap bejött a húgom, és elmesélte, hogy neki mindegyik gyerekével már akkor indult be a teje, amikor hazamentek, pedig ő természetesen szült. Ez kicsit megnyugtatott, mint ahogy az is, hogy a babám feje mellett sárgás foltokat fedeztem fel a pólyába helyezett tetra-pelenkán, melyet előtejnek néztem, de az egyik csecsemős nővér megnyugtatott, hogy az már anyatej. Ha a babám szájából kifolyt bármilyen anyatej, akkor nyilván azt a mellemből szerezte (remélem legalábbis).

Aztán eljött az 5. nap. A kicsikém kevesebbet vesztett a súlyából, mint 10 százalék, és nem sárgult be, ebben biztos a pótlások is segítettek. Hazajöttünk. Biztonság kedvéért beszereztettem apámmal egy doboz tápszert: ez azóta is ott áll a polcon. Nem volt rá szükség: kicsi lányom 6 hónapos koráig csak anyatejet kapott, most pedig lassan 2 éves, és még mindig imád szopizni, holott lassan már próbálnám lebeszélni róla. 3-4 hónapos korában még tejadó anya is voltam, annyit le tudtam fejni a szoptatás mellett (mondjuk nem voltam egy tejcsárda, hetente kétszer jött össze kb. a minimális 2 deciliternyi mennyiség). Tanulság: minden újdonsült anyukának javaslom, hogy a szakirodalom elolvasása és a szakértők meghallgatása mellett bízzon az ösztöneiben is, amelyek segíteni fognak, hogy mennyit és mikor kell mellre tenni egy újszülöttet.

ahuva

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?