Amikor utoljára írtam nektek, volt még hat napunk a költözésig és nyolc nap a szülés kiírt időpontjáig (október 17.). A tulajdonos megengedte, hogy 10-én és 11-én bepakoljuk a bútorokat és a kartondoboz hegyeket a lakásba, de a tényleges birtokba vételre várni kellett október 15-ig. A hét elején apukám megérkezett hozzánk, hogy segítsen az új lakásban a konyhát összeépíteni, illetve egyáltalán berendezkedni. Október 12-én voltam a kórházban, határértéken volt minden eredményem, fejcsóválva hazaengedtek, új időpont október 16. Egy addig ismeretlen fiatal doktornő vizsgált meg aznap, nagyon alapos, tárgyilagos és határozott volt. Túlságosan határozott. Nem engedett haza, elküldött, hogy indítsák meg a szülést. Vérnyomásom gyógyszerrel is az egekben, húgysavszint túl magas, a ctg eredmény, mint a földrengésjelző cetli.
Még vásárolni kellene csomó dolgot a lakásba, a gyerekszoba sehol, őszintén: semmi sem volt készen. Hiába győzködtem a doktornőt, hogy még dolgom van, nincs is hova szülnöm, de hajthatatlan volt, mondván, holnapra vagyok kiírva, nincs ebben semmi rossz, hogy ma megindítják a szülést. Tehettem mást? Megkaptam azt a beindító cuccot és felmentünk az osztályra. Hívtam anyukámat, hogy mi a helyzet, aki úgy döntött a korábban megbeszéltek ellenére, hogy másnap indul hozzánk.
Szóval délben kezdődött. A férjem velem maradt egy darabig, de mivel sok dolgot terveztünk aznapra és apukám is a lakásban várt minket, hazaindult. Feküdtem az ágyban és vártam. Nem történt semmi, de semmi az égvilágon. Lányok és asszonyok váltották egymást mellettem. Volt, akinek spontán vetélése volt, volt, akinek méhen kívüli terhessége volt és műtétre jött be, és volt egy nő, akinek sok volt a magzatvize, nála is megindították inkább a szülést. 18.30-kor megindult a magzatvíz. Mint utóbb kiderült, teljesen függetlenül a felhelyezett tágítótól. Tehát úgyis megindult volna a szülés magától, így legalább már a kórházban voltam. Épp a ctg-t ellenőrizte a nővérke, amikor pukkanás hallatszott, majd eláztattam az egész ágyat. Szóltam neki, hogy esemény van, behívott egy másik nővért, és ketten igazolták, hogy bizony-bizony folyik a magzatvíz.
Elmondták, hogy csak addig kell az osztályon maradnom, amíg én szeretnék, bármikor jelezhetem, hogy a szülőszobába szeretnék menni. Gondoltam, hogy megvárom a férjemet, aztán együtt lemegyünk. Telt-múlt az idő, a fájások hol jöttek, hol kevésbé, de kilenc óra körül már bizony elég kellemetlen volt. Hívtam a férjemet, hogy még meddig akarnak a lakásban tevékenykedni, de ekkor már úton volt a kórház felé. Aztán csak nem tudtam tovább várni, kértem, hogy vigyenek le. Épp elkerültük egymást, de nagyon hamar megtalált.
Olyan negyed 11 lehetett eddigre már. Álmos voltam és fáradt, és fájt. Nagyon aranyos fiatal szülésznőt kaptam, folyamatosan velünk volt, csak a kötelező szüneteire ment ki a szobából. Rengeteg tanácsot adott, segített helyezkedni, a légzést koordinálta. Korábban úgy hittem, hogy megerőltető lesz úgy szülni, hogy idegen nyelven beszélnek hozzám, de fel sem tűnt. Néha fordítanom is kellett, hogy a férjem is mindent megértsen, sokszor tőle kérdezgettek, hogy ne nekem kelljen válaszolni, de nehezebb volt fordítani neki, majd magyarul megmondani a választ és/vagy németül is elmondani. Rájöttünk, hogy majd én válaszolok, ha sikerül, vagy kivárja a sorát a kérdező. De nem is igazán volt egy idő után mit megválaszolni. Szépen haladtunk előre, az idő elég lassan telt. Fájások között próbáltam pihenni, de aztán már az sem ment.
