Az előző posztban leírtam, hogy jutottunk el odáig, hogy Angliába megyünk. Mire meglett Niki igazolványa, addigra úgy alakult, hogy Gábornak már csak két hetet kellett kint lennie. Ennek ellenére maradtunk a tervnél, hogy megyünk.
A repülőúttól nagyon féltem. Végül többnyire jól alakult, mint egy átlagos, hosszú autóút. Niki az elején nagyon szépen elvolt, aztán a vége felé már unatkozott. Nem volt jó a könyv, az evés-ivás, a játék. Sétáltunk kicsit (egyszer végig a gépet), de persze nem volt neki elég. Magyarországon minden egyszerű volt: mindenhol előreengedtek minket, megnézték az okmányokat. A csomagellenőrzésnél segítettek, mert Nikit ki kellett venni a babakocsiból, babakocsit összecsukva áttolni ott, ahol a kézipoggyászok átmentek, nekem csizmát levenni. Közben egy aranyos biztonsági őr figyelt Nikire, aki rögtön szökni szeretett volna. Ellenőrzés után kinyitották a babakocsit, levették a cuccaimat és megvárták, amíg felöltözök és Nikit visszarakom a kocsiba. Nem siettettek, türelmesek voltak és többször kérdezték, hogy éppen mivel tudnak segíteni.
Angliában pont az ellenkezője: az akkor már nagyon álmos-nyűgös Niki ordított a babakocsiban, de pont előttünk ment el a dolgozó szünetre, így új sorba kellett állni. Azt hittem, ilyen nincs. Kivettem Nikit, hogy legalább ne ordítson szegény. Sokáig tartott, míg lement a sor. Itt, belépéskor kérték azt a nyilatkozatot amiben Gábor beleegyezik hogy Nikivel külföldre megyünk. Meg az anyakönyvi kivonatot is. Lehet, hogy ez házasoknak nem kell, ugyanis a nő első kérdése az volt, hogy miért nem ugyanaz a vezetéknevünk.
A kijáratnál már ott volt Gábor, a repülőtérről előbb busszal, majd vonattal utaztunk. Itt már Nikit szabadon engedtem – persze figyelve, hogy ne zavarjon senkit – és bár féltem, hogy állva elalszik, de csak ment és nevetett és nézelődött. A szállásra érve már elaludt a babakocsiban.
Másnap elmentünk Londonba. Azért ilyen hamar, mert nagyon szép idő volt, ami ritkaság itt, szerettük volna kihasználni. Londonban 40 perc alatt voltunk bent vonattal. Mindenhol vannak kapuk, de mindenhol segítettek a babakocsi miatt. Viszont kevés helyen van mozgólépcső vagy lift, így mindenhol lépcsőzni kellett. Sehova nem mentünk be, csak kívülről néztük meg a nevezetességeket. London koszos, ahogy a Temze is az. Ezt leszámítva nagyon tetszett minden, főleg a Tower Bridge fogott meg. Nikinek a Buckingham palota melletti hatalmas park tetszett legjobban. Itt sok lúd, kacsa, mókus él és nagyon közel jönnek az emberekhez. Próbáltuk etetni őket babakeksszel, de csak a kacsáknak ízlett. A mókusok is nagyon barátságosak, odajöttek egészen a kezemig, megnézték-szagolták mi van benne aztán mentek tovább. Vannak elkerített részek, itt Niki tudott sétálni a kerítésbe kapaszkodva és jól elfáradt.
A kisváros, ahol laktunk egy csendes, nyugis hely. Van egy szép mesterséges tó, mellette nagy játszótér, oda szoktunk elsétálni. Gábor munkatársának a feleségével is összejártunk, nekik 10 hónapos a fiuk. Ami nagyon befolyásolja a napirendet, az az időjárás. Esőre és hidegre számítottam, kaptam esőt és szelet. A hőmérséklettel semmi bajom nincs, nekem néha kabát sem kell. Ha délelőtt nem esik, akkor játszótér, séta. Ha igen, akkor itthon játék. Niki mostanában próbálkozik a napi egy alvással, ami délben kb. 2 óra. Én kevésnek érzem, de csak este 6-7 fele álmosodik el újra, akkor meg már nem akarom lerakni. De ez részletkérdés.
Az első hét után Niki nem nagyon akart enni "rendes" ételt: húst, zöldséget, gyümölcsöt. Elég más itt az ételek íze, ez igaz. Próbáltam olyat készíteni, amit otthon szeret, de nem ette meg. Evett viszont helyette kenyeret sonkával, sajttal és minimális zöldséggel. Szerencsére ez az állapot csak egy hétig tartott, utána visszatért a rendes menühöz. Joghurtot nem nagyon evett, többfélét kipróbáltunk, de nem ízlett neki.
Az árkülönbségről nem nagyon írnék, mert nem igazán spóroltunk. Sok olyat is megvettem, amit otthon nem. De a gyümölcs, zöldség, hús nagyon drága. A tápszer szintén. Pelenka kb. otthoni árban van, a popsikrém olcsó.
Az emberek mentalitása a legnagyobb különbség. Mosolyognak. Köszönnek egymásnak az idegenek is. Niki kezd hisztis lenni, főleg a babakocsiban vásárlás közben. Ezt úgy próbálom kezelni, hogy nem figyelek rá: elmondom, hogy most nem veszem ki, majd ha végeztünk. Ha továbbra is hisztizik, nem veszek róla tudomást. Senki nem nézett még gyerekgyilkosnak, nem jönnek oda, hogy mi baja a gyereknek, biztos éhes-szomjas, fázik és ezt vagy azt kell vele csinálni, akkor biztos abbahagyja. De odajött egy néni, hogy ha nem bánom beszél hozzá kicsit, addig szedjem csak össze, ami kell. Meg egy fiatal srác is, hogy az ő öccse is pont ilyen volt, de kinőtte, nem kell aggódnom. A boltokban nem jön utánam a biztonsági őr. Ha valami tovább tart (akár amiatt hogy válogatom az aprót, akár amiatt hogy babakocsival vagyok) nem türelmetlenkednek, nem sürgetnek.
A szoptatás nincs felfújva. Ha valaki szoptat, jó. Ha nem, az is. Több étterem és kávézó ajtaján láttam Breastfeeding welcome here (Nálunk engedélyezett a szoptatás - szabad fordításban) logót. Ez azt jelenti, hogyha az adott kávézóban egy anyuka szoptat és ez egy másik vendégnek nem tetszik, akkor nem az anyukát "dugják el" vagy esetleg kérik meg a szoptatás abbahagyására, hanem a másik vendég döntheti el, hogy vagy marad így, vagy megy máshová.
Jó volt újra megélni Gáborral a mindennapokat. Beszélgetni, főzni, szeretkezni, reggel együtt kelni, éjjel hozzábújni. A hétvégéket hármasban töltöttünk. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen kevés időt töltünk együtt így, családként, hárman. A hétvégék nagy részét a szűkebb-tágabb családdal, barátokkal töltöttük. Ezen mostantól változtatni fogunk.
Végül a tervezett két helyett négy hetet töltöttünk kint.
Hogy később megyünk-e? Nem tudom. Én mennék, Gábor maradna.
Arra mindenesetre tökéletes volt ez a kiruccanás, hogy legközelebb nem habozok: ha lehetőség lesz, megyünk.
Kicsidelfin
