Milyen furcsa az élet. Megszületünk, ahogyan növünk, van egy szép kis tervünk az életünkre, kitűzünk célokat, eldöntjük mi a jó és mi a rossz, mi az, amit mi soha az életbe nem tennénk. Mindenről van véleményünk, szilárd meggyőződésünk, amiről azt hisszük, semmi nem tudja megváltoztatni. Pedig az élet hozhat olyan helyzetbe, amikor kívülállóként roppant okos és bölcs tanácsot tudnánk adni, tudnánk mi a helyes, de belülről… összedőlnek az elveink, mint egy kártyavár. 26 éves vagyok, van egy hároméves kisfiam, akit az édesapja nevel. Még csak egy mondatot írtam le, de már erről is mindenkinek lenne véleménye. Elmondom azért az egész történetet, bár nem várok feloldozást, nem mentegetem magam, egyszerűen leírom a tényeket. Lehet, hogy a véleményed nem változtatja meg, de a történet így lesz kerek egész.
Tizennyolc évesen ismertem meg a gyerekem apját. Én éppen érettségiző fruska voltam, ő harmadéves egyetemista. Rendes, átlagos srác volt, akivel lehet beszélgetni, viccelődni, sőt, akár komolyabbat is tervezni. Én érettségi után nem tanultam tovább. Apámat nem ismerem, anyám alkoholista, nagymamám nevelt, aki örült, hogy anyagilag eddig tudott finanszírozni. Rögtön munkát kerestem, ami nem volt egyszerű, kisvárosban lakom, egy sima érettségivel nem kapkodnak a munkaadók az ember után. Ideig-óráig találtam állást árufeltöltőként egy boltban, alkalmi munkákat, de ennyi. Arra elég volt, hogy ameddig otthon laktam, az egészet odaadtam a nagymamámnak lakbér gyanánt.
Közben elvégezte a barátom az egyetemet, és három hónapon belül talált is egy elég jó állást. Ekkor úgy éreztem, sínre kerülnek a dolgok, összeköltözünk, én is találok valamit és minden jó lesz. Azonnal fel is ajánlotta, hogy költözzünk össze, egy hónapon belül már a közös albérletünkben éltünk. Én közben folyamatosan kerestem munkát, de még mindig kevés sikerrel. A leghosszabb idő, amit egyhuzamban egy helyen dolgoztam, fél év volt. Kezdtem nagyon elkeseredni, rosszul éreztem magam, amiért eltartanak, de az én gáláns párom soha nem vágta ezt a fejemhez. Közben ő eggyel feljebb jutott a ranglétrán a munkahelyén, már igazán jó fizetésért dolgozott. És ekkor egyik este azzal állított haza, vállaljunk egy kisbabát, addig is itthon lehetek, az ő fizetése elég lesz mindenre.
Megdöbbentem kicsit, én erre addig nem is gondoltam, de pár hét múlva már lelkesedtem az ötletért. Nem a gondolattól, hogy otthon maradhatok és még haszontalannak se fogom érezni magam, mielőtt valakinek úgy tűnne, hanem őszintén vágytam rá, hogy egy család legyünk. Négy hónap múlva állapotos lettem a kisfiammal, aki 9 hónap múlva minden gond nélkül megszületett. Már a terhesség alatt észrevettem apró változásokat a férjemen, bent a munkahelyén nagyon sok ember állt alatta és úgy éreztem, elkezdett otthon is főnökösködni kicsit. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, azt hittem, csak a hormonjaim miatt vagyok érzékenyebb a kelleténél. Aztán a gyerek születése után megváltozott minden.
Tudom, ez annyira szappanoperásan hangzik, de az igazság. Szóba került, hogy tanulok még valamit, és kicsi megy bölcsibe egyéves kora után, de nem engedte. Ezerszer elmondta, hogy nekem az a dolgom, hogy itthon legyek és végtelenül szar anya vagyok, ha másra bízom. Nem kiabált, nem bántott soha fizikailag. Egyszerűen csak éreztette felsőbbrendűségét, hogy nélküle egy senki vagyok. Napról-napra tiporta le az önbecsülésem nőként, anyaként, emberként. Gúnyosan (szerinte viccesen) a fejemhez vágta, hogy mennyi plusz maradt rajtam a terhesség után, ezerszer elmondta, hogy én csak azért vagyok, hogy kiszolgáljam őt és a fiát. Semmiben nem dönthettem egyedül, nem én kezeltem a pénzt, mindenre kérnem kellett, a napi főzésre is, és mindennel el is kellett számoljak.
Nem engedte, hogy letegyem a jogsit, azt mondta, majd ha kifizetem magamnak. Persze kaptam valamennyi pénzt, de csak a gyest. Amiből nagyon sokszor még a nagymamámat is támogattam. Ez nem mártírkodás, és nem lett volna kötelező, de nem tudtam elnézni, hogy ameddig mi relatív luxusban élünk a gyerekem apjának hála, ő 20-án már azt számolja, tud-e venni kenyeret. Persze csak a saját pénzemből támogathattam. Egy idő után eljutottam oda, hogy sírtam, ha tudtam, haza fog érni nemsokára a munkából, teljesen padlón voltam érzelmileg. Nem értettem, ki ez a férfi, akivel élek, mi történt azzal az egyetemista sráccal, akivel azt hittem, majd rózsaszín lesz az élet.
