Harminc évig úgy éltem, hogy nem akartam gyereket. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a gyerekekkel. Ha az utcán szembejött velem egy kisgyerek meg egy kutya, biztos volt, hogy én a kutyához megyek oda.

Szerencsére találtam egy olyan srácot, aki elfogadott ilyennek, akinek anélkül is kellettem, hogy továbbörökítjük a DNS-ét. Összeházasodtunk, aztán mellette mégiscsak előtörtek bennem az anyai ösztönök, és a második házassági évfordulónkkal kezdődő ciklusban megfogant Marci. 2011. június 25-re vártuk.

Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el a bezzeganya@bezzeganya.hu mailcímre.

Teljesen problémamentes volt a terhességem, se reggeli rosszullét, se cukor, se vizesedés, csak a melleim nőttek meg – férjem nagy örömére.  Alig vártam, hogy lekerüljön a télikabát, és mutogathassam a nagy hasamat.

Veleszületett vérzékenységem miatt azonban – biztos, ami biztos alapon – a 30. héttől az itthoni orvosom átadott Szegeden egy doktor úrnak, és a betöltött 34. hét után át kellett költöznöm Szegedre a klinikára, 100 km-re tőlünk, mivel az itthoni kórház nincs felkészülve az ilyesmire. Ez a betegség nem okozott semmi gondot a terhesség során, de esélyes volt, hogy a szülés nagyobb vérzéssel járhat, és akkor a véralvadás elősegítése miatt vérplazmát kell kapnom.

Május közepén tehát beköltöztem a harmadik emeleti ún. terhespatológiára. Mondanom se kell, az idő csigalassúsággal telt, férjem és a család csak hétvégén tudott látogatni, a szobatársak sűrűn cserélődtek, és néha elég fura fazonokkal hozott össze a sors. Volt pár kiborulásom, miközben férjemmel telefonon beszéltünk. Az orvosokkal és a nővérekkel nem volt gond, csak a hajnali 5 órai hőmérőzést és kora reggeli takarítást nem értettem – soha nem tudtam kialudni magam, mert ezek után jött a vizit, a reggeli, és utána ilyen-olyan vizsgálatok, majd újabb vizit és a délutáni látogatás ideje.

Pünkösd előtti pénteken, június 10-én a doktor úr megnézte a méhszájat, kétujjnyira volt nyitva, és azt nyilatkozta, esélyes a hétvége. Akkor töltöttem a 38. hetet, nem bántam volna, már csak azért se, mert az orvosom június 15-től szabadságon volt, és én szerettem volna nála szülni. A véralvadási eredményeim egyébként a terhesség során egyre jobbak lettek, a 37. hétre elérték a normál szintet, így a szülés előtt biztosan nem volt szükség plazmára.

A doktor úrral június 14-én, kedden reggel találkoztunk ismét, elbúcsúztunk egymástól, mondta, hogy másnap még Szegeden lesz, aztán elutazik és 23-án jön újra. Este fél 10-kor megírtam a férjemnek, hogy ezt a napot is kihúzhatjuk, a fiamnak írt naplóban pedig feltettem neki a kérdést, hogy vajon melyik napra vár.

Aztán tíz órakor elkezdődött valami… Fájások. Rögtön 5 percesek, csak úgy, a semmiből. És nem múlnak el, ha megmozdulok. Este 11-kor megvizsgált az ügyeletes, de a méhszáj változatlan volt, szívhang és magzatvíz rendben – így aztán elküldött aludni. Ötperces fájásokkal nem igazán ment. Sőt. Ücsörögtem hát az ágyamon és mértem az időt. Éjjel 2-3 óra körül szóltam az éjszakás nővérnek, hogy erősödnek a fájások, de még mindig 5 percesek. Kérdezte, meddig tart egy fájás, és mikor mondtam, hogy kb. 40 másodpercig, azt mondta, az még nem az igazi, nem elég hosszú, jöjjek vissza, ha rosszabb lesz, vagy vérzek, vagy folyik a magzatvíz…

Visszamentem ismét a szobába, de már nem bírtam ücsörögni, szobatársaim is felébredtek, és ketten csatlakoztak hozzám a lépcsőházi sétám során. A reggel 5-ös hőmérőzés után kérésemre az éjszakás nővér ismét szólt az ügyeletes orvosnak, aki háromnegyed 6 körül megállapította, hogy a méhszáj 4 ujjnyi, irány a szülőszoba. A nővér pedig szabadkozott, amiért nem hívta korábban: nem tűnt komolynak… Még rám is nézett: ugye, nem tűnt komolynak?... Hát még életemben nem szültem, honnan kellett volna tudnom, milyen egy komoly fájás? Addig nem is mertem hívni a férjemet, míg egy orvos meg nem állapítja, hogy kezdődik. Így történt, hogy június 15-én reggel kb. 6 előtt 5 perccel hívtam csak fel a férjemet, hogy aznap ne dolgozni menjen, hanem hozzám Szegedre. Álmos hangon megkérdezte, hogy nagyon fáj-e. Nyökögtem egy igent. Mondta, hogy még tankolnia kell, én pedig nyugtattam, hogy eltart még egy ideig…első gyerekkel … azt mondják…

Reggel 6 körül lifteztem tehát le a szülőszobára az első emeletre, 3 perces fájásokkal. Ott egy szülésznő, Katalin, hozott egy hálóinget, mutatott egy szekrényt, ahova be kellett pakolnom, mért hőt, pulzust (72) és vérnyomást (120/70), és adott egy kúpot.

