Van egy nekünk írt, nem túl romantikus dal, mely a következőképpen szól:
„Elég nagy a rakás, de kicsi a lakás, és nem forgatja mesekacsaláb, óóó.”
Már központi jelentés is született a lakhatási körülményeink tarthatatlanságáról, bár végül is a Magyarországon meghatározott minimális 6 négyzetméter/főre eső lakrész kényelmesen, mi több, úrias ráhagyással megvan.
Vagyunk ugye hatan, 2 szülő meg a gyerekek. A 62 négyzetméteres lakást réges-rég kinőttük, de a legkisebb születése idején nem éreztük azt, hogy csereberélni kellene lóhalálában (kacagok a hosszú életű pacin: már a 3. gyerek születésénél rég megért a cserére a helyzet), hanem bátran hazahoztuk ide a picit, lesz ez valahogy alapon. Akkor írtam róla, hüledeztetek egy sort, de végül abban maradtunk, így is lehet. Ugye? Régebben azt hallottam, nem kell nagy fakszni egy gyerek körül, egy újszülöttnek elég egy kihúzott komódfiók szépen megágyazva. Na, az megvolt. Sőt, egy sarok, bölcsővel, forgóval, színes környezettel, saját polcokkal neki is jutott, micsoda királyi kényelem ez egy fiókhoz képest.
Amúgy ügyes csaj vagyok, belakom én a lakás összes köbméterét, szekrénnyel, polccal, ággyal, pakolóssal, játékládával, teregetővel, mosógéppel, ebédlőasztallal, kanapéval, szennyesládákkal, csak győzzünk közlekedni közötte. Na meg még a cuccaink. Ruha, élelmiszer, cserepes virág. Minden elfér kérem szépen! Verem a mellem, de…
De nincs tovább. Megfulladunk lassan. Rálépünk mindenre. Beleütközünk mindenbe. Lapra szerelten járunk a kis közlekedőn felébe kinyitott szárító mellett, lábujjhegyen a játékdobozok mentén. Ha nincs rend, nem csupán a káosz látványa a riasztó, hanem az, hogy nincs egy talpalatnyi hely, értsd szó szerint.
A legvégsőt is megléptük: kiköltöztünk a nappaliba férjjel, kinyitható kanapét vettünk a régi helyére, a hálókat 2-2 gyerek lakja, van hely minden íróasztalnak. Innen már nincs tovább. Édesanyám azt mondja, a kezem alatt gumifala van a lakásnak, már sok-sok négyzetméterrel több, mint valójában, de most már nem nyúlik tovább. Hülye maradi technológia, miért nincs még tértágító bűbáj, mint a Harry Potterben?!
Szóval költöznénk, de hova, hogyan, milyen áron? Mennyi áldozatra vagyunk készek, hogy a helyzeten változtassunk? Az anyagi része rendben lesz, bizonyos fokig, de annyira mindenképp, hogy a megszerzendő lakásba/házba igenis kényelmesebben beleférjen ennyi kölök. Amíg – hála, hála – nem az van, hogy fogadd el lányom, amit a Jóisten dobott, mert lakni kell valahol, és örülj, hogy van fedél a fejed felett meg luk a fenekeden, addig válogatunk. Na, de még mennyire.
Mi vagyunk az ingatlanosok rémálma, a „turisták” (ingatlanos szleng), akik még nagyon nem tudják, hova és merre, csak nagyon valamerre, és csak nézelődnek, hátha szembejön az anyagilag vállalható szerelem. A jövőbeni otthonunk. És itt jön a legnagyobb kérdés. Mi is az az otthon, amire annyira vágyunk?
Az otthon nem az, ahol az ember épp magára zárja az ajtót, meg van hol lefeküdni, hanem ahova ha hazamegy, valóban hazaér. Ezt szeretnénk nyújtani a gyerekeinknek. Ez nem a kacsaláb méretéről, vagy a luxus szintjéről szól. Óóóóóó, nagyon nem. Hanem az érzésről, épp ezért lehet ez az otthon egyszerű és nagyon szerény, messzi földön lévő, faluvégi albérlet, héthatárnyi kilátással, vagy városközepi, hangos, élettel teli, zajos, szűk odú – csak az érzés fontos.
A Maslow-piramis majdnem legalapvetőbb tartóeleme: biztonság. Ahol ezt érzed, az az otthonod lehet. Hogy rémisztően patetikus legyek, de tényleg ez jut az eszembe.
A konkrét vágyakról nem írnék, mert unalmas, szubjektív és magánügy, nem ide való. Van, aki ennyi gyerek mellett nagy kertet, és jó levegőt akar, valaki rengeteg nyüzsit, könnyen elérhető munkahelyet, közeli ovit-iskolát, programlehetőségeket. Volt itt város kontra falu poszt, látható, mindenkinek más jön be.
Kérdés, hogy kell-e külön szoba mindenkinek (részünkről ez 5 hálószoba kapásból, feltételezve, hogy a férjemmel megférünk egyben) vagy inkább a nappali legyen nagyobb; kell-e több vécé (nem részletezem, milyen egy klotyóval egyelőre 5 szobatiszta embernek); régi, szép épület kell, vagy vadiúj; zárt parkolóhely a fontos, vagy a biciklitároló; akarunk egy kutyát; olyan nagyon akarok-e háztartási helyiséget (IGEN!), férjem dolgozósarkot, gyerekek játszópalotát, toronyórát, yachtkikötőt, állatkertet és sorolhatnám.
