Távol van még tőlünk időben, hogy a gyerekeim egész életüket meghatározó önálló, felnőtt döntéseket hozzanak. Legalábbis így hiszem, 8-tól lefelé vannak mind életkorban. Aztán ki tudja. Ezért aztán hetek óta foglalkoztat egy téma.

Az egészet az indította be, hogy rá vagyok kattanva az Egyszer volt című sorozatra (klassszikus mesehősök élik benne az életüket, itt és most), és az egyik rész megfeküdte a gyomromat. Spoiler jön: Hófehérke gonosz mostohájáról derül ki, hogy ő is anyai agresszió áldozata, enélkül jóravaló asszonyként élt volna, és kimaradt volna a meseirodalomból. A jó édesanyja nála jobban akarta tudni, hogy mi a jó a lányának, és hathatósan tett is érte (pontosítva: megölte a nem megfelelő vőjelöltet, aki a király helyett vette volna feleségül a későbbi gonosz mostohát), mindezt abban a meggyőződésben, hogy egy anya a gyereke érdekében bármit megtesz! Az, hogy a – felnőtt – gyerek köszöni, ebből nem kér, lényegtelen, hisz ő “úgyse tudja, mi jó neki igazán”. Igazán? Így van ez? És mikor van ez így?

Itt, a Bezzeganyán hetente több olyan poszt akad, amiben valaki felrója, hogy felnőtt élete döntéseit nála “felnőttebb” családtagjai megkérdőjelezik. Ilyenkor tömegesen hördülünk fel, hogy álljon a sarkára, álljon ki magáért, értesse meg mindenkivel, hogy ez az ő élete, ő döntése. Aztán máskor mi magunk mondjuk meg a tutit, de nagyon. Elképesztő szókimondással vágjuk az egyébként ismeretlen embertársunk virtuális arcába a magunk nagy-nagy igazát. Persze ez utóbbi esetben a posztíró-kommentelő maga veti fel a témát, nem kéretlen hát a tanács, de annál konkrétabb. Mindkét esetben felnőttek mondják meg más felnőtteknek, hogyan és miként kellene élniük az életüket, ahelyett, ahogy teszik.

És itt jön az én jövőbeli (?) problémám: egy szülő mikor, és mennyire szólhat bele a gyereke életébe, döntéseibe, ha az a gyerek már felnőtt? Adná magát a válasz: semennyire.

Rossz példákat, kissé megnyomorgatott “gyereknek maradt” felnőttek kálváriáját látva én magam is azt vallanám, hogy semennyire. De ez hasonló dolog, mint a gyereknevelés: csak az tudja, hogy kell csinálni igazán, aki még nem csinálja. Nem tudom, kit idézek pontatlanul: „addig hisszük magunk tökéletes szülőnek, amíg nincs gyerekünk.”

Nekem még nincs felnőtt gyerekem, hát bátran eldönthetem, hogy én mennyire jól csinálom majd. Nem leszek sárkányanya, sem bezzeganyós, elfogadom majd mindig és mindenben az ő döntéseit. Mit is csinálhatnék persze, a beleszóláson kívül más fegyverem aligha lenne, én nem téphetem ki majd a nekem nem tetsző vő szívét…

Azt hiszem, kibírom majd a beleszólás nélkül, ha a büdös kölök orvosira megy, miközben én olyan jól kinéztem neki a jogi egyetemet (muhhahhahaaa), vagy cukrász lesz helyette, vagy meg nem értett költő, ha férfi helyett nőt választ, ha buddhista lesz, ha az ország másik végébe költözik, ha nem akar velem karácsonyozni, ha juszt is bénán rendezi be a saját lakását, ha beszerez még egy kutyát, ha hülye tetoválást csináltat, ha félreneveli az unokáimat. Nemcsak, hogy nem hozok helyette döntéseket, hanem bele sem szólok az övéibe. Ééééés, tegyem a kezem a szívemre: biztos ez?

Mindenki tud olyan témát, ami különösen érdekli, amely felett nem siklik el – még látszólag sem – szenvtelenül. És ezen témán belül lehetnek olyan esetek, amikor már nem lennénk toleránsak, és nagyon-nagyon bele akarnánk szólni a felnőtt gyerekünk életébe, döntéseibe. Nyilván olyankor, amikor azt hisszük, hogy nagy hülyeséget készül tenni, amikor már nem lehet nyugodtan nézni, ahogy a saját kárán tanul.

Nekem hirtelen például ez jutott az eszembe: halálosan beleszeret egy izzó szemű, gyönyörű külföldi fiúba, akiről azonban tudni lehet, hogy hazatér majd elég ortodox országába/családjához, ahol a lányom másodrendű állampolgár lesz csak, és a lányunokáimat jó eséllyel körülmetélik majd.

Vagy másik: megérinti őt a Hit, az Igazság, a Tudás, és csapot-papot, családot-karriert odahagyva az Ügy mellé áll.

Na, ekkor verném félre a harangot, és mondanám a magamét kéretlenül. Ekkor vélném, hogy jobban tudom nála, hogy hülyeséget készül tenni. Ekkor tennék esetleg többet is beleszólásnál, olyat is akár, ami miatt talán megutál, de legalább megmentem saját magától. Kitépem én bárki szívét, ha a gyerekem érdeke azt kívánja, még ha ez neki nem is tetszik úgy hirtelen.

Még alig múlt 8 a legnagyobb, de már azon morfondírozom, mennyire fogom őket irányítani felnőttként?! Hülyeségnek hangzik, pedig nem az. Ez egy tanulási folyamat, ami valahol ott kezdődik, hogy jobban tudom-e a gyerekemnél, hogy melyik sportot válassza, hogy milyen nyelvet tanuljon kisiskolásként, hogy mennyire hagyom őt önállóan dönteni öltözködési, ízlésbeli dolgokban. Egy szülő ugyanúgy nevelési folyamaton esik át, mint a gyerek, és én még csak tanulom, hogy idővel el kell majd engednem a gyerekeim kezét. Nem akarok beleszólni majd a felnőtt életükbe, és adja Isten, hogy ne is kelljen.

Lilacsiga