17. hét
Most kezdem érezni, hogy átértem a második trimeszterbe, kezd az erőm visszatérni, az állandóan csinálni akarok valamit érzése is elöntött. Igazán itt volt már az ideje! Most van annyi erő bennem, hogy újra elkezdjek tornázni, persze csak valami lájtosat, otthon elvégezhető terhestornát. Át kell válogatnom a babaruhákat is, amik ott figyelnek fenn a padláson, szépen bevákuumzacskózva. Ugyanis ketteske bizony fiú lesz. Elég nagy spoiler lett volna az előző héten, ha ezt is leírom, és valamiről ezen a héten is kell írnom, nem igaz? Szóval, hogy fiú, még én is láttam az ultrahangon, eléggé nem eltéveszthető volt a dolog. A legtöbb babaruhánk, ami van, uniszex, pont azért, mert terveztünk másodikat. A nagyobb ruhák viszont már lányosak, a mostaniak meg rózsaszínben pompáznak „mert a lányok azt szeretik” a kislányom szavajárásával élve. Remélem, az elrakott mini (42-50-es méretű) rugikra és társaira nem lesz szükségünk, de ha mégis, akkor legalább az is van, nem kell értük felhajtani majd a fél tartományt. A többit pedig megpróbálom eladni bababörzén (szeptemberben úgyis lesz itt nálunk), a befolyt összegből pedig fiús ruhákat fogok venni, naná.
Itt nálunk, a faluban nagyon komolyan meg van szervezve ez a bababörzés dolog. Évente csak kétszer van: tavasz kezdetekor és ősszel. (Szerintem lehetne háromszor is.) Mindig lehet tudni, hogy mikor lesz a következő, mert ha elmész rá, kapsz egy kis papirkát, amire rá van nyomtatva, hogy mikor lesz a következő alkalom, és mit kell tenned, ha te is árulni szeretnél. Ez pedig úgy zajlik, hogy írsz emailt, vagy felhívod a két szervező közül az egyiket. Bejelented neki, hogy árulni szeretnél, ő pedig ad neked egy számot, és megbeszélitek, hogy mikor tudsz elmenni a speckó mosóporért. Otthon szépen kimosod ezzel a ruhákat, ha kell, kivasalod, és méret szerint bedobozolod őket. Előtte mindegyik ruhára ráírod az árusító számodat, a ruha méretét és az árát. Ezután a börze előtti napon a meghatározott másfél órában elviszed a dobozaidat, és otthagyod a szervezőknek. Ők kipakolják a méret szerint meghatározott asztalokra, illetve, amit kell, felakasztanak.
Másnap vásár, ahol neked nem kell ott lenned és jópofiznod, hanem mindenki odamegy ahhoz az asztalhoz, amekkora méretű ruhát szeretne venni, és válogat. A kijáratnál vannak a pénztárak, ahol a ruhákról leveszik a céduládat és összegyűjtik, majd ez alapján fizetnek ki a végén egy szintén meghatározott időben. Egy személy maximum 78 ruhát és három pár cipőt vihet magával. (Hogy miért pont 78-at, arra még nem sikerült rájönnöm.) Ezen kívül lehet még vinni játékokat is meg babakocsit, babahordozót, kiskádat stb. Én megmondom őszintén, imádom ezt a rendszert, nagyon kényelmesnek találom mind eladói, mind vásárlói oldalról. Otthon is árultam már bababörzén, ott havonta volt, azt utáltam nagyon, hogy kereskedőket is beengedtek, akik kb. tízszer akkora készlettel rendelkeztek, mint az egyszeri anyuka, így nekünk esélyünk se volt nagyon, mert három ruháért általában nem állnak le az emberek. A nagyobb ajánlatból jobb válogatni, én is jobban szeretem, ha van mit áttúrni.
