Volt egy elképzelésem arról, milyen lesz, ha egyszer "áldott állapotba" kerülök. Nyugodt, békés, örömteli. Normális és átlagos. Ám elképzeléseim szöges ellentéteként jelen pillanatban egészen áldatlannak élem meg, holott velem és a bennem leledző Valakivel minden rendben van. Február végén komolyan felmerült a gyerekvállalás gondolata, amit tett is követett. Április végén pozitív teszt. Katartikus, megtisztulós, más-tudatállapotba-helyezkedős ősanyává változások nélkül. Örömmel és a legnagyobb természetességgel fogadtuk a dolgot, bár még jele nincs a fürdőszobaszekrényben sormintaként tekergőző teszteken kívül, amit hetente egyszer-kétszer lepisilek a buli kedvéért. Vicces, amint hamarabb jön elő a tesztcsík, mint a kontroll... és megnyugtató, hogy még ott van. Érzelmi lángolásom nincs. A világ legtermészetesebb dolgaként élem meg, hogy létezik, fejlődik és hogy hamarosan meg fog mutatkozni.
Pénteken találkoztam a barátnőimmel a szokásos szeánszunk alkalmával kisvárosunk egy kellemes kis kávézójában. Egyikőjük tudta csak a hírt. Egész nap hisztérikus voltam és nagyon nem akartam menni. Frusztrált a gondolat, hogy nekem találkozni kell velük, szóba kerül biztos a baba és én nem akartam a figyelem középpontjába kerülni. Amit egyébként nagyon jól tűrök. Végül elmentem. Az első pillanattól kezdve haraptam, nem lehetett hozzám szólni. Amikor a csajok felkiáltottak, hogy de aranyos! Visszakérdeztem, hogy kutyát látnak-e. Persze, tudtam, hogy valami kisbaba lehet a dologban. Barátnőm feje kis híján koppant a kövön, amikor megkérdezte, hogy van-e hír a babaprojektben. Egy "nem"-mel le is rendeztem, majd nagyon hamar elbúcsúztam és hazafelé vettem az irányt. És elbújtam majdhogynem sírva.
Másnap felhívott az a barátnőm, aki tudja, hogy megfogant a baba. Kérdezte, mi bajom volt. Mert ő egy boldog kismamára számított. És ekkor kezdtem el önvizsgálatot tartani, hogy miért vagyok tele dühvel, haraggal és miért kezdtem el rejtőzködni.
Hétfőn, a pénteki ultrahang után boldogan és büszkén mentem be dolgozni. Egyből mentem az igazgatóiba, mert kért a főnökasszony (ezúton is köszönet a végtelen gondoskodásért és támogatásért), hogy szóljak, ha sikerült, mert időben intézni kell a helyettesítésemet. Vele és ighelyettessel megbeszéltem, hogy elkezdem a következő tanévet, és addig maradhatok, ameddig akarok/bírok. Boldogan jöttem ki. A tanáriban kussolok. Ighelyettes délután kettesben kérdi, hogy jól vagyok-e, mennyi idős, vannak-e tünetek. Valaki bejön, fél füllel hallja. Másnap mindenki kedvesen gratulál. Apró ajándékok várnak. Csoki, alma, vállsimogatás. Nem akartam elmondani még pár hétig. De nem baj, jól esik. Következő nap szüléstörténeteket hallgatok. Utána "jótanácsokat". Utána a büfés bácsi is érdeklődik: hogy vagytok? Kérdem: xy pletykált? Igen, baj? Péntekre üldözöttnek érzem magam. A legbensőbb magánügyemet teregetik épp a világ elé, megállíthatatlanul, szeretetből. Szeretetből?
Izgalmas és érdekes más családi öröme, velem akar örülni? Vagy inkább átgázol rajtam csak a "hír" kedvéért. Már nem is akarok inkább a gyerekről beszélni. Babuci, meg pocak, meg pocaklakó, meg hasonló szirupos idiotizmusokkal traktálnak. Huszadik senkik mondogatják, akiknek semmi köze hozzá és nem is akartam, hogy tudja bárki a legbelsőbb körömön túl. Ehelyett egész héten szinte már a zaklatásig ment a dolog és már annyira elegem van ebből, hogy már beszélni se akarok róla. Elrontotta az örömöt, mert a napom fele a kollégák számomra tolakodó hozzászólásaival telik, ahelyett, hogy élvezném belül a dolgot. Úgy érzem, nagyon beléptek az intim zónámba egy olyan dologban, amit még magamban sem tudok helyrerakni. A saját érzéseim, a testem változásait nem tudom még feldolgozni, és most még a külvilággal is meg kell birkózni.
Barátnőm kedves emiljére, miszerint: mi újság kismama, ezt a választ pötyögtem a mai nap cukros-nyálas ömlengései után:
Ne anyukáz, ne kismamázz, meg a hasonló nyálas faszságokat hagyd el, mert nem fogok kommunikálni más esetben kegyeddel. És meg ne kérdezd, hogy "hogy vagytok?". Ettől a hideg is kiráz. Mindig körbenézek, hogy kire gondolnak még rajtam kívül. A kollégák emiatt a lájtos szájba rúgás felé eveznek. Ezek azt gondolják, hogy tudat alatt kérdezgetem az egyébként jelen pillanatban leginkább egy gilisztába oltott ufóra hajazó kölköt, hogy: hogy van anyuci édes kis osztódós, nyúlványos ebihala? És ha még egyszer valaki megkérdezi, h nő-e már a pocikád, akkor küldj csomagot nekem a hűvösre. Mert biztos kinyírom. Ez már zaklatás. Nem debil lettem, nem vagyok a nyolcas felhő kilences kiszögellésén, lehet velem az eddigi módon kommunikálni. Asszem kikészítettek a cukormázas banyák.
Csak ennyi a baj. A külvilág miért nem tud nagyobb tapintattal lenni? A többség persze diszkrét és nem tolakodó. De már az is sok, hiszen még a család közös örömének van itt az ideje. És ez annyira bánt. Nem hagyták meg nekem azt az átmeneti időszakot, amíg csak a miénk az érzés, a gondolat.
Emmily
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
