Én bizony bevallom, nem szeretek terhes lenni. Az elején a hányinger és az álomkór, a végén meg a gyomorégés és a légszomj miatt. Se. De gondolom, ezt nem kell ragoznom, talán vannak, akik megértik. A végkifejlet miatt azonban fontosnak tartom megemlíteni. Szóval 34 hét és két nap. Eddig az én türelmetlenségemen kívül minden rendben ment. A doki szerint jól voltunk, csak tűrjek. Ám azon a decemberi éjszakán, éjfél előtt nem sokkal épp lefeküdni készültünk, mikor úgy éreztem, mintha pisilnék, pedig ÉN biza’ nem pisiltem! Gyors telefon a kórházba, majd eszeveszett tempóban csomagolás és indulás. A szülésznő szerint ugyanis megrepedt a magzatburok, és ilyenkor már nincs visszaút. Mondtuk neki, hogy ne idegesítsen, még csak a 35. hetünket kezdtük… de nem volt kecmec.

Olyan ködben autóztunk közel egy órát a kórházig, hogy az orrunk hegyéig se láttunk. Szerencsére utolértünk egy kamiont, rátapadtunk, így biztonságosabbnak tűnt a helyzet. Még gondolkodtam is, hogy megjegyzem a rendszámát és később értesítem, milyen nagy szerepe volt az első gyermekünk születésénél. De aztán akadt dögivel, ami eltérítse innen a gondolataimat.

A kórházban az ügyeletes doki megállapította, hogy ez a szülés bizony beindult, mese nincs, de ők nem tudnak ellátni egy 2500 gramm alatti babát, (úgy saccolta, kisebb lesz), ezért átküldtek egy másik kórházba a megyeszékhelyre. Így hát férjemmel újra autóba ültünk, újabb törölközőt kaptam a lábam közé, mert a víz közben csurdogált rendesen, és újabb fél óra autózás. Immáron kamion nélkül. De legalább volt időm néhány telefonhívást megereszteni, hogy ne nagyon keressenek minket másnap.

A második, ismeretlen kórházban a szülésznő első kérdése ez volt: Ki a választott orvosa? Dióhéjban elmeséltük neki az eddigieket, hogy véletlenül vagyunk itt, és ITT nincs választott orvosunk, mert nem így terveztük a szülést. Érdekes arcot vágott… A szülőszobai felvétel és az ügyeletes doki vizsgálata után betettek a vajúdóba egy másik kismama mellé, hogy ALUDJAK. Mindezt hajnali 2-kor, enyhe kis fájdogálások közepette, első gyerekem születésére várva… Hát nem sikerült, mondanom se kell. A férjemet hazaküldték azzal, hogy majd jöjjön vissza reggel 9-re, addig úgyse történik semmi…

Ahogy reggel kezdett felbolydulni az élet, sorra érkeztek a kismamák, akiket valószínűleg éjszaka, ahogy beindultak a fájások, a választott orvosuk megnyugtatott, hogy maradjanak csak, majd inkább reggel jöjjenek be. Az adott kórházban négy szülőszoba van, hat anyuka gyűlt össze. A szülésznők azt mondták, az kap szülőszobát, akinek előrébb tart már a szülése… Érdekes módon, épp mi ketten, az éjszakai mamitársammal maradtunk pártában a vajúdóban… Közben a férjemet nem engedték be, hiába szobrozott a folyosón, mert a vajúdóba apukáknak tilos a belépés!

Ahogy telt az idő – már 10 óra volt – egyre türelmetlenebb lettem, mert utáltam volna egyedül szülni. Vajúdni meg pláne! Így kibuliztam, hogy az apukáknak fenntartott öltözőszobába hadd menjünk be ketten, így végre Peti is bejöhetett és hol műanyag kempingszékeken ülve, hol járkálva végre együtt várhattuk Barnabás születését.

Dél után valamivel a választott orvosom, ahogy értesült a kollégáitól, hogy mi volt éjszaka, felhívott és kedvesen beajánlott egy számára szimpatikus orvoshoz, aki ebben a kórházban dolgozik. Tényleg jó választás volt így ismeretlenül is! Ő megvizsgált, de azt mondta, nemigen haladt a dolog, hiába éreztem már egyre erősebb fájásokat, így infúziót javasolt. Érdekes módon, ahogy vele megbeszéltük, hogy szeretnénk, hogy kísérje a szülésünket, egyből lett szabad szülőszoba… pedig nem született még egy baba se aznap! Így végül fél 1 körül beléphettünk a „szentélybe”, megkaptam a magam kis oxitocinját (amitől hirtelen kb. a falat kapartam) és 2 óra irgalmatlan, szünetmentes fájások és fél óra kitolás után megérkezett Ő, Barnabás! Pici volt… de tündéri! 2210 gramm és 49 cm. Épp csak egy ölelésre kaphattam meg, szaladtak öltöztetni, csutakolni. Engem összestoppoltak, szerencsére nem kellett nagyon, majd mint aki jól végezte dolgát, kitettek az osztályra a szobámba.

