Hollandrémület autizmus

Ígértem, hogy írok a testvérkapcsolat alakulásáról. Fogalmazgatom ezt már egy ideje, jó nagy téma, nem is könnyű. De ugorjunk neki.

Babavárás

Soma másfél eves volt, amikor terhes lettem az öccsével. Soha egy pillanatig sem titkoltuk a terhességet (hamarabb tudta meg, mint az apja, mert pont otthon volt velem, amikor teszteltem), ami különösen jól jött, amikor 14 hetesen két nap kihagyással két hetet töltöttem kórházban vészes hányás miatt, ahova látogatni sem engedték be. Az elejétől tudta tehát, hogy lesz egy kisbabánk, bár nyilván eltartott egy darabig, mire összekötötte a dolgokat. Jobb ötlet híján az APG könyveket olvastuk abban az időben, megbeszéltük a párhuzamokat, ahol lehetett – pl. ő kivel lesz, amikor én a kórházban megszülöm a kisbabát (bár ez mondjuk pont nem úgy alakult, mert az illető felültetett, így én egyedül szültem – megér egy sztorit az is – ő meg az apjával volt, de legalább megpróbáltuk).

Mivel a bölcsődében voltak kisbabák, ezért nem csak ködös elképzelése volt arról, hogy milyen egy kisbaba, hanem elég jól képben volt velük – és elég gyorsan kiderült, hogy fél tőlük. A babacárás során a gyakorlati dolgokra helyeztük a hangsúlyt: baba csak sírni tud, időnként hangos, eleinte csak fekszik, ül, mászik… Nem hangzott el, hogy hogy fogod szeretni, vagy milyen jól fogunk mulatni, játszani együtt, ahogy azt sem kérdezte meg soha senki a gyerektől, hogy örül-e a kistestvérének vagy szeretne-e tesót (azóta sem egyébként…).

Viszont már a terhesség alatt belevette a családba az öccsét (sorold fel, kik vannak a mi családunkban), és még a legnehezebb időkben sem különítette el – rajtolunk két traktort, ki melyik traktorba üljön, tipikusan mindenkit ugyanabba ültetett, és a macskát a másodikba, vagy volt, hogy mondta (hogy most Ármin anyával üljön a másikba, mert Árminnak fáj a hasa és sír, de ha jobban lesz, akkor együtt megyünk újra). Szóval a kistesó elfogadása elméletben remekjól működött. Elméletben. Aztán megszületett Ármin.

Nem voltak illúzióink, hogy könnyű lesz a kezdet, és nem is volt az. Soma nemcsak a síró kisbabáktól félt, hanem a csendben lévőktől is, mert ki tudja, mikor törnek ki ordításban újra. Így tehát bizonyítanunk kellett, megnyerni a bizalmat. Árminnak, hogy nem „veszélyes”, és ami még fontosabb, nekünk, szülőknek is, hogy képesek vagyunk kezelni a helyzetet. Így visszagondolva ez legalább akkora teszt a szülőségben, csak nekünk legalábbis sokkal nehezebb volt, mint amikor megszületik a gyerek maga, és az ő bizalmát kell megnyerni…

Ez pedig nem megy egyik napról a másikra, és véleményem szerint erőltetni is kár. (Gondolkoztam azóta párszor, hogy vajon másképp álltunk volna-e a helyzethez, ha Soma nem autista – de mivel a kicsi születése idején ezt még nem tudtuk, ezért azt feltételezem, hogy nem.

A bizalom elnyerése

A kiinduló helyzet az volt, hogy Soma nem maradt egy szobában Árminnal, nem ért hozza, szó sem lehetett arról, hogy majd bevonom bármibe a kicsivel kapcsolatban. Alapfelállásban az volt az elvárása, hogy vigyem el az öccsét a szobából és kész.  Én pedig elvittem (vagy az apja). Mivel számítottunk erre, ezért nagy királynak éreztem magam, hogy már előre intéztem szittert péntekenkéntre, amikor egyedül leszek a két gyerekkel. Ez nagyon jól is működött, pont ahogy szerettem volna. Egyszer. Következő héten a csaj szólt, hogy műtik a gerincét, és utána három hónapig nem emelhet. Világvégén, tehenektől balra nem lehet Dunát rekeszteni szitterekből, így azóta sem találtam másikat…

Ebben az időeben Ármin alapvetően nagyon nyugis baba volt. Szívesen nézelődött, ha sírt, könnyű volt megnyugtatni. Az első pénteken, amikor egyedül voltam kettejükkel és Soma elkezdte, hogy „anya kivigye Ármint”, akkor leültettem, és elmondtam neki, hogy nem tudom kivinni a testvérét, mert egyedül vagyok kettejükkel, de emlékezzen az elmúlt hetekből (eddigre kb. hathetes lehetett a kicsi), hogy mindig megnyugtatom, és alapból milyen kis nyugis.  Ebben meg is egyeztnk, ezután következett az „anya felvegye” időszak, a kicsi minden nyikkanására. Ez jó sok ideig eltartott. Akármilyen hangot adott Ármin, Soma máris szólt, hogy intézkedjek. Persze folyamatosan próbáltam neki megmutatni, hogy nézze, ez most nem sírás, hanem pont, hogy tetszik neki valami, de kora és autizmusa révén is erősen akadályoztatva volt abban, hogy megértse a kisöccse érzelmeit (2,5 éves volt ekkor, a saját érzelmeinek a felismerésén dolgoztunk ebben az időben sokat vele). Amikor az öccse sírt, akkor eleinte ő is pánikba esett, de néhány hét alatt sikerült elérni, hogy ha elég gyorsan kontroll alá tudtuk vonni a helyzetet, akkor ő már nem borult ki.

Itthon tehát házon beül úgy két hónap alatt sikerült elérni, hogy a két gyerek egy szobában megmaradjon stressz nélkül. Hétvégente, amikor mind a négyen itthon voltunk, még mindig csak az egy felnőtt-egy gyerek felállás működött a legjobban. A gyerekeket azért amennyire lehetett, cserélgettük, hogy mindketten tudjunk mindkettővel lenni (tulajdonképpen sokszor még mindig ebben a módban vagyunk).

Hollandrémület

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?