Természetesen értem a berzenkedést, amikor akár komoly orvosi témákban is laikusok adnak egymásnak tanácsot, ami persze főleg akkor veszélyes, ha nulla alaptudással és kritikátlanul fogadja meg valaki azokat. De azon is elgondolkodtam, hogy ez részben nem maga a probléma, hanem maga is tünet, valami másnak a tünete, így lehet, nem azzal kéne csak elintézni, hogy „ne szóljunk bele orvosi feladatokba”, mert a helyzet ennél összetettebb. Sőt, én látok a jelenségben pozitívat is, a net elvégre arra (is) való, hogy könnyebben osszunk meg tapasztalatokat – meg aztán régen is volt ilyesmi, csak régen a falusi asszonyok osztották egymásnak az észt, és jó esetben ebből lett a „népgyógyászati tapasztalat” a kamillával, csipkebogyóval, gőzöléssel, borogatással. Rossz esetben persze lehetett belőle súlyos állapottal járó félrekezelés is, ahogy most is benne van a pakliban. Ha elgondolkodunk azon, minek lehet a tünete a laikusok ilyen mérvű orvosi „tevékenysége” azon túl, hogy a népi gyógyászat átköltözött a virtuális világba, számos lehetséges ok kínálkozik.
Gyorsan szeretnénk információhoz jutni
Mostanában ezt szoktuk meg. Felteszünk egy kérdést, MOST jöjjön a válasz. Felütjük a Google-t, megkérdezünk egyszerre ötven ismerőst, mert megtehetjük. Meg hátha van köztük olyasvalaki is, aki vagy orvos, vagy már összegyűjtött némi tapasztalatot a témában. Hasfájással, köhögéssel, árpával, rándulással a legtöbb ember találkozott már, az orvos is elvárná, hogy magabiztosan tudjunk lázat csillapítani, sőt, eldönteni, mikor kell - banális tünetekkel egyébként sajnos a szakrendelésről is elhajthatnak, ha úgy vélik, saját hatáskörben is kezelni tudjuk, számos eset járta már be a sajtót arról, hogy negyvenfokos lázzal küzdő agyhártyagyulladásos kicsiket és szüleiket küldözgettek innen oda, míg már nem lehetett rajtuk segíteni, mert hát „csak lázasak voltak”.
Nem bízunk a megfelelő tájékoztatásban
A magyar egészségügy súlyos rákfenéje ez évtizedek óta, a megfelelő felvilágosításhoz persze idő kell, amit túlterhelt dolgozók nem mindig képesek teljesíteni, ha magára a gyógyításra koncentrálnak, de a probléma gyökere ennél mélyebb.
Az információ hatalom, és itthon még az átlagnál is nehezebben adják át a monopóliumát, sőt a mindentudás és mindenhatóság egyre kevésbé tartható képzetét, és vele a durva hatalmi helyzetet. Orvos és beteg közt mindig is fennállt az óriási információs szakadék, csakhogy az orvostudomány fejlődésével ma már sok helyen azt állítják, egy orvos nem orvos, képtelenség egy személyben átlátni mindazt, amit a tudomány kínál, míg itthon óvodás módjára sértődnek meg még mindig sokan, ha valaki második szakvéleményt kér. Az információrobbanásból pedig a páciensek se maradtak ki, ma sokkal könnyebb hasznos infókat összeszedni a saját bajunkról, ami jó esetben inkább segíthetne a fehérköpenyesnek. De a hagyományos pozícióból a beteget sokszor gyengeelméjűnek és gyereknek nézik, a számára is fontos, érthető infót se közlik vele. Érdemes végignézni a Sorskönyvnélkül blogon Birtalan Balázs és Mátai Tamás Életvégi beszélgetését - és fájdalmas látni, hogy még egy olyan intelligens, együttműködő, a nehéz helyzeteket is méltósággal és humorral kezelő embert, mint Balázs se kezeltek partnerként sokáig, arra se méltatták, hogy a súlyos műtét utáni legközvetlenebb teendőket közöljék vele.
Ha az orvostársadalom nem tölti fel a kommunikációs tereket hiteles, közérthető, elérhető tartalommal, akkor a kommunikációs tér egészségügyi vonalon olyan ugar lesz, amit felver a gaz és dudva - vagyis az áltudomány, a kuruzslás, a helyzetet kihasználó sarlatánok tartalma. Mert ők, ha gyógyítani nem is, kommunikálni felsőfokon tudnak – ezért terjed az áltudomány gyorsabban, mint a féltve őrzött, szakzsargonnal érthetetlenné tett, monopóliumként kezelt valódi.
