Reggel 6 óra 30. A napom szinte még el sem kezdődött, de már tiszta ideg vagyok. Gépies mozdulatokkal indulok a fürdőszoba felé abban bízva, hogy egy hidegebb zuhany emberibbé tesz. Nem jött be. A reggeli készülődést már rutinból nyomom. Fogmosás, gyors öltözés. Utolsó simítások a frizurámon és a sminkemen. No, igen… ha már így alakult, legalább jól nézzek ki. Gúnyos torokhangon felnevetek erre a gondolatra.
Kocsiba ülök, a párom visz el a munkahelyemre. Próbálja beszélgetéssel oldani a feszültséget. Nem tudok rá figyelni, így a hangja viszonylag gyorsan olvad bele a város reggeli zajába. Zúg a fejem, a gondolatok gyorsan váltják egymást, észre sem veszem, hogy megérkeztünk. Laza homlokpuszi és pár biztató szó után elindulok az iroda felé. A folyosó igazi kihívás, még sosem volt ilyen hosszú, ráadásul elszórtan kollégák kis csoportjai szegélyezik a helyemhez vezető utat. Mosolyt erőltetek az arcomra. Nem túl őszinte, de megteszi.
Az irodába belépve leveszem az álarcot. A kolléganőm tudja, hogy mi a mai program, előtte nem kell színészkednem. Lehuppanok a székbe, bekapcsolom a számítógépet. Megbeszéljük a napi teendőket. Ebből engem nem sok érint, két órával később már indulnom kell a kórházba. Addig is figyelemelterelés céljából igyekszem elintézni mindent, amit csak lehet. Iratok sokasága fut át a kezem alatt, telefonokat intézek, teszem a dolgom. Nem tud lekötni, az agyam folyamatosan azon kattog, hogy pár órával később mi fog történni.
Végül eljön az idő. A párom hív, lent vár a parkolóban. Görcsbe rándul a gyomrom. Elindulok. Minden lépésem ólomsúlyúnak érzem, de csak eljutok az autóig. A gyér forgalomban viszonylag hamar odaérünk. Nem szállok ki rögtön. Nagy levegőt veszek, próbálok bátorságot meríteni valahonnan… akárhonnan, de nem járok sikerrel. Viszont elindulni sajnos muszáj.
A kórház szokás szerint tele van. A kartonozónál három hosszú sor kígyózik. Türelmetlen emberek mindenhol. Irány a lépcső. A nőgyógyászati szakrendelés az első emeleten van. Habár nem járok sűrűn ide, mégis könnyen megtalálom a keresett szobát. Sokan várnak. Az egyik hölgy megszólít. Elmondja, hogy a doktor úr 15 perccel korábban elment műteni, 10:30-ra ígérte magát. Semmi baj. „Mosolyogva” megköszöntem az információt. Ezt már tudtam. Két nappal ezelőtt a magánrendelésen megbeszéltük, a 10:30 pedig az én időpontom volt, de hamarabb érkeztem. Várok… várok… A párom próbál szóval tartani. Most sem tudok rendesen figyelni, leköt a saját nyomorom. Eszembe jut, hogy milyen önző dolog ez, de a gondolat a pillanattal együtt tovalibbent. Aztán egyszerre csak izgatott sutyorgás üti meg a fülem. A doktor úr megérkezett, nyüzsög a hangyaboly. Látom rajta, hogy keresgél a tömegben, majd pár pillanat múlva kiszúrja a célszemélyt: engem. Odajön, biztatóan rám kacsint és mondja, hogy pár perc és behív. Ennek most örülnöm kéne, de nem teszem. Lemondóan felsóhajtok, sodródok az árral. Összeszedem a papírjaim és a harci szerszámot. Abban a pillanatban szólít az ápolónő.
A vizsgáló előterében megállít, elmondja, hol tudok levetkőzni. Átadom neki a pakkot, majd belépek a szűk öltözőbe. Leveszem a nadrágom és a bugyim, csendben átmegyek a vizsgálóba. A doktor úr a vizsgálóágy felé mutat, kéri, feküdjek rá, tegyem fel a lábam. Parázok… nem kicsit… Az ápolónő közben kérdezget: szültem-e, voltam-e már terhes. Nem, nem. Egyszerű válaszok. Hallom, hogy pötyög a billentyűzeten, megbeszélik, hogy milyen műszert kell behozni. A doktor úr a fejem mellé áll, azt mondja, ne féljek. Hatalmas mosolyt küld felém. A gesztus jólesik, de ennek ellenére félek.