A kisfiamról még nem esett szó. Én természetesen nagyon szeretem őt, ha ő nincs, eddig se tűrök nyilvánvalóan. És az apja is nagyon szereti őt, igen, ő a tökéletes szívtelen zsarnok, és a tökéletes apa egy személyben. Tudom, hogy ő a mindene, a büszkesége, ezt sose vitattam el tőle. Másfél éves volt a gyerek, amikor először kimondtam egy este, hogy elegem van, elmegyek. Teljesen nyugodtan és higgadtan nézett rám, és azt mondta, rendben, de a gyerek marad. Kikeltem magamból, ordítottam vele, a fejéhez vágtam, hogy sose kapná meg egy ilyen kicsi gyerek nevelését. Másnap elmentem a nagymamámhoz, felhoztam neki, hogy odaköltöznénk, de azt mondta sírva, hogy ne haragudjak, de ő ezt nem tudja vállalni. Megértettem. Gőzerővel elkezdtem munkákat nézni. Semmit nem találtam. Mindenhol, mindig, mindenki azt mondja, hogy ha kitartóan keresel, valami tuti akad. Iszonyatos lúzernek éreztem magam, de nekem semmi nem jött össze. Most biztos sokan felhördülnek, hogy aki keres, az talál, ha mást nem, valami takarító vagy ilyesmi munkát, de én nem találtam még azt se. Ez tényleg egy kicsi hely, talán ez a baj.
A vitáink egyre durvábbak és mindennaposak lettek, és a vége az lett mindig, hogy mehetek a fenébe. Kijelentette, hogy fel fogja fogadni a legdrágább ügyvédet, ameddig lehet, nem fog gyerektartást fizetni, elintézi, hogy minimálbérre igazolják le. És sorolhatnám. Sokáig úgy gondoltam, hogy majd megyünk anyaszállásra, vagy valami hasonló helyre. Mert mindenki megoldja, nem igaz? Mindenhol erős anyákról lehet olvasni, akik 3-4 gyerekkel léptek le és kezdtek új életet, és persze a jég hátán is megéltek, de ragaszkodtak a gyerekükhöz, mint az anyatigrisek. Aztán emlékszem, ahogy egyszer sétáltam a kisfiammal egy tavaszi napon. Elgondolkoztam, hogy mi a jó ennek az embernek. Nem a szőke fürtös háromévesnek, hanem annak, aki lesz. Tényleg az a jó neki, hogy belemegyek a perbe, amit jó eséllyel el is vesztek, tekintve, hogy se munkám, se hátterem, se támaszom, elviszem a gyönyörű szobájából egy anyaotthonba és sokkal rosszabb kezdést adok az életéhez? Tudom, az anyaság mindenek felett áll. De nem önzőség csak azért mindenáron ragaszkodni hozzá, mert szeretem és mert mindenki így tenne?
Nem futamodtam meg, nehezebb volt szerintem ezt a döntést meghozni, mint bármit a világon. Mikor este hazaért a párom, leültem vele szembe és elmondtam, hogy legyen. Elmegyek, mert ez senkinek nem jó. Borzasztó volt már a légkör otthon. Elmondtam, hogy a gyereket nem viszem. Teljesen hideg tekintettel mondta azt, hogy jó döntést hoztam. Elmondta, hogy nem fogja akadályozni a láthatást, amikor akarom, láthatom. Ültem egész éjjel a fotelben és azon gondolkoztam, mennyire elbuktam. Sokan biztos azt fogják mondani, túl hamar ugrottam bele a gyerekvállalásba, és lehet, igazuk is van. De én 3,5 év együttjárás után, úgy, hogy sose volt családom, nem éreztem korainak. Más párok is vannak ennyi idősen, akik bevállalják a gyereket, mégse ez lesz a vége. Próbálom megfejteni, miért lett ez a férfiból, akit szerettem, de nem megy. Talán ennyire megváltoztatta a hatalom, vagy csak én láttam rózsaszín szemüvegen át sokáig, és mindig is benne volt a természetében? Végül is már mindegy.
Visszamentem másnap egy utazótáskával a mamámhoz, aki azt mondta, annyit még tud vállalni, hogy ne kerüljek egyedül az utcára. Most megint abban a boltban vagyok árufeltöltő, ahol 18 évesen is. Összeköltöztem egy barátnőmmel egy egyszobás garzonba, fogytam 20 kilót, és sokáig a világ legszarabb emberének éreztem magam. Ma már néha el tudok mosolyodni, ki tudok kapcsolni és vannak jó pillanataim. A fiamat látszólag kicsit sem viselte meg a dolog, hogy mi játszódik a kis fejében valójában, persze nem tudhatom. Sokat van velem is, amikor akarom, elhozhatom. Mióta eljöttem, sokkal normálisabb lett az exemmel a kapcsolatunk, sose tett keresztbe a láthatással kapcsolatban. Nincsen bírósági megállapodás, se semmi, házasok se voltunk. Nem tudom, fogom-e még valaha én nevelni a fiamat, és hogy nagyobb korában mérges lesz-e rám, vagy utálni fog-e. Meg fogja-e érteni, jól döntöttem-e egyáltalán, vagy tűzön-vízen át harcolni kellett volna? Ember vagyok, talán hibás döntést hoztam. Azt még nem mondtam, de az exem mögött a szülei is ott vannak, teljes mellszélességgel támogatják, és ők is nagyon szeretik a gyereket. Ennyi a történetem dióhéjban, a tanulságot úgyis mindenki a saját szilárdnak hitt értékrendje alapján fogja levonni
Niki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
