Az 1700-as évek végén járunk. A művelt magyar asszonyok többnyire külföldi alkotók műveit olvassák. Lassan, de biztosan a nők helyet kérnek az irodalmi életben, mint olvasóközönség és mint alkotó. A 17. századi nőírókkal ellentétben a 18. századi költőnők a kegyességi irodalomtól és herbáriumoktól a mindennapi élet felé fordultak. Jóval több személyes hangvételű költemény született. Korábban, Zay Anna, Petrőczy Kata Szidónia vagy Csáky Krisztina idejében nem váltott ki vitát csekély számú nőírónk munkássága, inkább dicsőségnek számított, ha a művelt nemesasszony jeleskedett a versírásban. Nyugat-Európa után Magyarországon szintén figyelni kezdtek a nők politikai jogaira. A nőnevelés fontos kérdéssé vált, hiszen a nők kiművelése biztosíthatta a felnövekvő nemzedék megfelelő kulturális nevelését. A 18. századi irodalom alkotói a nőírók feladatának tekintették a magyar nyelv ápolását. Jócskán akadtak támogatóik, Tsutor János versben dicsérte a hazafias feladatokat ellátó írónőket:
„Most pedig tinektek, megyénknek díszei,
A szépnem kiderült, dicső kellemei,
Hálaadó szívvel köszönöm munkátok,
Még a maradék is jót mond ezért rátok,
S buzgó szívvel kérlek, hogy anyanyelvünket,
Gyámoljátok híven ezen egy kincsünket (…),
És mivel bírjátok a férfiszíveket,
Hazafiúságra gyújtsátok ezeket.”
1794-ben Kármán József kiadta az igényes női közönségnek íródott szentimentalista prózáját, a Fanni hagyományait, mely egyes szám első személyben mesélte el egy vidéki, nemesi származású kisasszony szomorú történetét. Egyértelmű volt, hogy a nőknek helyük van a közönség soraiban, igényes irodalmi alkotásokra vágynak, de lassan kezdetét vette a diskurzus: vajon összeegyeztethető a háziasszony és nőíró szerep, illetve milyen alkotói feladatot tölthet be egy asszony az irodalomban. Vannak női témák és műfajok, van saját közönsége a nők által írt műveknek? Vajon lehet-e az irodalom egy asszony hivatása, vagy csupán kedvtelésből művelheti, de nem hanyagolhatja el közben hagyományos feladatait, mint háztartás és gyermeknevelés? A 18. században mentori segítséggel útnak indultak az első poétriák, egy csizmadia felesége, Fábián Juliánna. Vályi Klára bábaasszony, Molnár Borbála társalkodónő, vagy a birtokait irányító Újfalvy Krisztina. Alkotásaik többnyire az őket támogató férfiírók gyűjteményeiben jelentek meg.
A nemesi származású Fábián Juliánna 1765. január 13-án született Komáromban. Férjétől, a csizmadia Bédi Jánostól négy gyermeke született, de csupán ketten, János és Sámuel maradtak életben. Első és negyedik gyermekét, Juliánnát és Józsefet elveszítette. Varrással és főkötők készítésével egészítette ki a család jövedelmét. A házimunka és a gyermeknevelés mellett verselgetni kezdett.
„Az uram gyakorló mesterséges élte,
A csizmadiaság: mert mindég azt vélte,
Hogy ezután lészen egy darab kenyere,
Izzad is valóban érette tenyere.
Én hogy segítsége lehessek uramnak,
Mindenfélét varrok másoknak, s magamnak.
Kevés jövedelmünk eképp szaporítom,
Naponként mint tőlem telik gyarapítom.
Gazdasszonyságomat ezzel nem fogyasztom,
De a verselést is azért nem halasztom.”
Molnár Borbála költőnő munkássága lelkesítette, egy időben baráti levelezést folytattak. Kellemes polgári otthonában gyakran vendégeskedtek a korabeli irodalom alakjai: Édes Gergely, Vályi Klára. Csokonai Vitéz Mihály nála ismerte meg Lillát, vagyis Vajda Juliannát 1797 nyarán. A költőnő Édes Gergely és Csizi István költőkkel levelezést folytatott. A kor népszerű költőjétől, Gvadányi József nyugalmazott generálistól kért mentori támogatást. Az olasz származású Gvadányi a Nagyszombati Egyetemen hallgatott bölcsészetet, majd eredményes katonai pályafutása után Szakolczán épített magának kastélyt. Vadászattal, olvasással töltötte idejét, vagy a pöstyéni fürdőben ejtőzött. Levelezett a kor jeles írónőivel, íróival. Példaképe a barokk Gyöngyösi István költő volt, ennek ellenére Gvadányi költészetét a humoros históriák, dévaj történetek megjelenítése jellemezte. Fábián Juliánna szintén a hagyományok elkötelezett híve volt, ezért az egyébként konzervatív szellemű Gvadányi pártfogását kérte 1795-ben, kétsoros strófákban:
„… mivel nem sokat tanúltam
Mint a férges gyümölcs tsak héjába húltam.
Instállom segítse e vad fát óltani.
Hibás verseimet jobbakkal tóldani.”
Gvadányi a mentori szerep helyett inkább baráti segítséget ajánlott:
"Azt kívánod tőlem, hogy legyek Vezéred,
Mentorságom alatt, véled: célod éred.
Óh, drága Asszonyom! kapol száraz ághoz,
Korhott már, s indúlt a múlandósághoz.
Ha nyers törzsöködbe eztet béoltanám,
Indult sarjazását megkárosítanám.
Zörgő táborában Mársnak megőszűltem,
És a verselésbűl egészen kihűltem.
