... akiket tojásból keltettek ki

A közösségi közlekedés minden résztvevő számára kihívás, néha (gyakran) bizonyos fokú kellemetlenség, és mint ilyen, ragyogó terep arra, hogy alkalmazkodó-készségünket gyakoroljuk. Engem úgy neveltek (valamikor a planktonok kialakulásának idejében, tudom-tudom), hogy az idősebbeket, a bottal/gipszelt tagokkal közlekedőket és a kismamákat ülőhelyhez segítjük, mert kiszolgáltatottabbak az utazás közben fellépő mindenféle rázkódásoknak, megrántásoknak. Mindenképp sérülékenyebbek azoknál, akik egyébként mondjuk hulla fáradtan, de nagyjából egészségesen tartanak A-ból B-be.

Érintettségem most annyi, hogy kismama vagyok, immár nem is a kilencedik, hanem a tizedik hónapot taposva: a kisfiunk egyelőre élvezi az all inclusive ellátást és nem nagyon foglalkozik a kiírt szülési határidővel. (Ahogy Anyám fogalmaz: már most egy jellem. Naná.) Mivel már a terminuson túl vagyunk, ezért naponta kell bejárnom az engem ellátó kórházba, ami orvosválasztásom miatt Budapest túlsó szegletében fekszik: mi most a 18. kerületben lakunk, 20 percre a KÖKI-től, vagy a Határ úttól és a János kórházba megyek, a Szilágyi Erzsébet fasorhoz. Ez a napi kis Odüsszeia és a korábbi közlekedési élményeim inspirálták ezt a bejegyzést.

Rögtön le is vonom a konklúziót: a BKV-t igénybe vevő és járműveit vezető emberek körülbelül 80 százaléka úgy viselkedik, mint akit tojásból keltett ki az édesanyjuk, nem pedig hasban hordott. Az odafigyelés és a beleérzés olyan tökéletes hiányát tapasztalom, ami egyszerre elkeserítő és elgondolkodtató.

Az ember kismamaként többek között azért szeretne leülni, mert a sok állás nemcsak az ő szervezetét (láb, erek, hát, pocak alsó része) terheli meg nagyon, de egy hirtelen rántás, rossz mozdulat olykor koraszülést is okozhat. A koraszülött picik gyakran egész életükben szenvednek attól, hogy például a szemük, a tüdejük, az idegrendszerük, egyes szerveik nem kaptak kellő időt a teljes kialakulásra. Természetesen ez az, amit minden jó érzésű kismama megpróbál elkerülni, ha módja van rá. Utastársai viszont Budapesten nem kifejezetten segítőkészek abban, hogy ezt a célt elérje, sajnos.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy a várandósság első harmadában az ember extrém módon fáradékony, ami totálisan különbözik a stresszes túlhajtottságtól (legalábbis nálam ez így volt). Ilyenkor még általában mindannyian dolgozunk, a várandósság nem publikus, tehát negyedannyi energiával kell ugyanannyit teljesíteni. Ja, és lehetőség szerint kávé és energiaital és fekete, vagy zöld tea nélkül.

Az utolsó harmad pedig arról szól, hogy az édes teher valódi teherré válik, a várandósság pedig valóban terhességgé. (Erről még alább ejtek egy-két szót.) Az ember lányára óhatatlanul felszökik jó pár kiló - nekem 11 jutott -, ami nem csak a mozgását lassítja, tevékenységi körét szűkíti, de a pihenésben is akadályozni tudja néha. Ez nem károgás, vagy panaszkodás, félreértés ne essék. Nagyon szeretek várandós / terhes lenni. De ettől még a tények tények maradnak.

Van egy pár olyan érdekes élményem, amit szeretnék itt rögzíteni. Másokkal biztos történtek durvább dolgok is, velem csak ("csak") ezek:

1. Eszembe jutnak azok az urak és asszonyságok, akik képesek a metróperonon az ember orra elé vágtázni a lassuló szerelvény ajtaját követve, mint akiket megbabonázott az ajtó. Úgy lökik fel az embert, hogy öröm nézni. (Na, jó, nem az.)

2. Aztán ott vannak azok – a minimálisan sem odafigyelő – korombéliek, vagy nálam fiatalabbak, akik elém vágva ülnek le az egyetlen helyre és húzzák a szemük elé az okostelót rögtön. Mit tegyen ilyenkor az ember? Pöcögtesse meg a készüléket? (Knock-knock, Neo...)

3. Felötlik az a srác is a metrón, aki 6 hónapos várandós koromban kb. 10 percig mustrálta leplezetlen kíváncsisággal a hasam – de ennél tovább nem jutott. Akkor már eléggé látszott, hogy nem hasra hízom, hanem gyerek van a dologban. (Olyan vagyok nagyjából most is, mint aki görögdinnyét pakolt a pulóver alá, szóval elég egyértelmű a helyzet.)

Végül kis mérlegelés után nem szóltam neki, mert úgy éreztem, ha kinyitom a szám, szétrobbanok a tehetetlenségtől. Az meg épp nem hiányzik a Picurkának. Jó pár megállóval később valahol megürült egy hely és leültem oda. Különben valami olyat mondtam volna neki, hogy "Ezt úgy is tudod gusztálni, ha közben Te állsz, én ülök..."

