Egy dolgozó, városi japán ember személyes élettere magyar szemmel általában rendkívül szűk, és szabadideje is véges. Egy dolgozó, városi japán ember elkölthető jövedelme egy átlagos dolgozó, városi magyarénak a többszöröse, a japán boltok kínálatában pedig nagyjából az egész világ minőségi kínálata megtalálható. Nem csoda, ha küzdenek a megvásárolható és megvásárolt tárgyakkal: sem tárolókapacitásuk, sem a tárgyak élvezetére és használatára fordítható ideje nem elegendő. Nem csoda, ha keletje van egy olyan könyvnek vagy tanácsadó szolgáltatásnak, ami azt ígéri: egyszeri, alapos és nehéz, néha felkavaró munkával ugyan, de fenntartható rendet teremthetünk az életünkben, márpedig a könyv címlapján mosolygó derűs fiatal nő épp ezt ígéri.

Néhány bólogatós és néhány számomra idegen-ijesztő fejezet után arra jövök rá, Marie Kondo nem csinál mást, mint falusi nagyanyám, az egyetlen lény, aki tökéletes következetességgel és eredményességgel alkalmazta a leírt módszert. Öreganyámnak azonban volt néhány helyzeti előnye: elkölthető pénze töredéke volt Marie jómódú ügyfeleinek, és finoman szólva az igényei és szabadidős tevékenységei is eltértek azokétól. Az alapelv mégis ugyanaz volt: ne tarts a lakásban olyasmit, amit nem használsz örömmel, tárolási módszereid legyenek pofonegyszerűek, és ne legyen több tárgyad, mint amit képes vagy mindenféle bonyolult módszertan és eszközpark, esetleg segítő kezek nélkül menedzselni.

A többit meg hajítsd ki a francba, lehetőleg egyszerre.

Falusi nagyanyám persze nem sokat foglalkozott a dolog lelki hátterével. Marie Kondo azonban (bár szolgáltatása a praktikumra épül) nagyon helyesen felismeri, hogy a rend és rendetlenség nagyon sokszor belső, pszichológiai állapotaink kivetülése, miközben a rendes vagy rendetlen környezet visszahat viselkedésünkre és érzéseinkre is.

Számomra a téma alapműve Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyve. Szintén egyszerre praktikus és vizsgálja a lelki folyamatokat a rend és rendetlenség hátterében, csak ugye Polcz Alaine nem kínál varázslatos módszert a problémák megoldására, inkább a problémák gyökerére kíváncsi, illusztrálva néhány tipikus élethelyzettel.

Alaine szerint a görcsös, „élére állított rend” gazdái sokszor szorongó, kényszeres személyiségek, akik nehezen viselik el, ha nem kontrollálhatják külső környezetüket, akár családtagjaik életvezetését is (kíváncsi vagyok, ide sorolná-e a japán hölgyet is, aki ifjúkorában titokban a vele élő családtagok holmiját is szívesen és drasztikusan selejtezte, azok megkérdezése nélkül).  Szintén jellemzőnek írja le az „átcsapást” (pontos rendből kínos rendetlenségbe, laza káoszból hibátlan rendbe) válságos élethelyzetek, mint haláleset, válás, súlyos betegség következtében. De ilyen „átcsapás” jöhet költözés, gyerekszülés, házasság vagy hasonló pozitív változás után is.

Amiben egyetért Alaine és Marie: nincs az a kicsi tér, vagy látszólag nehezen belakható lakás, amiben nem lehet rendet tartani, vagy amiben nem uralkodhat el a káosz. Mindketten azt üzenik: ha jót akarsz magadnak, ne vedd magad körül olyasmivel, ami csak plusz terhet, nehezen teljesíthető kötelességet jelent, és lehetőleg ne tulajdoníts minden használati tárgynak érzelmi jelentőséget, amitől ezek után lelkifurdalásod lesz megválni. Tipikus példának írta le az ajándékokat meg az „örökölt” holmikat: például ha eltérő ízlésű nővérünk vagy gyermekünk nekünk „ajándékozza” már megunt holmiját, amit mi udvariasan elfogadunk, de a legtöbbjét sosem használjuk.

