11. hét

(Vacsoránál)
- Apa, majd segítsek, ha megszületnek a kicsik?
- Ne viccelj, minden szabad kézre szükségünk lesz.
- Én leszek a hivatásos simogató, jó?
- Jó.

(Két falat után)
- Anya, szerinted is lehetek én a simogató?
- Te leszel a legjobb simogató a világon.
- Tudok egyszerre két kézzel is simogatni.
(Vigyorogva köröz a két kezével a tányér fölött)
- Nekünk így már nem is lesz olyan sok dolgunk, ilyen segítséggel minden úgy fog menni, mint a karikacsapás.

(Eszik tovább)
- Majd én leszek a nagy és ügyes fiú a családban.
- Anyáék szeme fénye.

(Ölelésre tárja a karját)
- Én úcceretlek titeket.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Dehogy akartam én apa lenni, még feleséget se akartam, nagyon jól kitaláltam magamnak egy életet, amiben csak én vagyok, a buli, a nők meg a szabadság. Oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor jól esik, ha olyanom van, napokig ülök itthon, ha meg ahhoz támad kedvem, akkor elutazok.

Ebből szerencsére nem lett semmi. Azért mondom, hogy szerencsére, mert sokkal jobb így. Régen nagyokat röhögtem azokon, akik szerint a gyerek boldogság. Mi abban az öröm, ha ordít, hisztizik, taknya-nyála összefolyik, értelmes kommunikációra nem képes vagy 10 éves koráig, de még akkor is csak a baj van vele, mert semmit sem tud magával kezdeni? Nem lehet tőle csinálni semmit, mindig ott van a szülei nyomában, folyton figyelni kell rá, játszani vele, lekötni a figyelmét, vigasztalni, etetni, itatni és még sorolhatnám. Ez kinek öröm?

Aztán nagyot fordult a világ, amikor (igaz, akaratlanul) apa lettem. Most pedig, hogy saját családom van, nem is tudom elképzelni, hogy milyen lenne másképp. Jó dolog hazajönni, ölbe kapni a gyereket és meghallgatni, hogy aznap mi történt vele az oviban. Napról-napra okosabb, ügyesebb, viccesebb. Tényleg nincs annál nagyobb boldogság, amikor a semmiből hirtelen hozzám vág egy „Apa, én úcceretlek”-et, aztán meg megy tovább, mintha mi sem történt volna. Semmi sem tud úgy feltölteni lelkileg, mint amikor vasárnap reggel összegyűlünk az ágyban, szól valami mese, és akkorákat kacagunk, hogy a tizedik szomszéd is hallja. Néha elhallgatok és csak figyelem őket, a két legfontosabb embert az életemben. Ez az igazi élet, nem az, amit elképzeltem.

Jövő héten elérjük végre a 12. hetet, ami után már én is felszabadultabban tudok majd gondolni az ikrekre. Igyekszem többnyire elkerülni azt, hogy tudatosan rajtuk járjon az agyam, nem az elintézendő dolgokon, hanem magán a két kis emberen. Ha túl leszünk ezen, akkor már arra is merek gondolni, milyen lesz, amikor már öten osztozunk majd egy ágyon reggelente. Milyen lehet, ha a munkából hazaérve már hárman futnak elém? Érdekes, ilyenkor, ha mégis megpróbálom elképzelni a helyzetet, Kriszti mindig terhes (már megint). Mondogatja, hogy nehogy kedvet kapjak a nagy családhoz, az egy dolog, hogy nálunk már lassan kijön a focicsapat, de ha nagyon babázhatnékom van, menjek haza, ott vannak a testvéreim, ő nem fog megállás nélkül szülni. Dehogynem fog.

Azt hiszem, lassan kezdem megérteni apámat. Nem egy igazi apa-típus, kifejezetten jó apának sem lehet mondani, de most már sejtem, miért is van neki ennyi gyereke. A család egy jó dolog. A nagy család meg sok probléma, de ugyanakkor még több öröm. Ha minden rendben lesz, és megszületnek épen az ikrek, akkor biztos, hogy lesz még folytatás. Eddig is csak a félelem tartott vissza, de ha most nem lesz baj, akkor már semmi sem áll az utunkban. 

Dávid

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?