4. Eszembe jut az idősödő, magát úriembernek gondoló ügyfél is, még dolgozó koromból, aki kioktatott élő egyenesben, hogy nem "terhes" vagyok, hogy is képzelem, hanem "áldott állapotban lévő várandós". Neki sem szóltam vissza, de most már megtenném. Megkérdezném tőle nagyon kedvesen, de határozottan, hogy ugyan hányszor volt ő – nem a kedves felesége, vagy a kedves lányai, nem-nem: Ő MAGA – áldott állapotban lévő várandós, hogy ennyire szakértője a témának? Hányszor érezte azokat a néha igenis terhet jelentő fizikai változásokat, amik feljogosítják az autentikus véleményformálásra? Na, ugye.

5. Találkoztam olyan idősebb hölggyel is a metrón, aki a fejét csóválva, cöccögve fejezte ki nemtetszését, mivel a hátam megtámasztása miatt több helyet foglalok el a lábaimmal. És ezért neki egy lépéssel többet kellett kerülnie az ajtó irányába. Biztos fájt a lába, de pont emiatt gondolom, hogy lehetett volna benne annyi empátia, hogy nem hoz kínos helyzetbe. Itt már rutinosabb voltam: ránéztem és megkérdeztem tök kedvesen (tényleg!), hogy "Igen, tessék?" – Nem nézett felém és nem válaszolt semmit, csak magában fortyogott tovább. Szegény.

6. Tegnapi élményem az a házaspár, aki 7-8 éves kisfiukkal úgy telepedett le mellém a buszon, hogy az édesanya közvetlen rálátott a négyes blokkhoz éppen odaérő botos nénire. Eszükbe nem jutott átadni a helyet. A néni 4-5 megállót állt végig, aztán azt mondtam a kisfiamnak gondolatban, hogy kapaszkodjon, mert ezt én nem bírom tovább nézni és szóltam a néninek, hogy üljön le a helyemre, cseréljünk. Úgy nagyjából mindenki hülyének nézett a buszon. A házaspár is mellettem, akik pedig épp evvel az esettel taníthatták volna meg a kisfiuknak, hogy miként kell kulturáltan viselkedni ilyen esetekben. Még egyszer: idős, bottal közlekedő néni volt...

7. Az egyik fő díszpinty az a velem kb. egykorú srác volt, aki szintén gond nélkül fixálta a görögdinnye hasamat pár napja a 61-es villamoson. Csakhogy akkor velem volt a férjem is, aki kicsit bepöccent és elkezdte kitartóan fixírozni a mókust. Az egy idő után zavartan felnézett rá, mire Marci férjem jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét és rám nézett. A srácnak kellett fél perc, mire leesett a tantusz. Aztán felállt és kelletlenül, sőt, ironikusan odavágta, hogy parancsoljak leülni. Na, ugye, hogy ő az egyik főtojás?

8. De a legjobb az a motoros volt, aki - miután tök belátható útszakaszon, ahol nincs zebra, igyekeztem átvágtatni egy reumás csiga sebességével – lassítás nélkül három centivel mellettem hajtott el, majd visszakiabált, hogy "legalább mozgathatnám a seggemet egy kicsit gyorsabban". Mindezt úgy, hogy profilból eltéveszthetetlenül látszott, hogy mi a stájsz. Azt hiszem, ő lett nálam a dísztojás.

Több visszaidézhető kellemetlen élményem azért nem volt a kilenc hónap alatt, mert eléggé érdekérvényesítő fajtából gyúrtak ahhoz, hogy helyet kérjek magamnak. A hatos helyen öten ülőket rendszeresen, naponta egy-kétszer meg kell kérnem, hogy legyenek olyan jók és húzódjanak összébb, hogy beférjek. Kriston Andi azt mesélte a tanfolyamán, hogy ő általában egy életerős férfiú elé szokott állni, és ha az illető nem vette a lapot, elkezdte a pocakját simogatni, hogy rávezesse a helyzet fonákos voltára. Hát nem szomorú?

Jellemző egyébként, hogy a helyüket átadók nagyon nagy százaléka középkorú, vagy idősödő hölgy. Nem a férfiak. Nem a velem korabeliek, vagy a nálam fiatalabbak (itt nemre való tekintet nélkül). Nem. A negyvenes-ötvenes-hatvanas hölgyek, akik nyilván tudják már, mi az, babát kihordani.

Láttátok a "Boddhisatva in metro" (Boddhiszatva a metrón) című kisfilmet? Pár éve terjedt nagyon a Facebookon, én legalábbis ott láttam.

 

Azok a fásult arcok... Akár itthon is forgathatták volna. Minden arc mögött egy életnyi csalódás, fáradtság, reménytelenség, kétségbeesett zárkózottság lakik. Ezek azok a dolgok, amik megakadályozzák, hogy meglássuk a mellettünk utazót, aki rászorulna a segítségünkre. Legyen az bottal közlekedő törékeny idős, vagy gipszelt kezű  ember, esetleg kismama.Ezek azok az élmények, amik elzárnak minket egymástól.

Én most nyilván helyzetemből adódóan vagyok érzékenyebb erre a témára. Mégis azt mondom: nincs ez így jól, emberek. Adjátok tovább ezt a gondolatmenetet. Játsszuk el, hogy volt értelme leírnom. Játsszuk el, hogy holnap reggel munkába menet egy fél percre körülnéztek, mielőtt leülnétek.

És...  nézzük meg a videót együtt.

Köszönöm.

MSZDoro

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?