SOTE II? Soha többet!
2006. november 20-án, a terhesség 35. hetében az én elsőszülöttem úgy döntött, neki elég volt odabent, ő ki akar jönni. Felkeltem az ágyból és pukk... Felkeltettem a férjem, hogy valószínűleg bepisiltem. Kimentem a vécére, de nem állt el a víz. Akkor szóltam neki, hogy ez nem az, hanem valami más. A Bajcsy kórházba tartozunk, ott volt és van is a kezelőorvosom. Felhívtuk még akkor hajnalban, mondtuk, hogy mi a helyzet. Közölte azonnal be a kórházba, mert elindult a szülés.
Bementünk, megvizsgált és közölte, hogy igen, megkezdődött, de van egy kis probléma. A kisfiam még csak 35 hetes és nagyon pici, a kórházban viszont nincs koraszülött osztály. Döntsek: vagy ott maradok, megszülünk, de a babát azonnal átszállítják, vagy még együtt megyünk egy másik kórházba, ahol van koraszülött osztály, és ott szülök. Akkor még nem tudtam, de rossz döntést hoztam, mert az utóbbi mellett döntöttem.
A SOTE II-be vittek be, ahol megnéztek és közölték, hogy megpróbálják leállítani a szülést. Kaptam valami infúziót. Aztán délután környékén elkezdődtek a fájások. Közölték, hogy nincs több gyógyszer, szülni fogunk. Sorra jöttek különféle emberek, akik állandóan csak azt nézegették, hány ujjnyira vagyok tág (mindezt a férjem jelenlétében). Kiderült, hogy tanoncok voltak. Gépre raktak, nézték a fájásokat.
Délután 4-kor elkezdődtek az igazi fájások. Betoltak a szülőszobába kb. 7 óra körül. Apás szülést terveztünk, úgyhogy a férjem ült mellettem. A két lábamat felpolcolták, és onnan kikukucskálva láttam egy nőt, aki üldögélt egy széken (kiderült, hogy ő a szülésznő). Amikor elkezdődtek a nagy tolófájások, a széken ülve szólított fel: „Toljon, Anyuka!” Erre én ráordítottam, hogy mégis hogyan, mert ez lesz az első gyerekem. A válasz pofon vágott: Apuka ott van, majd ő segít. Kb. ötpercenként berobogott valaki, akitől csak ezt hallottam: „No, vágunk? Nem? Akkor majd öt perc múlva jövök.” És ez így is volt. Telt az idő, én az időérzékemet is elvesztettem, és az erőm is kezdett fogyni. Egy idő után szóltam, hogy nem segít a gyerek sem, nem tudom megszülni. Megint eltelt egy kis idő. Valaki benyitott, beszéltek valamit és elkezdett kiabálni a szülésznővel, hogy ezt igazán jelezhette volna előbb is, mert akkor már rég túl lettünk volna az egészen. Ekkor bejött még valaki, a nyakába vett és eközben ez a "vagdalkozni vágyó" ember közölte, hogy el fognak altatni és úgy fogják kivenni a babámat.
Hát jó. Másnap hajnalban ébredtem. Kótyagos voltam és nem tudtam hirtelen, hol vagyok. Ránéztem a telefonomra és akkor csodát láttam. Megláttam az én gyönyörű kisfiamat. Reggel felhívott a férjem és elmondta, hogy minden rendben ment, Máté Botond jól van. Délelőtt megjelent egy nővér és azt mondta, megyünk zuhanyozni. Ok. Hát nem így képzeltem a dolgot. Lefürdetett és hiába ellenkeztem, ott is lemosott, mint egy csecsemőt. Átmentünk egy hatágyas szobába és végre behozták a kisfiamat. Mi ott bent csak bevásárlókocsinak hívtuk, abban voltak a gyerekek, mindegyik mellett egy vizesüveg, rajta egy vastag szilikon cumival. Azzal kellett itatni a gyerekeket.
Csecsemős nővért egyszer láttam, amikor közel 30 perces pelenkavajúdás közben megjelent és jól leteremtett, hogy mi a fenét művelek. Ekkor kaptuk meg az összes olyan infót, amire szükségünk volt. Jött egy csecsemős orvos is, aki mindent elmondott.
Aztán öt nap után végre elmehettünk haza. Elmentünk volna, ha a kórház parkolója nincs tele és a férjemnek nem tettek volna kerékbilincset a kocsijára, mert állítólag tilosban állt meg. Szóval még kb. 2 órát álldogáltunk a parkolóban arra várva, hogy végre hazamehessünk.
A varratszedésre még visszamentem, és csak a zárójelentésről tudtam meg, hogy ki volt az az ember, aki világra segítette a kisfiamat. A hathetes kontrollra nem a SOTE-ra mentem vissza, hanem felkerestem a saját dokimat, aki a vizsgálat közben megkérdezte, végighúzva ujját a hasamon: „Ez meg mi?” Mondom: „Doki, hát magának ezt tudnia kéne: császármetszés.” Ekkor olyan történt, ami talán igaz se volt, mert ezt hallottam finoman, halkan: „Ja , hentesvágás. De nem baj majd a következőnél kijavítjuk.”
Már akkor megmondtam neki, hogy soha többet nem megyek a SOTE-ra szülni. És ez így is lett.
Hát mit mondjak? Ez volt életem legmegalázóbb, legidegesítőbb, legrosszabb élménye? Nem. Nem mondom, mert ha ránézek a fiamra, csak őt látom, és nem arra gondolok, hogy mit éltem akkor át azokban az órákban, mielőtt ő megszületett.
Vee
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
