Két könyvet ajánlanék a Mikulás-puttonyba vagy csak úgy: az egyik egy kevésbé ismert szerző klasszikus stílusú könyve a huszadik század elejének gyermekéletéről, a másik egy rongyosra olvasott szerző első körben nyilván felnőtteknek írt, kevésbé ismert két elbeszélése, ami hópihés rajzok közt meseként született újjá. Drozdy Győző és Lázár Ervin a könyvestálcán.

Drozdy Győző: A bajtai kisbetyárok

Előző méltatója Mórához, Tamási Áronhoz hasonlította, nekem első pillantásra a hasonló élményeket megírt kortárs, Fekete István  Ballagó idője jutott eszembe . A történelem iránt érdeklődőként  inkább parlamenti politikusként, közéleti emberként ismerős, bár újságíró-szerkesztőként is jelentős munkásságú  (írt sikeres népszínművet, amerikai útleírást, életrajzi emlékiratait pedig Elvettt illúziók címmel pár éve adta ki a Kossuth Kiadó) gyerekkoráról külön könyvet írt, ami csak most nyáron került a hagyatékból a nagyközönség elé.

Ahogy kortársa,  a "Mestörpista", ő is falusi kántortanító sokadik gyermekeként látta meg a napvilágot, a felhőtlenebb gyerekkornak itt nem a költözés vetett végett, mint Feketénél, hanem szeretett édesapja korai halála. Nemcsak a történelem iránt érdeklődőknek ajánlanám a könyvet (ami forrásként sem utolsó a korabeli falusi szokások, életmód tekintetében), hanem azoknak is, akik valamiféle hamis illúzió áldozataként idillikusnak képzelték az akkori gyerekek életét, akik ártatlanul játszadoztak valami biztonságos, civilizációval meg nem rontott helyen.

Drozdy Győző őszinte ember volt: nem szépített, mikor leírta, miért nevezte "kisbetyároknak" magával együtt kortársait: egyik alkalommal a nagyobb fiú mákteával itatja le a rábízott kicsit, akit nem akar valami szórakozásra magával vinni (épp hogy megússza a kisfiú az "örök álmot"),  míg más alkalommal éppen ő "oltja" végig pajtásait a doktor bácsi mozdulatait utánozva üvegcserép és kutyatej segítségével. Szerencsére a doktor bácsi most is idejében megmenti a falu gyerekeit a tömeges vérmérgezéstől,  mindez egy olyan korban, amikor egy sima tüdőgyulladásban bármikor meghalhatott egy életerős ember is. De az állatok se voltak épp veszélytelenek egy néhány éves kisgyerekre:

"Pont búcsú előtti napon történt. Gondosan kimosott új nadrágomat büszkén mutogattam a túlsó soron, amikor kifelé sétáltam a latyakos tóhoz. Észre sem vettem, amikor a mély temetőútról kikanyarodott a tarlókról hazatérő vegyes disznókonda és a kecskékkel tarkított báránysereg. Rémülten futottam át az úton. A legelöl vágtató kolomposok maguk alá tapostak, s én jó öt percre úgy eltűntem a rajtam áthömpölygő állatfolyam fenekén, mint a terméskő a hullámok alatt. A vad kosok, süldők, kecskék éppúgy átgázoltak tetememen, mint az elsőfű angyalbáránykák, amelyek nem bírván a nagyok veszett iramát, vad bégetést csaptak. Az én szörnyű ordításom elveszett, akár a fölöttem terjengő akácfán a verébcsirip. Miután pedig a vegyes csordát olyan porfelhő követte, hogy az úton még soká nem volt látható semmi: a portenger fenekéről föltörő sivításom csak jó sokára indította arra a vályogszárító fiúkat, hogy keresésemre induljanak. Alélt testemet az út porából szedték fel bátyáim. Arcomat sertés-, kecske- és birkaköröm taposta, és véres sár éktelenítette. Napégette mázából egy fillérnyi sem maradt épen. A szememet, orromat, fülemet, szinte nem is találták. Különben én csak arra eszméltem, amikor mezítelenre vetkőztetve rúgták lábaim a haláltáncot a mosóteknő langyos, szappanos vizében, jobban, mint tegnap a latyakosban. Mert a mosószappan irgalmatlanul csípte, marta friss sebeim, különösen a szememet. Lassanként mindig hidegebb víz került a teknőbe, s kezdtem észrevenni atyám, anyám, testvéreim óbégatását. De nem láttam semmit. Éreztem, hogy lepedőbe burkolnak és anya puha, pelyhes ágyába fektetnek. Soká hallottam még a jajokat, szidalmakat, hálaisteneket.

