Életem egyik legijesztőbb, és legboldogabb napja volt 2021. április 10-e, amikor megjelent az a bizonyos második csík a terhességi teszten. Egyszerre úsztam a boldogságban, és rettegtem, hogy vajon az orvosnál is jó híreket kapok-e. Szerencsére ott volt az én kis babszemem, és ezután problémamentes terhességet élvezhettem egészen az utolsó hétig.

Az utolsó héten a szokásos fájdalmak és fáradtság mellé elkezdett ingadozni a pulzusom és a cukrom is (nem voltam diabéteszes). Szinte állandóan rosszul voltam, ezért minden este úgy feküdtem le, hogy na, talán most megindul, és minden reggel csalódottan ébredtem.

Eljött a kiírt dátum napja, 2021. december 14. Pont aznap kellett mennem NST-re, nagyon izgatott voltam, mert tudtam, hogy 40 hetesen vizsgálat is van. 

Az NST nem a szokásos módon zajlott. Sokszor olyan hevesen vert a baba szíve, hogy a főnővér is beszaladt, hogy mi történt. Ennek ellenére a nőgyógyász, akinek ki kellene elemezni a görbét, csak rápillantott a papírra, bevéste a kiskönyvbe, hogy NST reaktív, és a kezembe nyomta, hogy „akkor majd jövő héten”. Remegő hanggal kérdeztem, hogy vizsgálat nincs? Sóhajtott egy nagyot, hogy akkor megnézi a méhszájamat. Épphogy felnyúlt, és már mondta is flegmán, hogy itt még semmi sem kezdődött el, cg. 3000.

Teljesen összetörtem. Annyi mindent vettem már „jelnek”, erre kiderült, hogy olyan messze vagyok a szüléstől, mint Makó Jeruzsálemtől, ráadásul a furcsa NST sem hagyott nyugodni. Zokogva mentem haza, hogy ebből biztosan indítás lesz, abból meg biztosan császár, ráadásul december 21-én indítanak legkorábban, kórházban töltjük a karácsonyt.

Másnap délelőtt takarítani kezdtem. 11 óra körül eszméltem rá, hogy nem tudom felidézni, mikor mozgott aznap utoljára a baba. Próbáltam csokit enni, oldalra feküdni, semmi. Felhívtam a férjemet, hogy baj van, indulok a kórházba.

Szerencsére pont az orvosom volt ott, azonnal intézkedett, hogy NST-re kerüljek. A nővérek sápadoztak, hogy nagyon rossz lett az NST. Érdekes, egy nap alatt reaktívból non-reaktív lett. Az ultrahangon minden rendben volt, a magzatvíz volt kevesebb, de az 40+-nál normális. Meg is vizsgáltak, cg. 2110. Ez is egy nap alatt sokat változott... Mondták, hogy nem mehetek haza, befektetnek és csinálnak egy stressztesztet.

A stressztesztre jól reagált a baba, ennek köszönhető, hogy nem indítottak aznap. Megnézték a magzatvizet is, hogy tiszta-e, majd ismét megvizsgáltak, cg. 2111.

Ezután levittek osztályra. Ott megint rosszul éreztem magam, azt sem tudtam, hirtelen mit hozassak a férjemmel, mert csak a szülés utáni napokra voltam összepakolva. Sírva írtam meg a férjemnek este 11-kor, hogy aludjon jól, nagyon hiányzik, majd elfordultam oldalra, hátha tudok aludni. Ekkor rúgott egy nagyot az alig mozgó babám, pukkanás, és elöntött a magzatvíz. Csengettem a nővérnek, gatya le, bugyi le, mekóniumos magzatvíz, irány a szülőszoba. 

Már ha lett volna szabad, de foglalt volt mindhárom, így engem ctg-re tettek, majd otthagytak órákra. Borzasztó volt. Egyedül voltam, meg voltam rémülve, mert sok rosszat olvastam azzal kapcsolatban, hogy mi van, ha a baba belekakil a magzatvízbe. Este 11-től kb. éjjel 2-ig vajúdtam oldalfekvésben teljesen egyedül. Amikor arra járt valaki, könyörögtem, hogy legalább pisilni hadd keljek fel, de azt sem engedték. Pedig a fájások már olyan elviselhetetlenek voltak, hogy majdnem leestem az ágyról, ahogy vonaglottam. Közben felhívtam a férjemet, hogy legyen ugrásra kész. 

Éjjel 2 körül végre rám nézett egy szülésznő. 3 ujjnyira tág, jöhet apuka, irány a szülőszoba (végre)!

Ott már rájöttem, hogy igazából se fekve, se állva, se ülve, se labdázva nem lett elviselhetőbb a fájás. De legalább már ott volt a férjem! Óriási lelki támasz, nagyon sokat jelentett.

Ezután örökkévalóságnak tűnt minden perc. Kiabáltam, hogy nyomnom kell, szülésznő szerint nem kellett. Ezt eljátszottuk kétszer, majd végre kitágultam annyira, hogy már a szülészorvos is rám nézett. Ezután még mindig nagyon sok idő telt el, mire foglalkoztak is velem. 

Reggel 6 órai műszakváltás előtt jött vissza az orvos, hogy

„Na, most már meg kellene szülni ezt a babát.”

A fájásaim rövidek voltak és nem sűrűsödtek. Csak annyit láttam, hogy branülön keresztül belém nyom valamit. Na, akkor pillanatok alatt olyan sűrű fájásaim lettek, hogy szünet se volt közöttük, mégsem tudtam kinyomni a fiamat. Már könyörögtem a férjemnek, hogy öljön meg, nem bírom tovább. Majd végre eljött az utolsó nyomás a megváltást jelentő gátmetszéssel és az orvos tenyerével a hasamon, amiért örökké hálás leszek neki. Nem ment volna egyedül.

2021. december 16-án reggel 6 óra 19 perckor megszületett az én gyönyörű kisfiam 3710 grammal és 51 cm-rel. Először egy lila kis alienre hasonlított, de nekem már akkor is ő volt a legszebb, legcsodálatosabb „dolog”, ami csak megtörténhetett velem. Persze szülés után még nem ért véget a rémtörténet, jött a placenta megszülése, meg a varrás, de én akkor már csak a csodálatos kisbabámra tudtam gondolni, aki szerencsére makkegészséges, és még a karácsonyt is otthon töltöttük, végre igazi családként. 

V.



Szüléstörténeteket ide kattintva tudsz még olvasni.