Technikák
A középkori könyvművészet legfejlettebb alkotásának, a kódexnek számos előzménye ismert. A görögök és rómaiak nemcsak papirusztekercseket használtak, hanem úgynevezett tabellákat is. Ezek olyan kis fatáblák voltak, melyeknek az egyik oldalán körben peremet képeztek ki, a peremen belül pedig feketére festették. A fekete felületre viaszt hordtak fel. Íráskor a betűket az ún. stílussal karcolták a viaszba. A táblákat fémkarikákkal kapcsolták egymáshoz. A görögök dyptichonnak, tryptichonnak vagy polyptichonnak hívták ezeket, attól függően, hogy két, három vagy több táblát kapcsoltak össze.
A rómaiaknál pugillaria volt a neve, ami „marokbavalót” jelent. A táblácskák közül a két szélső külső oldalát szokás volt gazdagon díszíteni. A pergamen történeténél említettem a pergamoni kvaternát. Gyakori volt az is, hogy több kvaternát rögzítettek egymáshoz, ilyenkor fémkarikákat használtak, vagy bőrszíjjal egymáshoz hurkolták az ívfüzeteket. Itt kell megemlítenünk az ókeresztény diptichonokat.
Ezek alakra megegyeznek a római diptichonokkal, ám a méretük gyakran megnő, néha fólió nagyságig (35-40cm). Ezeket a diptichonokat sosem irodalmi művek rögzítésére használták, hanem kizárólag egyházi célra. Gyakran vezettek bennük névjegyzékeket a megkereszteltekről, elhunytakról. A téma természetéből adódik, hogy a diptichont bővíteni kellett. Ilyenkor kvaternákat helyeztek a diptichontáblák közé. Ezzel a kódex alakú könyv elemei már együtt is voltak. „Csupán” azt kellett megoldani, hogy az kvaternák egymással és a táblával valamilyen egységbe kapcsolódjanak össze, azaz kódex legyen belőlük.
A legkorábbi kódexek a koptoktól, az ókori egyiptomiak keresztény vallásra tért tagjaitól maradtak ránk az i. sz. II. századból. Úgy tűnik, hogy a keresztény írásbeliség kezdettől összekapcsolódik a kódexformával. A Nílus völgy száraz homokja szinte hibátlan állapotban őrizte meg nekünk a mai értelemben vett könyvkötés legkorábbi emlékeit. A kopt kódexek ívfüzeteit közvetlenül egymáshoz fűzték. Az így összekötött íveket egyszerűen beragasztották a bőrkötésbe anélkül, hogy az íveket egymáshoz kötő fűzőszálat bármilyen módon a táblához erősítették volna. A gerincet borító bőrön keresztül bőrpántokat fűztek, majd ezeket kívülről befelé áthúzták a kötéstáblába fúrt lyukon, s a tábla belső oldalára ragasztották. A következő lépés az volt, hogy az első és utolsó ívfüzet első és utolsó lapját a tábla belső oldalához ragasztották. A kopt kódexek borító tábláját míves díszítéssel látták el.
A kódexek az i. sz. II. században tűntek fel, hogy aztán a IV.-V. századra általánosan elfogadottak és ismertek legyenek, és az ezredfordulóra teljes diadalt arassanak. Forradalom ez a javából.
A római birodalom felbomlása után Itáliában a gótok vették át a hatalmat (róluk kapta az érett középkor nyugat-európai művészeti stílusa utóbb a „gótika” a gúnynevet). A VI. század egyik nagy szelleme, az író, filozófus, politikus és későbbi szerzetes: Cassiodorus. Amikor i. sz. 538-ban visszavonult a világi élettől, megalapította Dél-Itáliában a vivariumi kolostort. Szerzetestársait arra ösztönözte, hogy tanulmányozzák az antik szerzőket, és másolják át műveiket papirusztekercsről pergamenkódexekbe.
Cassiodorus Institutiones divinarum et saecularium litteraturum c. művéből tudjuk, hogy a vivariumi kolostorban dolgozó könyvkötőknek rendelkezésére állt egy, a kötéstípusokat bemutató mintakönyv. Azt is tőle tudjuk, hogy a vivariumi kolostornak élénk kapcsolatai voltak az észak-angliai Wearmouth-i és Jarrow-i apátsággal, ennek alapján okkal feltételezhetjük, hogy kódexek is eljutottak egyik kolostorból a másikba. Valószínű, hogy Egyiptom és a brit szigetek között Vivarium képezte az összekötő láncszemet. Az első igazi kolostori másolóműhelyek a mai Írország területén létesültek. A kontinensen az ír, skót és angolszász szerzetesek közvetítésével terjedt el végül a kódexhasználat.
