Csapok a közepébe – úgy voltam vele, hogy majdan néhány hónap elteltével írok egy, az esetlegesen elkeseredett anya-jelölteknek szóló történetet arról, hogy SOHA NEM SZABAD FELADNI. De az események olyan körforgása zajlik, hogy a köz rendelkezésére bocsátom most.
Háttér: Környezete által kicsit furának tartott leányka vagyok, jellemzően Athéné archetípus jegyekkel, erősen bal agyfélteke által vezérelt, belső hangokat meghallani nem akaró, kicsit magamnak való, harcos, sosem feladós, s valahogy mindig férfiak társaságába kerülök, s érzem ott jól magam.
Sztori: A család iránti vágy mindig ott volt – a külvilág persze ezt ki nem nézte volna belőlem, ő bajuk – a diploma után gondoltam, majd jön, ha jön, ezt tudatosan úgysem lehet. No, pár év ámokfutás után meg is érkezett a megfelelő(nek tűnő) partner egy nyári izzadságos túra keretében – minden passzolt. Vagy passzolni látszott. Gondolkodásmód, érdeklődés, ágytorna, kötődés és szabadság megfelelő elegye, stb. nagy vót kérem szépen a szerelem. Egy dolog hibádzott, illetve kettő: a férfi szagát nem éreztem. S a csók nem passzolt. De kit érdekelnek ezen apróságok ugyebár? (hú, de mennyire nem apróság!)
További vedd-észre jel is felbukkant: több műtét egyazon testrészen fél év alatt. Erre felhívta egy kedves ismerős a figyelmem, hogy érdemes elgondolkodni rajta, miért is van. Mert oka van. (elengedés) Ilyen gondolatok befogadására nem voltam alkalmas, mert szegény jobb félteke igazi diktatúrában tengődött. (hasonló jelekből tengert lehetett volna keríteni.)
Másfél év után összvecuccolás, rá fél évre megjelent az igény, hogy nosza, szaporodjunk. Hát ámen. 3 hónap után elrohantam a nőgyogyihoz, hogy kérem, valami baj van, nem megy. Tesztelt, mért. Ez kicsit ilyen, az kicsit olyan, de nem ijedünk meg: ez a pirula segít. Nem segített. Pár hónap múlva megkezdődött a rémálom. Bekerültem a „rendszerbe”.Inszeminációk sora következett. Sikertelenül. Időnként romló és megmagyarázhatatlan laboreredményekkel. Újabb kivizsgálások: ok nincs a sikertelenségre.
Így hát megindult a lombikok sora. Kettő itt. Majd másik intézményben újabb 4. közben persze mindenféle nem kellemes vizsgálatok. Sebaj. Ez van, ezt dobta a gép, ezzel kell megküzdeni. Karma. Mentem, csináltam, harcoltam. Néha letörtem, de nem süllyedtem bele az önsajnálatba, sem abba, hogy feladjam. Harminc legelején jártam. Tehát intézmény 2-ben összesen az 5. próbánál valami elindult bennem. Sajnos gyorsan meg is állt. Szomorú voltam jól, de hát nézzük a pozitív oldalát – megy ez, ha kicsit döcögősen is. Intézmény 3 – újabb matatások után újabb 3 próba. Igen, a kilencediknél tartunk. Ami sikerülni látszott. Egész addig, míg nem szembesültem azzal, hogy nincs szívhang, nincs vérkeringés. Hm.
Nem értettem, hogy hogy a francba nem halt még ki az emberiség. Mert science fiction hogy valaki megfoganjon.
Orvosilag indok nincs, mi vagyunk az a 10 százalék, akinek nem tudnak segíteni, bocsika. Alternatív irányba egy orvos persze soha nem küld. Ezt a fonalat magam kezdtem felvenni, mert a tudomány tárháza kiürült. És "olyan nincs, hogy nincs"!
Az egész tortúrát fegyelmezetten jártam végig. Nem volt sok nyavalygás otthon, kicsi sírdogálás időnként. Keménynek kellett legyek, mert ez volt az elvárás. De egyre kevésbé volt mellettem a párom. Sokat utazott mindenféle miatt. Lombikokat egyedül intéztem sokszor. De nem vettem a jelet. Csak éreztem, hogy nem erre lenne szükségem, nem így kellene lennie. De kemény vagyok, kibírom, nem nyekkenek.