Mondom, első gyerek. Annyi mindent olvastam a 7 és fél hónap alatt a szép, komplikációmentes szülésről. A császármetszést, koraszülést átlapoztam, hárítottam. A hirtelen kórházváltásról, orvosnélküliségről, kempingszéken való vajúdásról persze sehol nem írnak. De ez ott és akkor már nem érdekelt. Tudtam, hogy megszületett, jól van, felsírt, készült róla ezer fotó, jól vagyok én is, majd hozzák szopizni.

De nem hozták. Azt mondták, kicsiny termete miatt megfigyelik még egy ideig a szülőszobán. Eltelt az első éjszaka is nélküle. Reggel odajött hozzám egy nővérke, és közölte: Barnabásnak éjjel összeesett a tüdeje, levitték az újszülött intenzívre!

Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Egyedül botorkáltam le a lépcsőn, kerestem a falon a feliratokat, merre vagy a NIC. Az ajtó előtt vagy tíz köpenybe öltözött anyuka várt. Hülyén éreztem ott magam, fel se fogtam hirtelen, mi is történik. Percekkel később végre nyílt az ajtó és egy ápolónő a következőt mondta: minden anyuka bejöhet, kivéve Barnabás anyukáját. Földbe gyökerezett a lábam… hiába kérdeztem, én miért nem mehetek be, csak annyit felelt, hogy majd X.Y. főorvos úr megmondja, ő sajnos csak az előtérbe engedhet be. Hirtelen rám terített egy köpenyt, és megmutatta, hol lehet fertőtlenítővel kezet mosni, majd ott hagyott.

Az üvegajtón beláttam: 2 orvos és 3 nővérke ugrált körül izgatottan egy inkubátort, mindenfelé gépek, csövek, eszeveszett pittyegés. Óráknak tűnt, míg várattak… Több nővérke is elhúzott addig mellettem, hiába kérdeztem, mi a fene van, mind a főorvosra hivatkozott.

Mikor végre behívtak, kiderült, hogy az ÉN kisfiam inkubátora körül tevékenykednek ilyen szorgosan! Dr. X.Y. rám nézett és akkor a következő mondat – amit soha az életben nem fogok elfelejteni – hagyta el a száját: anyuka, ebben a pakliban minden benne van!

Még most, négy év távlatából is összeszorul a gyomrom…

Egy orvos ismerősünk mondta később, hogy az agynak van egy blokkoló mechanizmusa: túlzott sokk esetén egyszerűen nem engedi, hogy az ember gondolkozzon és emlékezzen. Azt hiszem, akkor ez a mechanizmus nálam működni kezdett. Komolyan nem tudom, hogy csináltam, csináltuk végig a férjemmel… Sok a fekete folt… Azóta is, ha koraszülésről hallok, egyből kész vagyok. Pedig a miénk végül szerencsésen ért véget.

Barnabás tüdeje éretlen volt, ráadásul a magzatvíztől féloldali tüdőgyulladást is kapott. 3 napig volt lélegeztető gépen, 16 napig intenzíven. Ami itt történt, az már egy másik történet, de mondom, épp csak a lényegre emlékszem…

A karácsonyt is bent ünnepeltük vele, kapott szalagot a cumisüvegre, amivel szó szerint tömték bele az anyatejet, hogy hízzon már. 2440 grammosan végre hazaengedték, és három nap alatt megtanult szopizni, pedig nem sok jóval kecsegtettek a kórházban.

A szokásos koraszülött utógondozáson soha nem találtak nála semmit, ami miatt aggódni kellett volna, ma pedig már 4 éves nagyfiú. Azóta már kistesó is van, talán majd az ő történetét is „papírra vetem” egy nap.

Végezetül csak ennyit: tulajdonképpen semmi extra. Megszületett, rendben vagyunk. Kell ennél több? Csak egy kis emberség. Először a választott orvos hiánya miatti bonyodalmak, később az újszülött-gyógyász főorvos mellbevágó mondata. Kitörölhetetlen… Szebb szakma, mint kismamák szülését kísérni, újszülötteket gyógyítani talán nincs is a világon. Talán egy kis empátiát is tanulhatnának mellé (egyesek). Erős kapaszkodó lehetne sokak számára a nehéz helyzetben.

Azt mondtam, nem szeretek terhes lenni. Lelkifurdalásom van azóta is. Többször, ha kérdezték a pocakos időszak alatt, hogy hogy vagyok, azt válaszoltam: köszönöm, jól, de jobb lenne, ha már kint lenne ez a gyerek. És ő bizony kijött, idő előtt. Lehet, hogy baromság… nem tudom. Csak azt, hogy a tudatalattinak néha hihetetlen ereje van…

P.S.: Ja, és csajok, még egy tanulság: ha van lehetőségetek a szülésfelkészítő tanfolyamon kérdezni, az újszülött intenzív ellátásról is beszélgessetek az előadókkal. Vagy olyan szülőkkel, akik már jártak arrafelé. Utólag úgy érzem, hogy ha akkor lett volna fogalmam arról, hogy is néz ki egy inkubátor, hogy mi is folyik ott pontosan, könnyebb lett volna. Könnyebb lett volna meglátni mögötte a jót, a gyógyulást. Tudom, nem lehet arra felkészülni, hogy az ember a saját újszülöttjét látja becsövezve, mégis…