Névügyileg egyelőre eléggé meg vagyok lőve. Amik tetszenek, azokat a családban mások már „lefoglalták” én meg nem szeretném, ha ugyanúgy kellene szólítani két kisgyereket is egy családi összeröffenésen. Kedvencem még a Levente és a Benedek (ez utóbbi nagyon jól megy a családnevünkhöz is), de azt hiszem, jobb lenne, ha valami nemzetközibb nevet választanék a későbbi állandó betűzgetések elkerülése végett. Szintén tetszik még nekem a Dániel is, de szerintem arra egyből „Dániel elvtársra” fogunk asszociálni (A Tanú című filmből) a Zurammal. A Péteren is gondolkodom még, mert az aztán igazán nemzetközi, és nekem tetszik a Peti, Petya becenév is, felnőttkorban pedig igazán karakteres a Péter szerintem. Férjemmel egyelőre még nem beszéltünk erről, szerinte még úgyis korai lenne. A kislányom nevén is sokat agyaltunk annak idején: emlékszem, mentünk az autóval ketten dolgozni (agglóból voltunk bejárósak Budapestre) és reggel, hogy elüssük az időt, soroltuk a neveket, hogy kinek melyik tetszik. Nem volt egyszerű, mert ami név a férjemnek tetszett, az ellen általában nekem volt kifogásom (régi rossz emlékek társítása névhez), illetve vice versa. Azért sikerült konszenzusra jutnunk: két név maradt fenn a rostán, amiből az egyiket választottuk ki, hogy aztán végül egy teljesen másféle becenéven szólítsuk a kislányunkat.
A héten voltam nődokinál is. Egyrészt, mert a magzatvízvizsgálat után nyolc napon belül el kell menni ellenőrzésre, másrészt meg amúgy is jött a havi aktuális alkalom. Kissé felhúztam magam rajta, mert 10-re kaptam időpontot, de majdnem fél 12 volt mire bejutottam a hebamméhoz. Tény, hogy sokan voltak, valami iszonyat teltház volt, de az is tény, hogy most nem a szokásos védőnő volt, hanem a másik. Hááááát... Szerettem volna vele is találkozni, mert fényképen szimpatikusabbnak tűnt, mint a szokásos. Nem győzött meg. Nem tudom, hogy azért mert sokan voltunk, vagy azért mert egy óra után rákérdeztem, hogy mégis mikor kerülök sorra, de egyáltalán nem volt kedves. Nem találta a papíromat, amit eddig töltögetett a másik hebamme. Ahogy láttam a jegyzetét, nem én voltam az egyetlen, jóóó hosszú volt a névlistája. Amíg engem keresett a mappában, megtalált valaki mást. Kész káosz volt.
Minden alkalommal vesznek vért az ujjamból, ellenőrizni, hogy nem lettem-e vérszegény (szerencsére nem). Ezt is olyan szerencsétlenül csinálta, hogy háromszor is meg kellett nyomnia az ujjbegyemet, hogy legyen elég anyag a csőben. Megmérte a súlyomat is, amin viszont tökre meglepődtem. Azt hittem, hogy híztam vagy 4-5 kilót, mert bizony nem nézem, hogy mennyit eszem, ami és amennyi jólesik (kivéve persze tejtermékek). Igaz, nem egész nap, csak naponta háromszor. Már készültem is előre, hogy meg fogják jegyezni, hogy ez így nem lesz jó, túl sok lesz a végére. Erre a mérleg azt mutatja, hogy egy dekát sem híztam. A vérnyomásom viszont egy kicsit alacsony volt, mondtam is neki is meg a dokinak is, hogy ez mostanság általános, néha még enyhe szédülés is társul hozzá. (Mondjuk inkább legyen alacsony, mint magas.) A doki erre azt mondta, hogy ihatok napi egy kávét. Hurrá!
A fiatalúr pedig megtalálta a beépített vízágy funkciót, amit előszeretettel próbált ki. Mikor máskor, mint szombaton a beszerző körutunk alatt. Feledhetetlen élmény volt vécétől vécéig sasszézni az egyes boltok között. Vasárnap pedig úgy nekinyomta vagy a hátsóját vagy a fejét a hasfalamhoz, hogy azt hittem, szétdurranok. Egyszóval jól vagyok.
Zizik
