Öt vetélést követően a hatodik terhességgel öt hónapot feküdt kórházban, majd a 37. héten viharos sebességgel érkezett meg kislánya, az orvos alig tudta elkapni.
Lilu, akinek harmincévesen kivették a méhét rákbetegsége miatt, első gyermeke születését meséli el. Te is megosztanád az olvasókkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
A kezdetek:
Már igazán korán szerettem volna gyereket. De sajnos nem sikerült. Öt spontán vetélés (mindegyik az első trimeszter közepe-végén) történt. Az utolsó vetélés után javasolta a nőgyógyászom, hogy ne várjunk sokat a babaprojekttel. Valamint, ahogy bizonyossá válik a terhesség, azonnal befeküdni a kórházba.
Első gyermek:
Mindig megéreztem azt, amikor még csak párnapos terhes is voltam, bár sokak számára ez elképzelhetetlen. Tudtam, ismertem már a tüneteket, mikor hatodjára lettem terhes. Elérkezett a házassági évfordulónk, férjemmel úgy gondoltuk, megkockáztatunk egy sétát, vacsorával. Mikor visszaértünk, már barnás folyásom volt, egész éjszaka görcsöltem. Reggel felhívtuk az orvosomat, aki azt javasolta, hogy azonnal menjek be a kórházba. Hüvelyi ultrahangon is csak egy ici-pici petezsákot láttak, nyitott méhszájjal. Akkor 4 hetesre datáltak. Elkezdték a gyógyszerezést, görcsoldózást, Pipolphen adását, no persze feküdnöm kellett, csak vécére és zuhanyozni mehettem ki a szobából.
Hatágyas kórteremről beszélek, napi rendszerességgel cserélődött szinte az egész szoba a rengeteg abortuszos miatt. Már annak is örültem, ha sima nőgyógyászati műtétesek feküdtek be végre. Teltek a napok, hetek… Minden héten ultrahangoztak, itt láthattam babámat, (már a 16. héten kiderült, hogy kislány) aki az erős vérzés ellenére, amelyről nem tudták, honnan ered, szépen növekedett. Sajnos erősen görcsöltem, erős méhtevékenységem volt, így már az első trimesztertől folyamatosan szednem kellett magnéziumot, egyre nagyobb és nagyobb adagban.
Egyvégtében öt hónapot (!) töltöttem a nőgyógyászaton, végül úgy könyörögtem ki magam az osztályvezető főorvostól, hogy engedjen haza, mert beleőrülök abba, hogy míg én próbálom csukott lábakkal a gyereket benntartani, addig nap mint nap abortuszosok tucatjával kell együtt lennem.
Végre pakolhattam. Nos, az öt hónapos fekvés után, ahol semmi mást nem tudtam csinálni, mint enni és olvasni, kézimunkázni, több mint 20 kiló rám tapadt. Pluszban még az is történt, hogy annyira legyengültem a fekvéstől, hogy nem tudtam felmenni a lakásunkba. Negyedik emelet, lift nélkül. Úgy húsz perc alatt sikerülhetett. Ekkor már a hatodik hónap közepén jártam. Két hét otthonlét után egyik nap megint bementem a kórházba, 10 majd később 5 perces fájások. Olyan kicsi volt még a hasam, hogy az NST gép feje ide-oda bukott rajta, mikor keményedett a hasam, de fájástevékenységet nem nagyon mutatott. Mindenesetre infúzió bekötve, tüdőérlelőt megkapva, várok, reménykedek.
Lassan másnapra leáll a méhtevékenység, ekkor már kétujjnyira vagyok kitágulva. Két hetet ismét benn vagyok a kórházba. Eddigre minden dokit, ápolónőt, szülésznőt, sőt még a beteghordókat is ismerem. Hazaengednek ismét. Innentől számoljuk a napokat, heteket, hogy még tartson a terhesség, ne legyen túlzottan koraszülött. Ekkorra én már 39 kilóval nehezebb voltam, mint terhesség előtt. Eljött az az idő is, amikor már NST-re mehettem. Voltam is vagy két alkalommal. A harmadik vizsgálatra hívtak be, amikor kilépve a bejárati ajtón oltárit estem a hasamra a behavazott jégen. Gondoltam, ez lesz a szülésem napja, miért is ne esnék hasra! De mielőtt még a vizsgálatra mentem volna, persze úgy gyalogoltam be a kórházba.