A vágyai mindenkinek mások. A lényeg, hogy mi családilag nagyon is ugyanazt a sok mindent akarjuk egyszerre. Össze kell írni, és aztán lehet agyalni, mire van pénz, és meghúzni a listát. Kompromisszumok kellenek, nincs mese. Csak egy bizonyos határon túl a kompromisszum már nem klassz dolog. És akkor az ember mérlegel: jó még itt a szűk kis odúnkban, szeretjük, majd csak lesz valahogy, vagy meneküljünk mindenáron?
Az én vesszőparipám, hogy nem akarok messzire menni. Itt éljük az életünket, ovit, iskolát kezdtek a lányok, jól érzik magukat. Tágabb értelemben ez a kerület a mi terünk, belaktuk, ragaszkodnék hozzá. Nem akarok iskola és óvodaváltást egy kényelmesebb lakás miatt. Van más lehúznivaló azon a listán, azt remélem. Férjem ebben a témában egész mást gondolt. Ő gyerekkorában rengeteget költözött, sok óvoda és iskola volt az életében. Szerinte nem nagy ügy, ne fújjam fel, minden gyerek kibírja a váltást. Ja. Kibírja. De komolyan?
Ott tartunk, hogy a kibírja az egy elfogadható érv? Nem az lenne a fontos, hogy élvezze az iskolát, óvodát, és a költözés megterhelő, de izgalmas élményéhez ne társuljon semmi rossz? Jó sulit, jó ovit otthagyni rossz dolog. Így gondolom én, és a gyerekeim is, de őket – van, aki szerint (ez szerencsére azért nem a férjem) – erről nem kell kérdezni, mert még gyerekek, és nem tudják nekik mi a jó. És ne én oltsam beléjük ebbéli félelmem. Ez igaz, ott a pont, nem tudnám megmondani, az én szavaim visszhangozzák-e, mikor a mostani iskolájukhoz ragaszkodnak?
Úgy gondolom: rossz iskolából akkor is ki kell venni a gyereket, ha a barátai után sír, jó iskolához akkor is ragaszkodni kell, ha ennek elérése vagy megtartása sok kényelmetlenséget okoz. Nagyon sok szó volt már az iskoláztatás nehézségeiről. Aki már bent tudja a gyermekeit egy megfelelő jó iskolában, jó osztályban, jó tanító nénivel, az nehezen vált.
Érv az is, hogy ne képzeljem azt: a mi iskolánk egyedülálló a világon. Nem hiszem ezt, sőt. Egész biztos van sok jó, sőt kitűnő iskola városszerte. Ezekben azonban rég tele vannak az osztályok. Én meg odaállítok majd sok gyerekkel, sok osztályba: jöttünk, vegyetek fel azonnal. Mert ez így megy… Aha.
Örök vita: önzőek vagyunk, ha megszokott, és megszeretett városi életünkből nem költözünk ki a végekre a jó levegőért? Vagy az ő érdekeiket tartjuk szem előtt, hogy ne kelljen iskolát váltani? Hogy ne kapjanak az ingázástól ideges, leterhelt szülőket esténként haza? Vagy az ő érdekük az, hogy mostani tiltakozásuk ellenére váltsunk, nem baj, ha a költözés és iskolaváltás után jön a dadogás, tikkelés, bepisilés, majd kinövi a gyerek (simán látszik, mennyire elfogult vagyok.). Vagy nem jön semmi ilyen traumát jelző viselkedés, boldogok lesznek a madárcsicsergésben, megszeretik az új helyet, új barátokat szereznek. Hiszen még gyerekek.
Bármi lehet. Mi meg döntsünk.
Amíg a kényszer vagy kötelesség nem szólít minket nagyon messzire, addig nem szeretnék távolra költözni. Tehát nem megfelelő érv, hogy mi lenne egy külföldi családi kiköltözés esetén? Nem kérdés: akkor drasztikus váltás. Akkor és ott azt a helyzetet kellene megoldani. De most nem ott tartunk. Másik kérdés, hogy ennyi gyerek mellett bele lehet kezdeni valami romos (és ezért megfizethető árú) ház átalakításába? Mert akkor az olyan lenne, ahogy mi szeretnénk. Van erre időnk, pénzünk, idegeink?
És itt lép a képbe a Bezzeganya olvasóinak tapasztalata. Aki már átélte gyerek mellett a költözést, kis vagy nagy váltással akár, tudhatja, miről beszélek. Hogyan viselték a gyerekek a más szobában ébredést, más lakásba való hazatérést? Hány éves kortól értették ennek okát-menetét? Tudták, hogy ahol Anya-Apa, az ágyuk, a játékaik, az az otthon? Segítettek, vagy félre kellett állítani őket? Váltottak intézményeket? Aki költözés miatt (és csakis amiatt) iskolát-ovit váltott, nem bánta meg? Egek, mennyi kérdésem lenne…
Ismerősök tapasztalatai kicsit megrémítenek, de igazából kisebb traumákkal, mindenki kibírta. Ismét ez a szó, nagyon utálatos. Nem akarom. Felnőttként költözni sem móka-kacagás, gyerekekkel együtt/mellett kőkemény meló. No, nem baj, bele kell vágni, de úgy sejtem rengeteg tervezést, agyalást igényel majd. Tervezni, rendezkedni szeretek.
Ha belevágunk, és legalább minimálisan mókásnak ítélem meg (minimum hogy ti szórakozzatok az én szerencsétlenkedéseimen), írok róla. Szép kalandnak ígérkezik, húúú, de lelkes vagyok… Lelkes, lelkes, lelkes. Ha sokat mantrázom, igaz lesz.
Lilacsiga
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