A szerzetesek szigorú rend és munkabeosztás szerint végezték munkájukat. A másolóműhely vezetője, a scriptuarius osztotta ki a scriptoroknak a munkát. A szerzetesek a pergameníveket összehajtották, és hármat, négyet vagy ötöt egymásba illesztettek. A nagyobb alakú kódexekbe két hasábra osztva írták a szöveget. A lapszámozás még ismeretlen volt, ehelyett minden oldal aljára kiemelték az utolsó szót, aztán odaírták a következő lap tetejére, a szöveg elé is. Ez volt az őrszó, a custos. A teleírt lapok visszakerültek a sriptuarius kezébe, aki ellenőrizte és korrigálta a szöveget, majd a kézjegyével látta el. Ezután a miniator munkája következett, aki a fejezetek kezdőbetűit, rendszerint piros festékkel, díszesen megrajzolta. Az erre a célra használt festék, az erősen mérgező ólomoxid, a mínium volt, innen származik a miniátor elnevezés. A kezdőbetűkbe ezután finom képecskéket, miniatúrákat festettek. Ezután a hasábokat ornamentális díszítéssel vették körül, illuminálták. A másolószerzetesek Nagy Károly tours-i udvarában is nagy szerephez jutottak. Itt ismét találkozunk az újító természetű szerzetessel, Alkuinnal, akinek hatására az addig csupán díszítő funkciójú miniatúrák funkciója kibővült: illusztrációvá váltak.
A temérdek gonddal előállított kódexlapoknak megfelelő, gyakran művészi kötés dukált. Az értékes kódexek tartósságát is szerették volna javítani, ezért a kora középkorban megjelenik a borda. Erre fűzték fel az ívfüzeteket, így a nyitogatás terhe nagyobbrészt lekerült a fűzőzsinegről a sokkal tartósabb vastag, gyakran dupla bőrbordára. A bordaszíj jó kétujjnyival hosszabb volt a könyvtest vastagságánál. Ezt a hosszabb részt átbújtatták a kötéstáblákba fúrt lyukakon, majd fapecekkel rögzítették. A fatáblákat pontosan a könyvtest méretére szabták, és a könyv értékétől függően kapott kisebb-nagyobb felületen bőrborítást, illetve díszítést. A skála a teljesen díszítetlen fatábláktól a festett fatáblákon és díszes bőrrel borított táblákon át egészen az elefántcsont táblákig, és a nemesfémmel gazdagon díszített, ún. ötvöskötésekig terjed. A gerinc sokáig teljesen borítatlan maradt. Éppen az értékük miatt nem ritka a kötések másodlagos felhasználása, így előfordulhat, hogy egy kötés korábbi, mint maga a kódex.
A XII-XV. század további újításokat hozott a könyvművészet technikájában. Megváltozott a tábla és a könyvtest aránya, a tábla immár kissé nagyobb a könyvtestnél, így védve a lapok metszésfelületét. A másik változás az oromszegés megjelenése. A fűzéskor, hogy a fűzőfonal be ne szakítsa a lapokat, az összefogott ívek alsó és felső szegélyéhez vékony, összesodrott pergamen vagy bőrcsíkot fektettek, és ezen vezették át a fűzőfonalat. Ezt nevezik kapitálisnak. Ennek is kialakultak egyre díszesebb változatai. Elterjedt a gerinc borítása is. A könyvkötő igazi tehetségét azonban nem a legdíszesebb ötvöskötések vagy a különleges borító anyagok mutatják, hanem a bőr-, vagy pergamenkötések. Ezeket általában bélyegzőtechnikával díszítették. A kézibélyegző egy rézből vagy bronzból készített, negatív vagy pozitív vésetű szerszám. A bélyegzőt felmelegítve nyomják a bőrbe. Ha nyomáskor aranyfüstöt is használ a könyvkötő, aranyozásról, ha nem, akkor vaknyomásról beszélünk. A korszak két meghatározó művészeti korszakának, a románnak és a gótikának könyvdíszítési stílusa is eltért egymástól. A román kori kötés táblákon az elő és hátoldal általában egyforma, és a kompozíció az egész táblafelületet elborítja. Nagyon sok apró, sokszor alig fél centiméteres bélyegző ritmusos használata adja a kötés kompozícióját. Az OSZK egyik nagyon szép román stílusú pergamen kódexén, aminek a mérete 303 x 208 mm, például 622 bélyegzőnyomás van nyolc különböző bélyegzőtől! A gótikus kötéseken ehhez képest fellazul a kompozíció, levegősebb lesz, és az első és hátsó tábla különböző díszítést kap.
A XIII. századtól, az írásbeliség terjedésével, az egyetemek fokozatos kialakulásával a könyvkészítés sem egyházi kiváltság többé. A polgári könyvkötő műhelyek általában az egyetemek mellett jöttek létre, s a világiak közül kezdetben leggyakrabban az iskolamesterek foglakoztak könyvkötéssel. Az első magyarországi könyvkötő, akit név szerint ismerünk, Stephani Henrik csukárdi plébános és könyvkötő mester, aki 1377-ben maga másolt, festett és kötött be egy misekönyvet.
Ezen a ponton, ahol elbúcsúzunk a könyv fejlődésének történetétől, éppen valóban kevesek kiváltsága az olvasás és a könyvek birtoklása. De éppen ezeknek a keveseknek köszönhetően a könyv felkészülten és türelmetlenül várja, hogy kirobbanhasson a királyi udvarok és a kolostorok polcairól, és meghódítsa minden polgár polcát. Köszönjük, középkor!
Lapis Lazuli
Felhasznált irodalom:
Tevan Andor: A könyv évezredes útja,
Nagy-Türk: Könyvkötés,
Rozsondai Marianne: A könyvkötés művészete.
