Baud írására a középkorról még talán többen emlékeztek (aki nem, elolvashatja itt). A középkorban Európában születtek tartós és kevésbé tartós művek és találmányok. Egyre biztosan mondhatjuk, hogy ma is naponta forgatjuk, mert az e-változat nem tudta még kiszorítani: a könyv.
Mikor szóba került, hogy írjak a középkor művészetéről, akkor a hirtelen jött örömet azonnal beárnyékolta, hogy ez a téma meglehetősen tágnak tűnt. Hosszas hezitálás után ezért egyetlen témára szűkítettem a számba jöhetőket, arra, amihez értek: a középkori Európa könyvművészetére. Az addig is rendelkezésre álló alapanyagokból és technikákból a középkorban valami forradalmian új dolog született: a könyv.
Már a korszak elején rendelkezésre álltak azok a technikák, amelyekből a középkori kódexművészet kialakulhatott, a korszak végére pedig megjelent a könyvkészítés eddigi legforradalmibb találmánya: a könyvnyomtatás, a nyomtatósajtó, a nyomdafesték, a mozgatható betűkészlet, és a hozzá tartozó betűk metszésének és öntésének a technikája.
Melyek voltak azok az alapanyagok és technikák, amik a középkori könyvkészítő rendelkezésére álltak?
A betűk
Banálisnak tűnhet, de nem az. Az emberiség sokféle írásbeliséget fejlesztett ki, de ezek közül kevés bizonyult alkalmasnak könyvkészítésre. Ahhoz, hogy az írott szöveg jól olvasható legyen, a betűknek sokféle elvárásnak kell megfelelniük. Az európai könyvkészítőknek ebben a tekintetben szerencséjük volt, jó alapokat örököltek a rómaiaktól. A latin írás a nyugat-görög írásból ered. A rómaiak némileg átvariálták a görög abc-t, hogy alkalmas legyen a latin szövegek leírására. A latin betűs szöveg írásképe eleinte még meglehetősen ritmustalan, merev és szögletes volt. A római műemlékeken jól nyomon követhető, hogyan alakult egyre szebbé, egyenletesebbé, olvashatóbbá a szövegkép. A betűk vonalvezetése egyre világosabb és tisztább lett, és kialakultak a vastagabb és vékonyabb vonalak játékából álló ritmusos betűalakok. A római betű művészi tökéletességű csúcsterméke a capitalis. Ennek formáját még a kőfaragó technika határozza meg. A legszebb alkotásokon már egyenlően magas betűk sorakoznak, a betűk magasságának és szélességének arányai kiegyenlítettek, az egyes betűk közötti távolság optikai szempontból tökéletes. Ez a forma egyszerre szolgálja a jobb olvashatóságot, és a szebb, művészibb írásképet. Ezt a capitalis írást használták kezdetben papiruszon és pergamenen is. Ám az íróeszköznek és a hordozóanyagnak megfelelően a betűk alakja változáson ment keresztül. Az így kialakult betű a capitalis quadrata. Majd a középkor kezdetén, a népvándorlás korában alakult ki az ún. unciale, és később a semiunciale, amelyek alapvetően a régi, római formából indultak ki. Ezeket a betűket lényegesen gyorsabban és gördülékenyebben lehetett írni, az időközben elterjedő, és a papiruszt lassan kiszorító pergamenen, a szélesre vágott lúdtollal. A VI. században már olyan mennyiségű szöveg lejegyzésére volt igény, hogy ismét átalakultak a betűk. Kezdetben a betűk magassága egyenlő volt. A semiunciale feltűnésétől kezdve a betűk már különböző magasak, illetve alsó és felső száruk van. Ezeket a betűket minusculá-nak nevezzük. Nagy Károly korában újabb változtatásra került sor. A király 781-ben egy római utazás során megismerkedett egy „Rhetor Brittanicus”-szal, Alkuin szerzetessel. Őt bízta meg többek között egy új betűtípus kifejlesztésével is, ami megfelelt a hatalmas birodalom kormányzási szükségleteinek. Az új betűforma a karoling minuscula. Tehát a középkor elején lezajlott a betűk forradalma, innentől szinte változatlan formában éltek tovább a latin betűk mind a mai napig.
Az alapanyagok
Az alapanyagok tekintetében, vagyis hogy mire írták a betűket, az volt jellemző, hogy a különböző alapanyagok sokáig párhuzamosan voltak használatban, míg végül az alkalmasabb és olcsóbb kiszorította a kevésbé alkalmasat vagy drágábbat. Az ókori, mediterrán világban először papiruszlapokat, majd papirusztekercseket használtak. A papirusz egy sásféle vízinövény, amelynek beléből vékony lemezkéket hasítottak, ezeket még nedvesen, keresztben-hosszában egymásra helyezték, sulykolták, majd lassan szárították. A lemezkéket a növény saját nedvei és a sulykolás ragasztották egymáshoz. Az így képzett lapokat egymás mellé ragasztották, és a keletkezett hosszú papiruszsávot pálcikára sodorva képeztek belőlük tekercseket. A tekercsekhez gyakran tokot készítettek, abban tárolták. A tekercsen a szöveget oszlopokba (columna) rendezve írták. A kutatók négy- és hétszázezer közé becsülik a leghíresebb ókori könyvtárban, az alexandriaiban őrzött papirusztekercsek számát.