Marie tárolási alapelvei lényegében a régi, anyáról leányra adott, és meglehetősen kötött magyar paraszti háztartás alapelveire emlékeztetnek. Az egyfélét tartsuk egy helyen, viszonylag ne okozzon nehézséget az elrakása (pl. ne építsünk semmilyen tárgyból gúlát, tornyot) és legyen mindennek kijelölt helye több, mint ismerős. Ahogy az a jelenség is, amikor a szekrény mélyére suvasztott tárgyakról tökéletesen megfeledkezünk (szélsőséges esetben úgy járhatunk, mint az ismerősöm, aki költözés után a konyhájának tartalmának felét megvette még egyszer, mert elfelejtette, hogy az első káoszban a padlásra tette a dobozt), ha pedig „csak úgy” lerakunk valamit valahová, akkor az a hely néhány napon-héten belül mindenféle kacat gyűjtőhelye lesz, mintha az első tárgy elkiáltotta volna magát: „Ide mindenki!”.

Amit Marie Kondo könyvében hajmeresztőnek találtam, annak egy része a kultúránk különbözőségéből adódik (ezek szerint Japánban nincs annyi szegény, akiknek viszonylag kis szervezés árán odaadhatnák a használható holmikat, ezért a kiselejtezett dolgok többsége a kukába kerül), a másik a hölgy személyisége. A leírt harisnya-hajtogatás részben nyilván az esztétikumra-pontosságra törekvő japán kultúra része is (a leírás csak origamizóknak lesz kedves), részben Marie perfekcionizmusából adódik – kipróbáltam viszont a zoknik általa leírt fiókos tárolási módját, és az úgy tűnik, működik. A legijesztőbb mégis az volt, amikor leírta, hogy a selejtezés érdekében csak fontos lapokat vagy mondatokat tartott meg egyes könyvekből (írói énem sikított, komolyan)– kissé megkönnyebbültem, mikor végül leírta, hogy ez a módszer utólag még számára is felesleges marhaságnak bizonyult.

Meglepett az is, ahogy mégiscsak érzelmi viszonyulást visz a rendrakásba és a tárgyak kezelésébe, miközben elutasítja, hogy valamit csak azért tartsunk meg, mert valamilyen érzelem fűz vagy fűzött hozzájuk (ez még a fényképekre, könyvekre, személyes ajándékokra is vonatkozik), közben köszönetet mond a háznak, a zokniknak (amelyeknek szerinte „pihenniük” kell az egész napi munka után), ahogy a kézitáskának és a pénztárcának is. Sőt, csinosan felöltözik az „ünnepnek” titulált rendrakásra. Ezt nem értem, azt viszont teljes mellszélességgel támogatom, hogy megunt utcai ruhánk ritkán alkalmas otthoni szabadidőruhának – ha nem kívánjuk már eredeti funkciójában hordani, inkább szabaduljunk meg tőle, szabadidőruhának pedig valódi „mackót” vegyünk.  

Aki a tárolás fejlesztésében, a kifinomult „rakjunk rendet egyszerre egy-egy helyiségben” látja a fenntartható rend titkát, annak valóban reveláció lehet Marie Kondo könyve, aki sok-sok fejezeten át győzködi az olvasót, hogy rendet rakni egyszerre és drasztikusan eredményes, az első lépés pedig mindig a selejtezés, nem pedig a pakolás vagy új tárolóeszközök beszerzése. Mikor már valóban megszabadultunk mindentől, amire nincs szükségünk és nem okoz örömet, meg fogunk lepődni, mennyi helyünk van valójában.

Azt nem nagyon részletezi KonMari, hogy érjük el, hogy barátaink és családtagjaink ne árasszanak el minket csupaszeretetből mindenféle baszokkal a jövőben, amit utána mindenféle szertartásos köszönetmondás után helyezhetünk el a kukában vagy a szeretetszolgálat gyűjtőhelyén. Aki pedig saját vásárlási mániájának áldozata inkább, az meg olvasson leszokás céljából inkább Kiszámoló blogot.

És persze nyilvánvaló, hogy Marie-nak gyereke sincs. Különben a büdös életben nem alakított volna ki olyan napi szokásokat, mint kézitáskájának aprólékos kipakolása hazaérkezés után, a benne lévő mizéknek való szertartásos köszönetmondás, majd a tárgy elhelyezése valami fiókban vagy polcon, hogy reggel újra berakosgathassa őket a táskájába.

Ha én ezt csinálnám, nyilván kevés reggelen lenne nálam a jogosítványom, hitelkártyám, a munkahelyi belépőm vagy hasonló. Az egyetlen, ami megvolna, az a lakáskulcsom – de az is csak azért, mert nélküle bajos volna kilépnem az ajtón.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?