Meglátogattam nagynénémet a szemészeten, akit előző nap vittek be. Ahogy ott beszélgettünk, érzem ám, hogy hopp egy görcs, hopp még egy. Már nagynéném is látta rajtam, hogy elfintorodok úgy öt percenként. Elérkezett az NST vizsgálat időpontja. Ott a gép ismét nem nagyon lengett ki, a szülésznő el sem hiszi a fájásokat, de ragaszkodom hozzá, hogy beszélni akarok az orvosommal. Doki jön, megvizsgál, itt ma baba lesz! Ez délben lehetett. Felvesznek, egyből a vajúdóba kerülök. Amikor az
NST rajtam volt, addig nem tudtam mozogni, de különben végig sétáltam kinn a folyosón, telefonon értesítettem férjemet, anyámékat, hogy mi történt. Anyám hozta be a kórházi cuccomat utánam, férjem munka után beliheg. Mindenkit én nyugtatok, a nehéz terhesség után én vagyok a nyugalom szobra. Fáj, persze, hogy… de kibírom, én mindent!
A burokrepesztés után erősödnek a fájások – az a szét akarok szakadni érzés. Este fél kilenckor szólnak, hogy telefonon keresnek a vajúdó vonalán. Férjem keresztanyja tőlem érdeklődik, mondom neki, hogy visszamennék az ágyra, mert mindjárt megszülök. Keresztanya kellően meglepődik. Átmehetünk az apás szülőszobára, férjem is bejöhet. A dokim és fogadott szülésznőm ott vannak velem. A dokim rettenetesen jó humorú ember volt (sajnos már nem él), a nevetéstől két fájás között leesem a szülőágyról. Doki azt mondja kicsit fáradt, ledől. Engem is elkap egy rettentő fáradtság érzés, el is bóbiskolok a fájások között.
Majd hirtelen jön furcsa érzés, majd egy tolófájás. Szólok férjemnek, hogy kerítse elő a szülésznőmet, aki átment a másik helyiségbe összekészíteni a tálcát. Szülésznő jön, majd fut a dokiért. Miközben visszakiáltja, ne nyomjak. Érzem a gyerek fejét, sőt, látom is, hiszen az ablakkal szemben fekszem, kinn sötét van, az ablak pedig tükörként szolgál, megállapítom, mennyi haja van a gyereknek.
Doki beér, lepillant, kiadja az utasításokat, férj fogja meg a jobb lábam, a balt majd ő, szülésznő gátat támaszt(ana), nyomhatok. Én teszem is, férjem eközben eldobja a lábam, a polcról rám esik az NST, a gyerkőcöt pedig a doki épphogy elkapja. Mire férj visszatér a rosszullétéből, a lányunk a hasamon pihen, a köldökzsinór már elvágva. A picit férjem elkíséri fürödni, addig én megszülöm a placentát is, mire visszatérnek, akkor kezdődik a varrás, mert bizony kívül-belül szakadtam a gyerkőc kirobbanásától. A picit behelyezik egy inkubátorba, onnan nézeget. Jó háromnegyed órán keresztül varr a doki. Fáj, de már nem érdekel. Amikor készen vagyunk, kimehetünk a folyosóra a rokonsághoz, persze motorizálva: a kicsi inkubátorban, én tolószékben. Pici lányunk a 37. hétre született, 52 cm, 3200 g volt.
A megfigyelés ideje alatt még a vajúdóba visszatesznek, itt mellre tehetem végre a kicsit, sikerül is a szopizás.
Otthon végigszenvedtem egy jó kis mellgyulladást, mindkét mellemnél. 40 fokos lázzal dideregtem, fejtem, fejtem, míg a csomók eltűntek. A szoptatás ideje alatt napi 1 liter tejet fejtem le minimálisan, volt, hogy a lányomon kívül még két-három babának is vitték a tejet. Muszáj volt, mert ha nem fejtem, azonnal újra begyulladt a mellem. Kislányom egyéves korában úgy gondolta, ő már nem kér több tejett, inkább úgy csinál, mint a nagyok, gyakorlatilag elválasztotta önmagát.
Lilu