A pergamen hazája a kisázsiai Pergamon. II. Eumenész király nagy műveltségű, a görög kultúrán nevelkedett uralkodó volt. Az alexandriai mintájára megalapította a pergamoni könyvtárat, és tudósokat, művészeket hívott az udvarába. A Ptolemaioszok nem szívesen látták az erős vetélytársat, ezért az egyiptomi kormány megtiltotta a papirusz kivitelét Pergamonba. II. Eumenész ezért volt kénytelen valamilyen anyagot találni, amivel a papiruszt pótolni lehet. Mivel a zsidók már Dávid király (meghalt i.e. 937 körül) idejében pergamentekercseket használtak, valószínűsíthető, hogy a pergamoni tímárok csak tökéletesítették és továbbfejlesztették a már ismert eljárást. A pergamen borjú-, kecske- vagy juhbőrből készül. A bőrt meszes vízben áztatták, keretre feszítve szárították, horzskővel simára csiszolták, végül krétával bedörzsölték Az így elkészült anyag tulajdonságai messze felülmúlták a papiruszéit. Kezdetben a pergamoniak a pergament is tekercsekbe göngyölítve használták, de hamar rájöttek, hogy az új anyagot vágni, hajtogatni lehet, így a lap mindkét oldala használhatóvá vált. Az egyenlőre vágott pergamenlapokból négyet egymásra raktak és félbehajtottak. Az így kialakított füzeteket egymásra helyezték, és pergamenszalaggal egymáshoz erősítették. Ez a pergamoni kvaterna. A legfinomabb pergamen a még meg nem született állatok bőréből készült, ez volt a velin. Mivel az anyag igen drága volt, előfordult, hogy egy-egy lapot lecsiszolva újra használtak, ez volt a palimpszeszt.
A papirusztekercs használata a VII. században volt a legelterjedtebb, aztán kezdetben a pergamentekercs, majd a gazdaságosabb pergamoni kvaterna fokozatosan szorították ki a használatból.
Végre valami, amit nem az ókori görögöknek és rómaiaknak köszönhetünk! Kínában már valószínűleg az időszámításunk előtt ismerték a papírkészítés módját. Pontos feltalálója nem ismert, a legkorábbi írásos adatunk a használatára i. sz. 105-ből származik, amikor Tsai Lung rendeletben állapítja meg a papírra írt beadványok érvényességét. A kínaiak eperfaháncsból, bambuszrostból, kínafűből és egyéb rostnövényekből, rongyhulladékok hozzáadásával készítettek papírt. Az alapanyagokat vízben áztatták, majd mechanikus úton rostjaira bontották. Az így előállított rostokat nagy kádakban vízhez keverték.
Az így létrehozott szuszpenzióból szitákkal merítettek. A szitáról a kimerített rostpépet egy ügyes mozdulattal gyapjúlapokra (nemez) borították. Préselték, majd amikor már a lapok elég szilárdak voltak, levegőn szárították. A kínaiak féltve őrizték a papírkészítés titkát. Először a tatárok lesték el a titkot, majd az arabok, akik 751-ben elfoglalták Szamarkand városát, és az itt ejtett tatár hadifoglyoktól megtanulták a papírkészítést. 1200-ban Fezben már 400 papírmerítő műhely működött. Az eljárás a Spanyolországot elfoglaló mórokkal került Európába. Az európaiak bizalmatlanul fogadták az újdonságot, talán mert pogány tudománynak tartották a papírkészítést. A legkorábbi adatunk európai papírmalomról 1272-ből, az itáliai Anconából származik. Miután polgárjogot nyert, lassan, de biztosan hódította meg Európát. Olaszországot Franciaország és a Német-római Birodalom követte. Az első ismert német papírkészítő Stromer Ulman volt, aki 1390-ben Nürnbergben állított fel papírmalmot. A papír egészen addig nem tudta kiszorítani a pergament, amíg a könyvnyomtatás feltalálásával jelentősen meg nem nőtt az alapanyagigény.
A második részben lesz szó a középkor könyvkészítési technikáiról.
Lapis Lazuli
Felhasznált irodalom:
Tevan Andor: A könyv évezredes útja,
Nagy-Türk: Könyvkötés,
Rozsondai Marianne: A könyvkötés művészete.