Nem bízunk abban, hogy megoldják a problémánkat
Erről nem kell sokat beszélni - aki párszor megtapasztalta, hogy rutinból, öt perc alatt, a gondját szórakozottan meg se hallgatva írtak fel „valamit”, vagy küldték el dolgavégezetlen, annak hamar megrendülhet a bizalma az egészségügyben. Aki pedig azt látja, hogy a saját szabályaikat se tartják be - többször használt egyszerhasználatos eszköz, ostoba műhiba, tüneti kezelés a probléma megoldása helyett - az utána úgy érzi, nagyobb bizalommal fordulhat a kuruzslókhoz, a sorstársakhoz, vagy a falhoz.
A tudásmegosztás, tapasztalatközlés még nem feltétlenül probléma
Hónapok óta tagja vagyok egy olyan FB-csoportnak, ahol sérült gyerekek szülei osztanak meg mindenfélét a házi ápolás fogásaitól kezdve a gyógyszerekkel vagy terápiákkal kapcsolatos információkat, vagy épp a szociális rendszer és támogatásainak útvesztőjében kalauzolják a sorstársakat. Ennek egy része a fent említett információs hiányból fakad - hivatalos csatornán elbagatellizálták, elhallgatták a problémáikat - másrészt a sorstárs, egy másik szemszögből, néha jobban látja, mi az adott eszközzel, helyzettel a teendő, mert benne él, nem felülről látja, mint a kezelőorvos, esetleg az orvosok által nem kezelt mellékkörülményekre is van valamiféle rálátása. Az ilyen csoportok ismét a tudományt is segíthetik - visszajelzéseik, csokorba gyűjtött tapasztalataik gyógyászati eszközöket, eljárásokat javíthatnak hosszú távon, pontosabb képet adnak a terápiák hatékonyságáról - már ha meghallgatják őket. Ha nincs párbeszéd, nincs visszacsatolás, akkor félágas marad a tudásmegosztás, és a betegek és az orvosok nem válhatnak egymás segítőivé. Ismét hangsúlyoznám: a beteget, legyen bármilyen korú, nemű, edukáltsági fokú, lenézni, kinevetni, ignorálni tilos. Aki ezt nem látja be, válasszon más szakmát.
Nem tudunk eleget, a kockázatok egy része hiányos alapműveltségből fakad
Apropó, edukáció. Talán még emlékszünk Czunyiné Bertalan Judit riasztó kiszólására savval és lúggal. Az átlagember természettudományos műveltsége és tudása legtöbbször sírnivaló, és ezen a szellemi ugaron ismét szárba szökkennek a legvadabb hülyeségek, nélkülözve a legalapvetőbb természettudományos alapokat. Jó oktatással (ki Oravecz Nórával a környezetkönyvből a „Ki a szép?” típusú baromságokkal együtt!), az átlag tudásszint emelésével, a források helyén kezelésével (tudjunk különbséget tenni egy szakfolyóirat cikke és Antalvali legújabb bejegyzése közt!) a fészes anyák tapasztalatcseréje sokkal biztonságosabbá válik - egyszerűen nem fognak bornírtságokat javasolgatni egymásnak, vagy helyén tudják majd kezelni a kapott tanácsot, elmondott tapasztalatot. És akkor valóban tudásmegosztássá válik a párbeszéd egymás hülyítése helyett.
Ma viszont sokaknak gondot okoz egy egyszerű antibiotikum-por megfelelő arányú feloldása a testsúlykilogramm függvényében - a használati utasítást olvasva egyébként tartok tőle, a fordító is így járt. Ostoba betegekkel meggyűlik a baja az orvosnak is, hiszen az előírt terápiát se fogja ésszel követni, aztán lehet tűnődni, hatástalan-e, vagy csak a beteg nem tartotta be a javaslatokat.
Kockázata a „hivatalos” eljárásnak is van - főleg ha nem értve követjük
Máig emlékszem a doktornőre, aki sikítva tanácsolta el online a laikus szülőt attól, hogy a harmadik szenzációs fantázianevű gyógyszerrel is megpróbálja lenyomni a gyerek magas lázát, tekintve hogy az összes cucc ugyanazt a hatóanyagot tartalmazta, aminek túladagolása nem kicsit veszélyes.