Szülésznőm többször ajánlotta a PDA-t, végül olyan hajnal 3 körül rábólintottam. A 10 perces művelet eltartott vagy fél órát, mert nem tudtam nyugodtan megülni. Kicsit emelt hangon kérdezte már a dokinő, hogy mi a fene van ott elöl… No comment. Ahogy bekerült a szerkezet a hátamba és megindult az adagoló, azonnal elmúlt minden fájdalom. Azt éreztem, hogy a folyamat nem állt le, de fájdalom nem kísérte a húzódásokat. Hamarosan el is aludtunk egy rövid időre.
Egyre gyakrabban követték egymást az ellenőrzések, nyolc centinél kicsit megragadtunk. Elmondták, hogy reggel 6.30-kor letelik az a bizonyos 12 óra a magzatvíz elfolyása óta, ha nem mennek jól a dolgok, akkor sürgősségi császárt fognak végezni. Megértettem. Hétkor elköszönt a szülésznőm, bemutatta, ki fog ezután ránk vigyázni. Ő is egy nagyon aranyos kiscsaj volt. Nyolc órára elértük a tíz centit is, talán kicsit későn. Jött a professzor, megvizsgált és úgy döntött, hogy még kapunk két órát, hogy P.D. megindul-e tényleg kifelé. A biztonság kedvéért előkészítettek a műtéthez, nehogy kapkodni kelljen, ha úgy alakul a helyzet. Vártunk és vártunk és már három óra is eltelt a kettőből, amikor úgy döntött az orvos csoport, hogy nem várhatunk tovább. Nagyon elkeseredtem. 23 óra telt el azóta, hogy megkaptam a tágítót, 17 óra azóta, hogy elfolyt a magzatvíz. Végigcsináltam, amit „kellett” és mégis császároznak. A professzor nyugtatott, hogy senkinek nem lenne jó, ha tovább várnánk, mindannyian fáradtak vagyunk, lépjünk a tettek mezejére.
A műtét alatt szinte teljesen kábult voltam, noha elvileg éber állapotban kellett volna lennem. Jó néhányszor belealudtam a történésekbe. Ahogy előre tisztáztuk, P.D.-t egy egészen rövid pillanatra mutatták csak oda nekem, viszonylag messziről. Nem is igazán láttam el odáig (szemüveg nem volt rajtam ugye) és nem is voltam olyan állapotban, hogy felfogjam, hogy ő az. Az óriási nyitott szemeire emlékszem, minden más homályos előttem. El is vitték gyorsan és én visszazuhantam a kábultságba. A műtét további részére egyáltalán nem emlékszem. Így esett, hogy P.D. 2015. október 17-én, 11 óra 31-kor, a kiírt napon megszületett. Beletartozik abba a bizonyos 5 százalékba, akik a megjósolt napon jöttek a világra.
Nem emlékszem, hogy mikor tértem magamhoz, de nem volt körülöttem senki, aki hozzám tartozott volna. Egy megőrzőben voltam, velem szemben egy másik friss anyuka. Balra feküdt egy kis tolható ágyban a kisfiam, de nem foghattam meg, mert még a kezemet sem tudtam megemelni. Egy árva porcikámat sem éreztem. Kaptam inni és újra elaludtam. Négy óra körül már stabilan ébren tudtam maradni, át is vittek minket a szobánkba, és hat óra körül segített egy nővér P.D.-t megfogni és mellre tenni. Nemsokára megérkezett a családom is.
Mint később megtudtam, a vizsgálati eredmények nem indokolták azonnali műtét elvégzését, ráadásul 9/10-es APGAR-t kapott a kis csomag. Hétfőn elvittek minket a gyermek szívsebészeti részlegre, ahol az ultrahangon már csak 2 mm-es volt a plusz véna szívoldali bemenete, tehát majdnem befejeződött az elzáródása. Mire hazaengedtek, addigra megtörtént a teljes záródás, így nem is igényel további vizsgálatot a szíve. Mielőtt komolyabban sportolni kezdene, azért tájékozódni kell, hogy mi újság odabent és azért ki kell kérni sportorvos tanácsát is, de egyelőre minden nagyon szépen alakul.
Amíg a kórházban voltunk, addig a család teljes erőbedobással dolgozott a lakáson, mire hazaértünk, minden a helyén volt. Ugyan P.D. szobáját nem személyesen rendeztem be, de azért online jelen voltam és anyukám amúgy is remek munkát végzett. Elsimultak azok a bizonyos ráncok. Kezdődhet a nagybetűs… - hárman.
Josephina