Láthadd is, verseim minőlengetegek,
Mivel a vénségtül ereim betegek.
Ugyan csak kérésed meg nem fogom vetni,
Talán nem fognak még hamar eltemetni.
Azért majd ha lantolsz, én melletted állok,
És mint vén hegedűs néked kontrahálok.”
Gvadányi számára ez a kapcsolat nem csupán segítségnyújtást, hanem a költőnő teremtés nemes feladatát jelentette. Először a mindennapi élet dolgairól, családi körülményekről leveleztek. A népszerű költő kiterjedt és ismert baráti körrel rendelkezett, figyelme és a költőnőnek szóló elismerése Juliánnát is dicsfénybe vonta. Gróf Fekete János Gvadányi elbeszélése alapján nagy tehetségnek tartotta az asszonyt, ezért mikor lefordította Publius Ovidius Naso Ars amandi című művét, „P. Ovidius Názonak A szerelem mesterségéről írt könyvei” címmel a költőnőnek ajánlotta a fordítást:
„Kinek ajánlanám? soká törekedtem;
De versid olvasván, arról meg győzettem,
Hogy ezen ajánlás tsak reád illhetne,
’S Azzal is érdemed talán béreltetne;
Mert ki Grátziáknak magadként áldozik,
’S ugy mint Amor Annya veletek játszadozik,
Illyetén munkának legjelesb birája
Ezen mesterségnek lehetvén próbája…
…Ajánlásom tehát legyen bizonysága,
Betse Verseidnek előttem melly drága;
’S szint’ azért úgy vegyed Asszonyom munkáimat,
Mint érdemeidnek fizetendő vámat…”
Juliánna azonban gorombaságnak vette a költő bizalmas közeledését és visszautasította az ajánlást. Fekete Gvadányi Józsefnek panaszkodott, nem rejtette véka alá sértődöttségét:
„Julisról nem véltem, hogy szint’ olly nagy szamár
Mint az, melly Holitsnál czifra kantzára vár,
Hogy öszvért miveljen Udvar szükségére.
Tekintvén te veled levelezésére.
De minthogy nem érti küldött ajánlásom,
Ő tőle vedd vissza, kérlek, fordíttásom!…”
Gvadányi idővel komoly feladatot adott Juliánnának. Az 1763-as komáromi földrengésről kellett elbeszélő művet írnia. A téma inkább közérdekű, mintsem szépirodalmi, olyan, ami nem csak az igényesebb olvasóközönséget, hanem a hétköznapi embert is érdekelhette. A költőnő a mű első részletét 1796 áprilisában küldte el Gvadányinak, s majd fél évvel később tudta csak elkészíteni a teljes művet, bokros teendői miatt. A költő korábban megígérte Juliánnának, gondoskodik verses levelezésük kiadásáról. Erre 1798-ban került sor Pozsonyban Gvadányi saját költségén. A mű egyik része Fábián Juliánna, a komáromi költőnő önálló alkotása, a másik rész Gvadányi szerepét, a mentor-segítőét mutatta be. Levelezéseikben a költő beszámolt saját mindennapi történéseiről, mellette vigasztalt, biztatott, támogatott. Mikor Juliánna női mivolta miatt a gúnyolódók és rágalmazók kereszttüzébe került, Gvadányi megnyugtatta: nem kell velük foglalkoznia, hallgasson csupán az ő véleményére:
„ Csak annyit árt néked ezek locsogása,
Mint holdra böfögő ebek ugatása.”
Gvadányi József szemében Juliánna kolléga, egy magasabb rendű közösségnek – az irodalom művelőinek – tagja. Nem számított a gróf és a polgári iparos feleség közötti rangbéli különbség.
Fábián Juliánna tíz év házasság után özvegyült meg. 1801-ben Balog Istvánnal, az orosz cári testőrség egykori tagjával kötött házasságot. Gvadányival folytatott levelezése mellett kéziratban maradtak fenn művei. (Gróf Széchenyi Ferenczhez, melyet 1803-ban és Kovachich Márton neje Hajósy Johanna emlékezetére, melyet 1806-ban írt.) Második férjével nagyon boldog házasságban élt. Mikor férje meghalt 1810. március 7-én, a költőnő néhány óra múlva szintén távozott az élők sorából. Életében gyakran kívánta, hogy ha szeretett férje meghal, ő mihamarabb követhesse.
Az irodalom köreibe a 19. századig férfitámogatás nélkül nőnek szinte lehetetlen volt bekerülni. A nőírókkal szemben fellépő kritikusok többsége úgy gondolta, a természet és a társadalom törvényei szerint sem lehet asszony hivatása az írás. Feladatai mellett csupán kedvtelésből, könnyedebb témákban hódolhat szenvedélyének. Szerencsére a nőket a negatív hangok nem tántorították el az irodalomtól. Az idő múlásával egyre több és színvonalasabb alkotás született nőktől. Közülük szeretnék néhány népszerű vagy méltatlanul elfeledett tehetséget bemutatni.
Juditty
Források:
Fábri Anna, „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905),Kortárs, 1996
Fábián Julianna, Verses levelezés, Fábián Juliánnának Szakoltzára utasított Harmadik levele (Verses levelezés, a melyet folytatott gróf Gvadányi József magyar lovas generális nemes Fábián Juliannával, nemes Bédi János élete párjával, melybe több nyájas dolgok mellett, királyi Komárom városába történt siralmas földindulás is leírattatott és a versekbe gyönyörködők kedvéért kiadattatott. Pozsony, 1798.)
Mészáros Zsolt, A bús kritikus, a prókátor és a tanárnő, A magyar nőirodalom 19. századi történetei, Eötvös Loránd Tudományegyetem
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
