Nikita Írországban szülte kisfiát, nagy büszkeségére természetes úton, fájdalomcsillapítók nélkül. Igazi nemzetközi szülésben volt része: lengyel taxis vitte őket a kórházba, német szülésznője volt és egy ázsiai medikustanonc is a szülőszobán volt kitoláskor. Az írekről nem is beszélve. Te is megosztanád szüléstörténeted a Bezzeganya olvasóival? Küldd el a bezzeganya kukac freemail.hu címre.

Férjemmel lassan három éve Írországban élünk. Házasságkötésünk után nem sokkal megbeszéltük, jöhet a kisbaba, úgyis biztos várni kell rá jó néhány hónapot. Ehhez képest olyan szerencsénk volt, hogy már a második hónap után pozitív lett a terhességi teszt, és elkezdhettük a visszaszámlálást a gólya érkezéséig.

Terhességem rosszullétektől mentesen zajlott, és bár október 21-re voltam kiírva szülni, derékfájásom miatt csak augusztus végéig dolgoztam. Írországban egyébként a kismamák nagy része csak 2-3 héttel szülés előtt megy el szabadságra, az állam ugyanis összesen 6 és fél hónap anyasági támogatást fizet, ami a szabadság megkezdésétől számít.

Az „ölembe hullott” extra szabadidő alatt persze rengeteg sok terhességgel, szüléssel kapcsolatos oldalt átböngésztem, és eltökéltem, hogy szeretnék természetes úton, mindenféle fájdalomcsillapító nélkül szülni – ha anyáink kibírták, én is megszenvedek azért a babáért. Persze már október elejétől tűkön ültem és vártam a jelet, hogy odabent készülődik valaki, de jó pár napig semmi.

Végül október 17-én, éjfél után elfolyt a magzatvizem, úgyhogy párommal nagy izgalomban, kórházi pakkal és pilates labdával a hónunk alatt taxiba vágtuk magunkat, hogy akkor mi megyünk szülni. A kórházban kicsit lebiggyedt a szánk, mert hazaküldtek, hiszen bár elfolyt a magzatvíz, de a méhösszehúzódások még nem kezdődtek el. Abban maradtunk, hogy ha nem kezdődik el aznap a vajúdás, másnap megindítják a szülést, és azt javasolták, próbáljak meg addig is aludni – ezt biztos viccnek szánták.

Dél körül aztán elkezdődtek a fájások, stopper elő, jegyzetelés, majd két óra múlva, immár 4-5 perces fájásokkal újra bementünk a kórházba. Egy szülésznő megvizsgált, majd azt mondta, nem vajúdom, mert még egyáltalán nem vagyok kitágulva, és ha tetszik, hazamehetünk, agy esetleg bent maradhatunk a vajúdószobán, amíg el nem jutok 1 centiméterig. Jó árus módjára felsorolta, hol és milyen fájdalomcsillapítókkal tudnak szolgálni, amire kategorikusan nemet mondtam.

Másodjára viszont nem akartuk hazagurítani a labdát, úgyhogy átöltöztem és egy elfüggönyözött kórtermi részben vártuk a további fájásokat. Felváltva hintáztam a labdán és sétáltam, a párom pedig a fájásoknál tiszta erőből masszírozott. Négy órával később bódultságomból felvillanyozott a hír, hogy végre beléphetek a Szentélybe, a szülőszobába. A következő másfél órát a szülésznő ajánlására forró zuhany alatt, labdán töltöttem, ami kiváló relaxációnak bizonyult, és újabb egy centivel közelebb vitt a kisbabánkhoz.

Ezek után azért már elég erős fájásaim voltak, így felfeküdtem a szülőágyra pihenésképp, és kellemes félhomályban, latin zene duruzsolása mellett vártuk a fejleményeket, míg a férjem egy óriási, fekvővé alakítható bőrfotelben sziesztázott – várakozásunk nyugalmát csak néha törte meg a szomszédos szobából áthallatszó sikoltozás.

Másfél óra félig éber, félig alvó kábulat után a szülésznő azzal biztatott, hogy már 4 centinél járunk és legfeljebb 7 óra múlva meglesz a baba. Röviddel ezután viszont elemi erejű kényszert éreztem, hogy toljak, és a szülésznő hitetlenkedve konstatálta, hogy most bizony jön a baba, mert teljes a tágulás. A kitolás 40 percig tartott, úgy éreztem magam, mint egy tangóharmonika, amelyen épp egy dallamot játszanak, ráadásként egy kedvesen mosolygó, ázsiai medikustanonc is hirtelen a szobában termett, így már hárman drukkoltak a sikerért.

Azt a földöntúli boldogságot nem lehet leírni, amikor végre megpillantottam Patrikot, aki picikén, meggyötörten, de mégis hangos ordítással jelezte, hogy megérkezett ebbe a világba. Nem tudom, hogy a rengeteg elfogyasztott málnalevéltea vagy a lelki ráhangolódás segített, de büszke vagyok rá, hogy sikerült fájdalomcsillapítók nélkül, természetes úton szülnöm, épp, ahogy álmodtam róla.

Férjemmel később jót mosolyogtunk, amikor eszünkbe jutott, mennyire „nemzetközi” volt a szülésem, ami egyébként Írországot is jól jellemzi: minket, Dublinban élő magyarokat lengyel taxis vitt a kórházba, német volt a szülésznőm, ázsiai a medikustanonc és jó pár nővér indiai volt. Persze azért írekkel is találkoztunk.

Nikita