Az élet egyik kellemes pontja érkezik hamarosan, amikor számomra megszűnnek a nulladik órák. Nem mert eltörlik őket, csak az egyik gyermekem leérettségizik, a másik pedig egy olyan középiskolába jár, ahol, legalábbis egyelőre, nem szándékoznak ezt a remek találmányt igénybe venni, sőt, az ELSŐ órák is csak negyed kilenctől aktuálisak. De addig még jó néhány héten át kelünk kellemetlenül korán, miközben nem igazán látuk, mire is jó ez egyáltalán. De nemcsak a nulladik órákkal, hanem a folytonos kialvatlansággal is leszámolnék, ha én lennék a Mindent Uraló Akármicsoda egy napra.

Szóval van itt egy rakás tudományos eredmény, miszerint a kamaszok élettanilag későn fekszenek és később kel(né)nek. A mostani generáció, ha hagyják, erre még rátesz egy lapáttal, amikor éjféltájban még vidáman nyaggat valami digitális eszközt filmnézés, baráti csevej vagy játék céljából. De aztán jön a hidegzuhany: egyes iskolákban már HETEDIK osztálytól jönnek a nulladik órák, reggel hétkor kezdve. Mert a tagozat. Mert a tananyag mennyisége. Mert az órabeosztás. Mert hogy ne ebédeljenek már fél háromkor (tényleg neee!). Merthogy csak.

A dolog onnantól különösen kellemetlen, amikor mindenféle olyan következménye is van, amire nem gondolnánk elsőre.

Például ahol ovis kisgyerek is van, aki akár alhatna még békiben, ha valahogy meg lehetne szervezni, hogy a tesók ne verjék fel, mikor iskolába rohannak. Vagy a családi logisztika miatt nem ő lenne minden reggel első abban az oviban, mert ha már mindenki másnak félhétkor kell indulnia, akkor kényszerűségből viszik őt is.

Például ha a város másik végéből vagy azon is túlról jár a kölök középiskolába. Konkrétan ismerek gyereket, aki Solymárról jár az Apáczaiba, Gödről a Fazekasba, Külső-Újpestről a Radnótiba, Biatorbágyról a Karinthyba, konkrétan átbumlizva a reggeli delíriumban ébredező Budapesten. Ezeknek mind-mind van nulladik órája, van, akinek hetente háromszor meg négyszer. Oldd meg.

Vagy a tömegközlekedés furcsa logikája mentén busszal menni épp negyven perccel lenne több, mint autóval, mert mire az első busz körbekerüli a lakótelepet, addigra elmegy a másik, ezért apu és anyu akkor is felválta hurcibálja a nagy lovat kocsival (legalább a második busz első elérhető megállójáig), ha anyának és apának is ellenkező irányban van a munkahelye, vagy a hómofisz miatt egyébként ki se kéne állni a garázsból, és Földanya is milyen jól járna ezzel. De nem jár, hanem pöfög anyu-apu a húszéves Astrával vagy a hétéves Skodával a felüljáró dugójában, mert még így is negyven perccel rövidebb, és az ember értékeli a negyven percet….

mert az ember átlagos alvásigénye MÉG ÖT PERC. Minden nyavalyás reggelen, főleg a nyúlós-sötét-hideg fajtákon, amikor a macska is morcosan bebújik inkább az ágy alá, minthogy kimenjen az udvarra egy körre.

De nulladik óra volt, van, lesz, akkor is, ha szerintem néha a tanár se tudja fél nap múlva, mi is történt rajta, és a fél osztály rendszeresen késve meg utolsó pillanatban esik be.

Persze van az a helyzet, amikor amúgy is tökmindegy, mert apu-anyu gyárba jár reggel hatra meg hétre, és úgyis muszáj felkelni meg rohanni, akár hétkor, akár nyolckor kezdődik az iskola. Volt egy nagynéném (nem akit a múlt héten megírtam, egy másik), aki nyugdíjba vonulása után még hónapokig felébredt hajnali négykor, mert akkor kelt, hogy a város másik végébe érjen villamossal reggel hatra, ugyanis akkor kezdődött a műszakja, nagyjából harminc éven át. Gyereke nem volt, de ahogy belegondolok, elég érdekes lett volna megszervezni, hogy jutott volna el az illető gyerek az oviba meg az iskolába, ha lett volna neki.

De ő felnőtt volt, elvileg dönthetett volna úgy, hogy kitanul valami mást, elmegy másik munkahelyre, ha végképp nem bírja a hajnali kelést. Fejlődésben se volt már felnőttként, ennyi inger se zúdult rá, tévéje nem volt hitéleti okok miatt, az olvasást meg akkor hagyta abba, amikor akarta, mobiltelefonja csak hetvenvalahány évesen lett először, az okostelefon-korszakból már kimaradt. A gyerekek kezéből azonban irtó nehéz kicsavarni ezeket a 0-24-es eszközöket, sokan járnak iskola után akár késő estig szakkörre, edzésre, tanfolyamra is, és leckét is valamikor késő délután kéne írni. Egy középiskolás elmenne néha színházba, moziba, az is jellemzően este van, és nem feltétlenül csak péntek este meg szombat este. Aztán a másnap reggel ismét beköszönt nulladik órával. Értelme semmi, legalábbis a legtöbbször nem. Mégis csináljuk, magunkkal, velük. Én most megkönnyebbülök, nekem nincs gyári műszakom, a gyerekem leérettségizik, valamivel egyszerűbb lesz hamarosan, de ha mégis buszra-villamosra-vonatra ülök kora reggel, aggódó arccal nézem a kialvatlan társadalmat, a félrebillent fejjel járművön alvó felnőtteket-gyerekeket.

Mert alszanak, két megálló közt is. Tömegesen.

Aludni muszáj. De emlékszem, a Covid vagy a rövid ideig tartó munkanélküliségem korszakában a legnagyobb luxus az volt, hogyha fáradtnak éreztem magam, egyszerűen lefeküdtem, és kialudtam magam. Ez viharsebesen megszűnt, mikor újra munkába álltam.

Nem tudom elmondani, mennyivel békésebb és normálisabb lettem pedig a puszta ténytől, hogy kialhattam magam, rendszeresen. És amikor épp kicsúszna a szánkon, hogy a kamaszok vagy a felnőttek milyenek, akkor gondoljunk bele, vajon mikor aludták ki magukat utoljára úgy igazán. Lehet, hogy két hónapja, vagy tavaly nyáron.

Még decemberben a Facebookon (a Bezzeganyáén) feltettem a kérdést, ki mit kérne a Mikulástól felnőttként. Döbbenetes arányban jött a válasz: ALVÁST.

Vakmacska