Azt hittem, nekem volt a legpocsékabb hétvégém. Már a péntek este hisztérikus visítozással támadtam a munkából hazatérő mit sem sejtő Emberre, majd a változatosság kedvéért egész hétvégén nem szóltam hozzá, viszont agyamba kényszeresen visszatért egy szörnyű vízió, amint én a konyhakést a hátába vágom, engem bebörtönöznek, a gyerekeim pedig állami gondozásban várják sóvárogva és mindenféle antiszociális hajlamokkal felvértezve a nagykorúság elérését.

Szombatra Kórházi Farkasunkat elöntötte a takony, Királykisasszony egész nap bunkerépített, ennek következtében az amúgy is katasztrofális állapotú lakásunk emberek által végérvényesen lakhatatlan hellyé vált, Telhetetlen Bendő közölte, hogy elköltözik otthonról, mert micsoda család az, ahol a Big Mac menüből csak egy adag jár az éhező gyerekeknek, Szendvicsgyereket meg csak úgy, a megszokás kedvéért összességében húsz év szobájában letöltendő szabadságvesztésre ítéltem. Az amúgy is pocsék hangulatot sikerült megspékelnünk egy óvodai kirándulással, ami nagyjából abból állt, hogy a szélvihar közepette egy hegytetőn totál életképtelen papírsárkányokat próbáltunk reptetni egészen a fagyhalálközeli állapotig. A vasárnapi napunk csak úgy spontán vacakul telt a takonykóros köhögés és az asztmásan sípoló tüdők halkan duruzsoló kíséretében Mellékesen alattomosan és gyors egymásutánban végérvényesen kilehelte lelkét a mélyhűtőnk, a mosogatógépünk és a konyhai csaptelepünk (misztikus konyhai dögvész?).

Az aktuális hétfői nálunk rendezett baba-mama lelki sebnyalogatós körön, illetve néhány telefon és e-mail váltás során drámai helyzetkép tárult elém: nemcsak az én hétvégém volt csapnivaló. Valahogy most mindenki padlót fogott. Íme, egy kis ízelítő a minket aggasztó problémákból: Anyuka 1-ék vállalkozása pocsékul megy, az elmúlt néhány nap fejleményei közé tartozik, hogy pályáztak, de nem nyerték meg, máshová is pályáztak, azt megnyerték, de visszavonták a kiírást, illetve egy elkezdett munkát befejezhetnek, de egy fillért nem kapnak az egészért. Anyuka 2-ék számláján milliók hevernek, köszönhetően apukának, aki olyan anális karakterstruktúrával rendelkezik, mint az atom, anyut minden fillérrel elszámoltatja, leértékelt párizsin és kínai piacos lyukas zoknin élnek. Anyuka 3 most esett át a második kemoterápiás kezelésen, kihullott a haja, s most nem tudja, hogy parókát vagy kendőt hordjon (a parókába beleizzad, a kendőben hülyén érzi magát). Anyuka 4 teljes lelki válságban, mert a férj és az állandó szerető mellé beesett egy újabb vitéz, nem tudja, melyiket válassza, mert az ő korában már 3 pasit elgardírozni olyan nagyon nehéz meg ízléstelen is. Anyuka 5-éknél a múlt héten a családfenntartó apukát kipakolták a munkahelyéről egyik napról a másikra, a családi pótlékon kívül nem maradt más bevételük. Külföldön élő Anyuka 6-tól kétségbeesett levelet kaptam, hogy a férje elvesztette az összes iratát, ezért a jövő héten nem tudnak elutazni az éppen esedékes ázsiai vakációra.

Szóval a környezetemben a kétségbeesés a plafonig ér, függetlenül attól, hogy a haj, az állás vagy a nyaralás elvesztéséről van szó. Úgy tűnik, ezen a földön valóban relatív minden. És nem árt, ha az ember néha átmegy szemeteszsák funkcióba, mert óhatatlanul átértékeli a fontos és a lényegtelen dolgokról alkotott elképzeléseit. Én például már nem szekálom a családomat. Mert tényleg őrült idegesítőek tudnak lenni, de azért mégis csak piszok nagy mázlista vagyok, hogy pont ők pont hozzám tartoznak!

Fakirma/Onleány Társasblog