Hát, ez nem az én hetem volt. Valami köhögős-taknyos vírus tarolt végig a famílián, az oskolában kitört a „nicht ugribugri, hanem langsam spacieren” járvány, ráadásul majdnem elmentem dolgozni.  Egy nyolchónapos mellől, ideiglenesen. Aztán mégsem.

Péntek

Mire levágtatok a lépcsőn, már elhal a hívás. Hoppá, a főnököm! Te jó ég, mi van? Nagyon értelmes, empatikus és szimpatikus, de nem szokott „hellóhogyvagy” szinten hívogatni. Akkor hív, ha mondanivalója van. Mindenesetre visszahívom, aztán majdnem leülök a konyhakőre. Kicsiny csapatunk először énmiattam fogyatkozott meg, mikor elvonultam szülni.  Most a másik kolléga kapott egy remek állásajánlatot. Izé, munka az van. Lenne.  Nem lenne esetleg kedvem, lehetőségem, egy viszonylag rövid átmeneti időszakra?  Nem, sajnos főleg otthonról nem jó (megvan a jó oka). Na persze, nem nyolc-tíz óra az irodában, de nem távmunka. Háááát….

Szombat-vasárnap

Mi tagadás, megtisztelő, hogy számítanának a munkámra, tudom, hogy nem minden munkahely ilyen. Meg hát én szeretem a kihívásokat. De hát hogyan? A zsebembe mégse tehetem a gyereket, az én munkahelyem meg a lakóhelyemhez képest a Mars túlsó felén van. A Bezzeganyán is kérdezek, Marcangolót, a dolog pszichológiai oldaláról, ő sem javasol többet, mint egyszerre 3 órát egy nap, esetleg ismert személlyel (nagymama?) egy délelőttöt. A kilencedik hónapban elvileg dühöng a szeparációs szorongás korszaka. Hajjaj.

Anyám tulajdonképpen vállalná. Hangsúlyozottan átmeneti időre, azt már előbb megbeszéltük, hogy gyesre még egy gyerekkel nem megy helyettem, köszöni, az a két év azért elég volt a Naggyal. Hanem a Kicsi most veszélyes korszakában van, felállni már kapaszkodva tud, visszaülni nem nagyon, még itthon is esik akkorát, mint az ólajtó, ha leülsz egy székre, akkor a nadrágodba kapaszkodva akar felállni, tömne az arcába is mindent, hosszabbítót meg virágföldet, pelenkázni extrémsport, bírná csinálni? Mert én huszonöt kilométerről nem tudok odarohanni. Ja és szoptatni sem, pedig ez a gyerek még szopik. Upsz.

Kipattan a fejemből a mentőötlet, hát van ott nekem az iroda közelében olyan ismerős, aki esetleg… vagy van ötlete, ha nem ő, akkor ki. Mindjárt válaszol, igen, lehet róla szó. Megbeszélhetnénk jövő héten? Igen. Akkor akár napközben átugorhatnék altatni meg szoptatni, aztán vissza az íróasztal mellé.

Hétfő-kedd

Főnök lelkes, hogy a gyakorlati részét szervezem. Sajnos azt nem vette számításba, hogy egyéves kor alatt nem lehet gyes mellett dolgozni, csak helyette, gyed mellett meg végképp nem. Szóval három kiló papírmunka. És hát igen, amikor arról esik szó, hogy hány óra hány napon az irodában, mindketten úgy érezzük, saját részről az ajánlattal elmegyünk a falig, és épp összeérnek az ujjaink.

Nagy nehezen elvergődöm leendő bébicsőszömhöz (először a gyerek alszik el, mikor indulnék, hagyom aludni, majd amikor már kabátban állunk az ajtóban, váratlanul beállít a védőnő). Kedves, fiatal, határozott nő, tulajdonképp családi napközi vezető, most szabad kapacitással. Nem, vele nincs baj, igaz, hogy ki kell a költséget termelni, de tulajdonképpen nem ettől félek. Bár attól például mégis, hogy kiságyat még be kéne szerezniük, hogy ne valami leborulásveszélyes helyen aludjon az a kölök. Bár hordozhatóm épp van nekem is, elfér a csomagtartóban.

Szerda

Pocsékul érzem magam, mi tagadás, beteg vagyok, nem is aludtam semmit, a Kicsi is beteg, neki már tegnap is szívtam az orrát, de most egyikünk jobbra, másikunk balra dől, igazán már csak az a remek üzenős beírás hiányzott, hogy a Nagy hajáról szedném már le a serkéket teljesen, mert bizony isten még mindig van rajta. Este tíz felé a gyerek, aki máskor rumlizik, hogy ne kelljen még lefeküdni, már nagyon menne aludni. Hát még én, csak én pont aludni nem tudok, mert köhögök, egyfolytában, ha lefekszem. Moooorgit, nóóóóóórmális? Te akarsz még dolgozni is menni? Hát így is nézz körül, a lakás kupleráj, a gyereked 50 százalékban üveges kaját eszik, mert nem készülsz el a házi fajtával időben, az immunrendszered nyilván lekattant, és nyilván már azt is elfelejtetted, milyen remek érzés a fagyott-havas budapesti utakon csúszkálni ki-be. Képzeld el ugyanezt egy üvöltő csecsemővel az anyósülésen, minden nap kétszer.

