Sokfajta ember létezik, van, aki ha felébred, kipattan a szeme, és rögtön indul a napja. Nálunk édesanyám alacsony vérnyomását és nehezen ébredését a bátyámmal együtt „örököltük”. Gyerekkoromban is legalább félóra kellett, hogy eszméljek, és első gondolatom minden reggel az volt, hogy „mikor lesz már este!”
Azóta felnőttem, és ha megkérdezik, mi a hobbim, televigyorral csak azt mondom: „az alvás”. Hétvégeken jó, ha 11-kor, vagy délben eszméltem, később már a férjemmel együtt. Mindenki vár valamire. Én reggeltől egész nap csak az estét várom, hogy álommentesen vagy hülyeségeket álmodva beájuljak az ágyba. Szóval aludni jó.
Aztán 9 évvel ezelőtt megszületett a lányom, akinek érdekes módon teljesen máshogy jár a vekkere. Első heteiben fél órákat aludt át a kiságyban, egy órát altattam az ölemben. Ahogy leért a popsija, azonnal ordított. Akkoriban anyósoméknál laktunk, a család minden tagja dolgozott, így az éjszakai „hagyjuk ordítani, majd elalszik” okítást; ha akartam se tudtam volna kipróbálni. Éjszaka csend legyen! Ennek érdekében volt, hogy hajnali kettőkor a konyhában nézegette gyermekem a falon a képeket, a virágokat. Nagyon hasfájós volt, így az éjszakai programunk úgy alakult, hogy este 10-től hajnal 4-ig ébren voltunk. Reggel 6-kor kelt a férjem, és mindenhol talált beájulva, nyakamban a csajjal, csak az ágyban nem. A drágám 8 felé ébredt, én meg azt sem tudtam fiú vagyok-e, vagy lány. Persze nappal sem vittük túlzásba az alvást. Egyéves korára már kemény másfél órákat tudott egyhuzamban aludni, elalváskor állandóan az alkaromat simogatta, és húzgálta a könyökömön a bőrt.( bevallom, ez a szokása azóta is megvan, és engem ki tudna üldözni vele világból) Persze az éjszaki menetrend változatlan volt.
Hogy milyen emlékeim vannak az első 2 évről? Emlékszem éjszakai tévézésekre, amikor a sportcsatornán pingpongmeccs ment, egy másik adón rendszeresen vonatokat mutogattak, és mikor levették a programból, volt üvöltés, hogy hol a vonat!?
Előszeretettel dobáltuk egymásnak a lufit hajnal 3-kor az alvó apja mellet. Emlékszem nyári hajnalokra, ahogy ölemben a csajjal óriáslabdán rugózva néztem a napfelkeltét, gyönyörű volt, csak rohadtul fáradt voltam. Köztünk aludt. Próbáltam a hálós járókában altatni, biztos a kiságyban a rácsba beüti a buksiját, és azért ébred fel.
Lefeküdtem mellé a földre, szivacsra, hogy ott legyen a kezem a közelben ha kell. Egy idő után arra eszméltem, hogy ott fekszünk mindhárman apástól a szivacson. Na akkor visszaköltöztünk az ágyra.
Nap közben próbáltam lefárasztani, állandóan mentünk. A játszóteret naponta többször látogattuk, szabad levegőn voltunk mikor csak lehetett. Szakadó esőben gumicsizmában, esőkabátban tekerte a négykerekű bicajt. Ha hidegebbre fordult az idő, az apja a szobában két könyvre tette a pótkerekeket, és ott tekert nagy örömmel, hogy neki szobabiciklije van! Teltek, múltak a hónapok, évek, és mi még mindig nem aludtunk. Mire visszamentem dolgozni, csontsoványra lefogytam, enni nem volt talán eszembe se. Ő evett szépen, jó húsban volt, tündéri pufi pofija volt, és mentünk, mint Urbán lelke. A drága jó doktornéni mindig csak azt hajtogatta, majd alszik, ha iskolába megy.
Hároméves korára elköltöztünk, külön szobája lett, elkezdtük az ovit. Azt olvastam valahol, hogy a sok változás nem jó a gyereknek,az új dolgok nincsenek jó hatással a lelkivilágára. Így a költözés és az óvoda újdonsága mellet nem volt szívem még külön szobában is altatni egyedül, így a félszoba max. játéktárolóként funkcionált. Ha mégis ott altattam, mert beteg volt, és éjszaka orrszívó-porszívóztunk, ő üvöltött; ha épp elaludt, akkor ott feküdtem mellette a körbe támlás gyerekheverőn kar-láb lelógós pozícióban elgémberedett nyakkal. Próbáltam felkönyökölve altatni, de általában arra riadtam, hogy a gyerek a kispárnám.
Szóval eljött a várva várt iskola, mi még mindig nem aludtunk rendesen. Nagyobb lakásba költöztünk, hangulatos gyerekszobát csináltunk támla nélküli ágyikóval. Ha velünk aludt, fél éjszakán a karomat cirókálta, amivel teljesen kiborított. Álmában többször felült, és mint a krumplis zsák, úgy dőlt el az ellenkező irányba. Néha a férjem is ülésbe pattant, mikor a csaj a lábát pakolászva a sarkát belevágta apja nemesebb szervébe. Ha a saját szobájában sikerült elaludnia, akkor vagy az ágy mellett a földön találtuk, a hatalmas teknősös párnán édesdeden szundikálni (amit óvintézkedésből letettünk az ágy mellé), vagy arra ébredtem, hogy már megint itt van a halom alvósmacival, kutyával, békával.
Aztán tavaly májusban meghalt Édesanyám, és valami történt. A lányomnak nem kellett 600-féle éjszakai fény a szobájába, és egyre gyakrabban ébredt reggel a saját szobájában. Megbeszéltük, hogy a Nagyi fentről őrzi az álmát, azért alszik ilyen ügyesen. Néhány hete megjegyezte: „Milyen jó egyedül aludni!” - én meg elsírtam magam. 9 és fél év. Csak ennyi kellett hozzá.
Ma már csak azzal küzdünk, hogy este azelőtt aludjon el, hogy én bekómáznék, és reggelente a suliba nem bírom időben felkelteni, elindítani, 9 évesen már nem vagyok hajlandó öltöztetni. És mikor már késésben vagyunk, és ráförmedek, hogy „az Isten szerelmére, öltözz már!!!"- akkor a gyerek keze ledermed a levegőben, szeme kikerekedik, és megkérdezi: „Anya, ki volt Istennek a szerelme? „
A szemem alatti karikákkal lassan kibékülök, ami az elmúlt néhány hónapos zavartalan alvás hatására sincs múlóban, már előfordul, hogy mintha kialudtam volna magam, friss vagyok.
És legnagyobb örömünkre augusztusban jön a várva várt tesó!
vickycica13