A kúp fél 7 körül került a rendeltetési helyére, kb. ekkor érkezett meg az orvosom is. Háromnegyed 7 körül hatott a kúp, 7-kor volt burokrepesztés. Zöld magzatvíz…Köldökzsinór a nyakon… A zuhanyozás elmaradt, irány a szülőszoba, 10-re meglesz a baba. Nagyon örültem ennek a hírnek, mert bár nagyon fájt addigra már minden mozdulat, azért úgy éreztem, három órát kibírok.

Kaptam oxitocin injekciót, kötöttek be infúziót is, és a CTG mellé előkerült egy ultrahang készülék is. Egyszer úgy éreztem, hánynom kell, öklendeztem kicsit, a doktor úr meg ugrott az ágytállal – de nem jött semmi. Volt újabb pulzus és vérnyomásmérés, ugyanazokkal az értékekkel. Ekkor az ágy háttámlája még kicsit meg volt emelve, és az ágy is teljes hosszában egyben volt.

És aztán felgyorsultak az események, de annyira, hogy fél 8-kor közölte a doktor úr, hogy már 8-ra meglesz a baba… Én meg csak annyit mondtam, hogy nem ér oda a férjem. Olyan gyorsan kitágultam, hogy észre se vettem. Beszélgettünk a szobatársakról, meg arról, hogy két napja, amikor „orvosi tanács ellenére, önkényesen kimenőre távoztam”, pont Katalin szülésznővel találkoztam a városban.

Az ágy háttámlája pillanatok alatt vízszintbe került, az ágy vége be az ágy alá, a lábam a kengyelbe. Nem volt kakilási ingerem. Többször is rákérdezett az orvos, de nem éreztem, csak a fájdalmat. Így aztán kis borotválás és a gátmetszés után kezdhettem nyomni, amikor éreztem, hogy felerősödik a fájás. A vérzékenység miatt nem kaphattam epidurális érzéstelenítést, úgyhogy a fájások észlelésével nem volt gond. Egyszer valaki rám rakta a kéjgázmaszkot, de nem emlékszem, ki volt az és mondott-e valamit és beleszívtam-e… Csak arra figyeltem, hogy nyomjak és nyomjak… hogy kakiljak oda lefelé, ahogy a doktor úr mondta. Egyszer úgy éreztem, szó szerint sikerült, de megnyugtattak, hogy nem.

Öt percet tévedett az orvos. Kisfiam 8 óra 5 perckor született meg – az apja pedig kb. 8 óra 15-kor ért Szegedre… Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Marci kicsusszant. Megdicsértek, hogy nagyon ügyes voltam, mindenkinek így kellene nyomnia. Rátették a hasamra, kis maszatos gombóc volt. Ma is hallom a szülésznő hangját: „Rákakiltál anyára”. Mikor fölemelték megmutatni, láttam is, hogy lógott a kaka a popójából.

Aztán őt elvitték, kijött a lepény is, engem rendbe szedtek, és közben jelezték, hogy megérkezett a férjem, aki nagyon meg van illetődve, amiért elkésett, aztán kaptam jeget alulra, fölülre, jól betakargattak, és egyszer csak megjelent a férjem a kötelező csini kék ruhában, leült mellém, megfogta a kezem és folytak a könnyei, én pedig vigasztaltam, hogy ne bánja, hogy nem volt ott, nem lehettem valami jó látvány. Elmondta, hogy találkozott a doktor úrral és megmutatták neki a fiunkat is – akit pár perc múlva be is hoztak, mellre is tettük, de nem igazán ment neki a szopizás.

A szülésznő néha benézett, megnyomogatta a hasamat, hőt mért és pulzust és vérnyomást, és mosolyogva mondta, hogy ha leírja ezeket az adatokat, nem fogják elhinni, hogy mindig ugyanannyi.

Nem tudom, milyen egy jó szülés, illetve nyilván mindenkinek más. Az enyém során volt minden, amitől mások hátán feláll a szőr: kúp, oxitocin, borotválás, gátmetszés – én mégis azt mondom, ez így volt jó, számomra teljesen pozitív élmény volt. Nem voltak terveim, nem volt elképzelésem, megbíztam az orvosomban. Egy pillanatig se féltem, nem aggódtam a vajúdás során sem – talán ha egy picit félek és hangoskodom, akkor hajnalban nem hajt el a nővér, és hamarabb felhívom a férjemet és odaért volna ő is – de nem így történt, és ezt picit sajnálom, ugyanakkor úgy gondolom, így legalább teljesen a szülésre tudtam koncentrálni, és nem kellett a férjem miatt aggódnom.

Marci egyébként 3010 grammal és 50 cm-rel született, 2920 grammosan vittük haza. Azóta belejött a szopizásba: 5 hetesen már 4580 gramm és 57 cm volt, 3 hónaposan pedig már 6920 grammos és 65 cm-es vidám szemű, szép gyerek.

Papparappa