És jön a karácsony. Ugyanolyan lesz, mint tavaly, amikor szabályosan összeestem a fazekak fölött, és se időm, se energiám nem volt igazi karácsonyi készülődésre? Önként és dalolva leszek mérgezett egér megint, pedig megfogadtam, hogy ezen a télen nem, mert utána már csak betegség vagy nyugdíj adja meg ezt a szabadságot, ha a jó sors a munkanélküliségtől megment?

Csütörtök

Igazából most kéne telefonálnom, hogy széna vagy szalma, én meg agyalok. Még azt is kitalálom, hogy úrjézus, megszűnik-e a felmondási védelem, ha most visszamondom a gyedet, és gyest sem kérek, mert nem lehet? Felhívom G-t, munkaközvetítő cége és két gyereke van. Ugyan már, a védelem a 3 éven alulit nevelőnek jár, akinek van munkaviszonya, gyestől függetlenül. De figyelj, mondja G, a profi karrier-tanácsadó, az egyetlen az ismerőseim közül, aki anyaságot üzletasszonysággal ilyen profizmussal vegyít, jól meggondoltad te ezt? A cégnek kell vagy neked? Mert a gyerek megzakkan. A gyerekek rugalmasak. Elfogadja az új gondozót. De aztán amikor visszaveszed a terepet, akkor onnantól már gyanakszik, és azt lesi egyfolytában, mikor húzod ki a lábad megint – aztán két hónapig vécére se mehetsz nélküle.

Latolgatom az előnyt-hátrányt. Én szeretem a munkámat. A pénzt is, amit kapok érte. A munkatársaimat is, akik nincsenek könnyű helyzetben. De a gyerekemet is. Amikor eldöntöttem, hogy megszülöm, akkor azt is eldöntöttem, hogy tisztességesen kéne csinálni ezt a feladatot is. Mert ez is egy feladat. Nemcsak a munka kötelezettség. Vagy túlparázom? Mit mondana egy laza huszonkét éves anya? Hogy ugyan, hát jó helyen van, mi baja lenne? De hirtelen eszembe jut két huszonéves fiú „mi baj történne?” arckifejezése is két fotóról. Kár, hogy a két fotó két márvány emlékművet díszített a Megyeri Temetőben. Tudom, lehetett rák vagy akármi is, én valahogy mégis inkább két nagyteljesítményű motorra gyanakszom.

Péntek

Nem én hívom a főnököt, ő hív engem. Úgyse ért volna rá beszélni eddig. Megbeszélünk pár részletet, elmondom, bizonytalankodom, bár alapjában véve megoldható lenne. Aztán ő mondja ki, talán mégis embertelen volna húzni-vonni ezt a pici gyereket szinte minden reggel, egyes, esetleges előnyök érdekében. Mert számomra az előnyök esetlegesek – hozzáteszi viszont, ha rajta múlik és döntéshelyzetben van, ha majd tényleg visszamennék dolgozni, ő mindenképp számít majd a munkámra. De ez talán mégse most legyen. Felnevelt három gyereket, végiggondolta azóta. Vagy van egyszerűbb megoldás is odabent. Szóval akkor mégsem.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Nem, nem szívesen hagytam volna a Kicsit a legjobb gondozóra, vagy a saját anyámra is akár – nem mintha nem bíznék bennük, de az ember maga szeretné nevelgetni ezeket a kicsi palántákat még egy darabig, a Nagy egyéves korában úgy indultam dolgozni, mint Zalatnay a börtönbe. És hát féltem volna, a balesettől, a betegségtől, a koncentráció hiányától, a szeparációs szorongástól vagy tudomisén mitől. Így viszont irigykedve kacsingatok pár izgalmas megoldandó szakmai feladatra, ami most valaki másé lesz – bár ismét felajánlottam, itthonról akár ingyen és bérmentve is bármikor kapható vagyok effélére.

Olvasom egy HVG cikkben, hogy egy amerikai felmérés során a „dolgozó szülő” bekerült önálló kategóriaként a „tíz legstresszesebb foglalkozás” közé. Majdnem egy sorban a traumatológussal, a mentőssel, a légiirányítóval. Hát, van benne valami.

Na, hogy most ez lezajlott, hát csináld, mondja bennem a gonosz kis hang. Csináld, a mindenit, amiért szerinted érdemes itthon maradni. Gyerekezz, mondókázz, bábozzál, csinálj angyalos ablakdíszt, pucold ki a számítógépet, a garázst, süssél mézeskalácsot és elsősorban pofozd ki ezt a roncsot, amit a tükörben látsz, így nem lehet kinézni, mint Mézga Paula rosszabb napjain, amikor tuti nem vette volna el a Hufnágel. Jövőre már tényleg esélyed sem lesz rá. Mész mérgezett egérnek, remélhetőleg lesz hová.

Vakmacska