Arra is emlékszem, amikor úgy nyolcévesen a szüleim elé álltam, hogy ezt a „köhögéscsillapító köptetőt” én többet nem veszem be, háromszor írták fel, háromszor hánytam végig tőle a nagyszoba szőnyegét. Anyám nem hülyézett le, tanulmányozta a gyógyszer mellé adott papírt, majd a legközelebbi alkalommal szelíden közölte az orvossal, azt nem kérjük, a gyerek hány tőle.
Kezeljük helyén a dolgokat - nem kockázatos eljárásokat kipróbálhatunk laikus ajánlásból is
Nem minden javaslat harap. Mikor makacs köhögéssel küzdöttem hetek óta és a hivatalos helyről javasolt kegyszerek nem használtak, épp a boldogult emlékű Farkasokkal Táncoló ajánlotta, hogy zsíros kenőcsöt kenjek éjjelre a mellkasomra, hátha az felszakítja. Kockázata a dolognak maximum annyi volt, hogy ragadni fog a pizsamám, tehát bátran kipróbáltam, és ha jól emlékszem, használt is. Ahogy a cseppek is egy más alkalommal, amit egy barátnőm ajánlott. A cseppek gyógyszertárból voltak beszerezhetőek, a gyógyszerész adott mellé némi felvilágosítást is, tehát nem ellenőrizetlen, kitudja-mibőlvan szerrel próbálkoztam.
Kuruzslás vagy innováció? Vékony a jég... és nem mindenki akar fejlődni
A ma bevett „hivatalos” szerek és eljárások egy részét valaha magányos egyének dolgozták ki, akiket kiröhögtek, ignoráltak, esetleg üldöztek emiatt. A legjobb példa talán szegény dr. Béres József: őt magát kuruzslónak, a hozzá forduló betegeket (akik esetében a hivatalos szakma sokszor csak tehetetlenül széttárta a kezét) meg felelőtlen idiótának kiáltották ki. Aztán a hosszadalmas bizonyító eljárások lefolytatása és a közhangulat megfordulása után a cseppek innovációnak, a tudós meg tudósnak minősült. Se a cseppek tartalma, se a tudós magatartása vagy tudása nem változott - mégis nagyjából egy évtizedbe telt, míg megtalálták a maguk helyét. Tehát igenis vannak helyzetek, amikor akár némi kockázatot, kiröhögést, gyanakvást vállalva kell az újdonságot kipróbálni.
Főleg ha a hivatalos orvostudománynak a problémára nincs érvényes válasza, vagy csak olyasmi, ami súlyos életminőséget rontó eljárásokkal jár. Néha túl könnyedén, mindenféle empátia nélkül ajánlgatják az amputációval, rosszullétekkel, korlátozásokkal járó gyógymódokat, „hát életben maradt, nem?”, és utána felháborodva csodálkoznak, ha a szerencsétlen páciens az első szembejövő sarlatánnak elhiszi, van ennél könnyebb, és jobbat kínáló út is. Ismét felmerül: ha egy beteget hülyének és gyereknek néznek, akkor vagy úgy is fog viselkedni, vagy mindenestül elfordul az orvostudomány hivatalos képviselőjétől, és jól-rosszul elindul valami járatlan csapáson - ami vezethet tragédiához, vagy valami új felfedezéséhez és sikeréhez, mint mondjuk a melanómából Gerson-módszerrel kigyógyult Beata Bishop esetében, akinek néhány hónapot jósoltak - ezelőtt harminc-harmincöt éve.
Szóval, a helyzet az első benyomásnál bonyolultabb. A tudásmegosztás jó, az innováció jó, a féltudásból vagy teljes sötétségből kiinduló halálos magabiztosság maga a két lábon járó kockázat. A mostani tudományos trendeket elnézve pedig az orvosok is új helyzettel kell, hogy barátkozzanak: az orvos nem mindentudó, nem istenség, és bizonyos esetekben csak úgy juthat eredményre, ha partnerként dolgozik együtt betegével. Amihez persze a páciensnek is fejlődnie kell, és nem csont nélkül benyalni minden marhaságot, amit a neten vagy máshol olvas. Ez már túlmutat az egészségügyön - mindenkinek jobb lenne, ha megtanulnánk az elénk kerülő információk közt értő szemmel válogatni. És akkor talán tudást, tapasztalatot is képesek vagyunk súlyos kockázatok nélkül megosztani.
Vakmacska