Közben a szimbiózis felbomlott – a teremtés koronája rájött, hogy mégsem ezt akarja. Mégsem akar családot. Meg volt közben egy megcsalás lombik közben (is)-lebukás-kezdjük újra epizód is. Puffneki! Szétköltözés, viszlát. Padló, pokol, stb. nem baj. Ez a karmám, vagy mi. Kaptam sok erőt, hogy küzdjek. Felkel és jár! A harmincas évei közepén. A társadalom által megvetve ugye, hogy jól él, házban, utazgat, szélviharként jön-megy, éli a „szingli nők felelőtlen, önző” életét. Hja, kérem…
A pokoljárás eredményeként elkezdtem meghallani a jobb félteke hangját. Sok és jó megérzésem volt mindig is, csak nem hagytam meghallani. Elindultam tudatosan ezen az úton a tudattalan irányába: tanfolyam, órák, könyvek, tanácsadó hangok stb. Közben tavaly tavasszal elkezdődött egy se veled se nélküled kapcsolat. Azt gondoltam, pontosan azt vonzottam be, akire vágyom, aki azt adja, amire szükségem van. Fantasztikus. (Szag és csók visszacsatolás: olyan térdberemegős, ellenállhatatlan, mágnesként vonz.) Nem tartott soká – pár hét –, mert gyorsan rájöttem, hogy a vaker mögött nem az van. Vagy inkább nincs semmi. Fura módon valahogy hagytam magam menni. Többször otthagytam, többször visszamanipulált. Kapcsolatnak meg nem volt nevezhető a kapcsolat. ez ment így kb. 7 hónapig. S egyszer csak – 3 nappal, miután „végleg” elhagytam a jóembert, megálmodtam, hogy gyermeket várok. És a teszt is azt mondta. Upsz.
Hát vót bódottá részemről. S egy rövid ideig az apajelölt részéről is. Aztán vett 180 fokos fordulatot a véleménye. Hétfőn ezt gondolta, kedden azt mondta, szerdán megint amúgy viselkedett, karira gyerekkönyet vett... A hangulat- és véleményváltozásokat nehezen tudtam lekövetni.Közben próbáltam örülni. De nehéz, ha a férfi nem akarja, mert nincs kész rá, mert ritkán néz felém, mert csak telefonon érintkezünk stb. Szándékaimat és érzéseimet már rég kiraktam az asztalra – csak semmi titok – szeretem és szükségem van rá. Mint mindig is, csak a hanyagolások alkalmával döntöttem rendszerint, hogy oké, ne legyen mindenáron!
Aztán jött a megérzés, hogy itt van egy harmadik. Tagadás, tagadás. Aztán lebukás – már nincs mit tagadni. „De csak nemrég (1-2 hete) alakulgat valami”. Végül nem mellettem tette le a voksát tegnap. Úgyhogy az eddig mindig kinyitogatott kaput végleg bezárom, mert korlátlanul nem lehet odavetnie az embernek magát. Bármennyire is fájdalmas és bőgök folyamatosan. Ha elhagytam, mert nem bánt jól velem, akkor ment a hajtás és csillagbolt-ígérés. Ha ráálltam, hogy akkor muti, akkor meg hátradőlés és hanyagolás. Game over. Nah, így vagyunk most: szerelmesen, megcsalva (a történelem ismétli önmagát), elhagyva, növekvő motoszkával az ötödik hónap kapujában.
Mondandóm:
Tehát csajok: nem feladni a sikertelen lombikok miatt az álmot. Figyelni a jeleket, beengedni a megérzést és bármennyire fájdalmas, felismerni, hogy akivel próbálkozunk, nem biztos, hogy adott időben és helyen a megfelelő partner. (Ne aggódjatok, én is képen tudtam volna törölni azt aki anno ilyet sugalmazott nekem. Szendinek van pár cikke a témában, érdemes befogadóan olvasni.)
Tanulnitanulnitanulni!!!
Hogyan használjuk a jobb oldalunkat. Megéri. Van sikerélmény. Nem pontosan ilyen formában vágytam erre. Nem tudom, hogy oldom meg a feladatokat. Miért vannak a vargabetűim. S mit nem tanultam meg jól, hogy továbbléphessek. Hagytam felszabadulni a nőt belül. De nagyon hiányzik egy férfi - kívül. Valamit még nem tanultam meg. Karma…
básztet