– Látsz engem, aranyból lett fiacskám? – kérdezte jó anyám.
– Nem látok csak disznókörmöket – feleltem nehéz nyögdécseléssel. Valaki most erőszakosan széthúzta szempilláimat.
– Szemgolyói véresek ugyan, de épek. Nem vakul meg – mondta az apukám.
– Még szerencse, hogy rajta volt az új nadrágja – jegyezte meg Aladár –, így legalább nem taposták ki a belét. De az új hátulgombolós cafattá tépődött."

Pedagógiai tanulságként se utolsó a könyv utolsó fejezete, ahol a szerző leírja, mi lett a néha iskolaelhagyó, ezerszer szidott, esetenként veszedelmes kalandokba keveredő "kisbetyárokból". A kicsapott gimnazista korahuszonévesen megalapítja saját gépgyárát, ahol maga tervez cséplőgépet, kazalozót.  Két testvére is elismert tanító lesz, egyiknek negyven tankönyv őrzi emlékezetét, míg a legkisebb, a kis híján szeme világát elveszített, rókalyukban, mocsarasban kalandozó  fogott élete során sikerrel hírlapírásba,  politikába,  pedagógiába, de akkor sem jött zavarba, ha külföldön kellett keresnie a boldogulást, vagy képek festéséből kellett megélhetését fedeznie. Ma is sokan újdonságként fogadják a könyv utolsó mondatát "...Kisbetyárokból, gézengúzokból, rosszgyerekekből lesznek az élet számottevő jóemberei..."

Én elektronikus verzióban  olvastam a könyvet, de az Éghajlat kiadó könyves kávézójában egy hagyományos, lapozgatható fomájúhoz is hozzá lehet jutni, sőt, kis kutakodás után nagyobb könyvesházak netes vagy boltos kínálatában is felfedezhető.

Lázár Ervin: A másik télapó

Ez két novella valójában ebben a kedves-hópelyhes, zúzmaranénis könyvben, a fejem rá, hogy először valami felnőtteknek szánt válogatásban jelentek meg, mivel alapjában véve nem vidámak, viszont sokatmondóak. Az első afféle komolyan vett játék apa és fia közt, ahol a fiú nem afféle közönséges, diótalmátmogyorót hozó Mikulásként Télapó, hanem inkább az, akit mostanság Tél Tábornokként emlegetünk: zsebében téli szél, hó, fagy, dér és zúzmaranéni. Csak a farzseb mentheti meg a helyzetet, amiben lobog az enyhülést hozó rőzsetűz.

"Na várj - mondja Télapó - ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek valót. Az inge zsebébe nyúl.
- Mi az?
-Téli csillagok.

Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziportka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, a szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte  Télapó és a szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen az a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben a csillagos eget bámulni?"

A másik "mese" visszavezet Drozdy és Fekete korába, csak kicsit volt náluk fiatalabb az anyám-kortársa, viszonylag korán elveszített Lázár Ervin. De még az ő korában is sok kisgyerek gyalogolt hóban-fagyban-szürkeségben egyedül az iskolába, olyankor, amikor úgy tetszett, sosem fog odaérni.

"A tanító néni odaszorította meleg arcát az övéhez, az ölébe kapta, és szaladt vele az igazgatóékhhoz. Itt, ebben a szobában már volt egyszer, akkor is ilyen jó birsalmaszag úszkált a levegőben.

-Havat - mondta az igazgató, és vetkőztetni kezdte.

Hóval dörzsölték a kezét meg a lábát és pálinkát itattak vele. Tűz szaladt végig a testén....Valaki hangos csattanással verte kint a havat a lábáról. Az apja. Tudta, hogy az apja. Szigorú volt az arca, ilyennek csak egyszer látta, amikor nagyanyó meghalt.

Csupa hó volt, a fiúhoz lépett, s megfogta a kezét. A kisfiú kicsit felkönyökölt.

- Cipőm, ruhám jól átázott, de a lábam mégse fázott.

Az apja felemelte a kezét. Azt hitte, barackot ad - de csak megsimogatta a fejét."

"Hagyományos" könyv formában kapható a Helikon kiadásában.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?