Behozzák a kellékeket, még pár dolgot egyeztetnek, majd kezdetét veszi a móka. Folyamatosan beszél hozzám, miközben előkészít. Kedvelem az orvosomat. Nemcsak azért, mert kiváló szakember, hanem azért is, mert orvos létére mégis ember tudott maradni. Ez a gondolat egy kicsit megnyugtatott, de ez az állapot nem túl maradandó. Éles fájdalom hasít a méhembe. Alig kezdődött el, de máris várom a végét. A magánrendelésen megbeszéltük, hogy nem lesz egy leányálom. Tényleg nem az. Mintha tűkkel böködnének odabent. Végül előkerül a motyóm is: a felhelyezendő spirált kiveszik a dobozból. Tényleg elég kicsi a csomagolásához képest. Ezen még nevetnék is, ha épp nem kínlódnék a fájdalomtól. Pár pillanat múlva már kész is vagyok. Hurrá! Lekászálódok az ágyról. A doktor úr ellát pár infóval, megjegyzi, hogy a spirál el is kezdi leadni a hatóanyagot, így a PCOS és egyéb rendellenességeim (ösztrogén dominancia, hyperplasia és következményei) javulni fognak. Kis öröm az ürömben, de ez is valami.
Szédülni kezdek. Kérdezik is, hogy jól vagyok-e. Bólintok, átlépek az öltözőbe. Itt már le kell ülnöm, mert a remegős lábaim nem bírnak el. Sötétedik és tompul a világ körülöttem, a nyelvem sem mozog, nem bírok beszélni. A vérnyomásom valahol a bokám magasságában lehet, vagy még alatta. Nos, igen, sosem bírtam a fájdalmat. Nagy nehezen mégis sikerül felöltözni, átkecmergek a vizsgálóba. Érzékelik a problémám, és padlóra küldenek, szó szerint. Lepedőre fektetnek, lábam a magasban, egyből erőre kapok. Így fekszem még egy pár percet, közben megbeszéljük a továbbiakat: egy hónap múlva ultrahangos vizsgálattal ellenőrzik a spirálom és a méhnyálkahártyám állapotát, majd onnantól évente egy alkalommal. Ám legyen. Jól vagyok. Nem ez lett a kedvenc kórházi élményem. Aláírom a papírokat, bezsebelek még pár mosolygós tekintetet, majd kilépek az ajtón. A doktor úr utánam siet, leellenőrzi, hogy biztos itt van-e a párom, majd a lelkemre köti, hogy azonnal egyek-igyak.
A hazaút nagyon hosszúnak tűnik. Fáj… Merő fájdalom vagyok kívül-belül. Otthon elnyúlok a kanapén. Nem tudok elaludni, jobb dolgom nem lévén jár az agyam. Túl vagyok rajta. Végre. Végre? Minden olyan véglegesnek tűnik. Kérdések ezrei tolonganak bennem, főleg a gyermekvállalással kapcsolatban. Mindig is szerettem volna gyerekeket. A problémáim miatt viszont nagyon pici esélyem lett volna rá, a spirál azt is elvette egyelőre. De kellett… Ilyen az élet. Órákkal később még mindig a kanapén fekszek, nem tudom mióta, de ömlenek a könnyeim. A beismerés még a beavatkozásnál is jobban fáj: Ladybird vagyok, 30 éves és talán sosem lehetek édesanya…
Viszont nem szomorkodhatok sokáig. Megcsörren a telefonom, az öcsém hív: a sógornőmnél beindult a szülés, a keresztfiam hamarosan megérkezik. A mosolyom most már őszinte. Felkapom a kabátom, fogom a kulcsom és kilépek az ajtón. Milyen furcsa az élet… Ezzel a gondolattal suhanok a kórház felé…
Ladybird
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
