Míg a múltkori cikkben túlnyomórészt legális és instant alváshelyettesítőkről volt szó, az alábbiakban arra nézve adnék pár tippet, hogyan kapcsolódhatunk ki felnőtt módra − gyerekkel. Alapos a gyanú: ez a lista nem lesz hosszú.
Ha lehetnék még egyszer első gyerekes anya, jó szívvel adnám magamnak a következő tanácsot. Amíg az első gyerekünk annyira kicsi, hogy minden, de minden új és érdekes számára, viszont még nem nagyon akar (mert nem nagyon tud) önerőből helyet változtatni, lelkesedésünkben ne essünk bele a „fejlesztő programokat minden napra” csapdájába! Az én nagyon nem trendi felfogásom szerint ebben a nehéz, a fent vázolt szempontból azonban istenáldotta időszakban inkább a mi igényeinknek megfelelő kimozdulós programokat érdemes szervezni, mint mondjuk hetente négyszer babaangolra meg babajógára hordani a reménybeli bébieinsteint. Puha kis zsömlécskénk egyelőre úgysem akar túl sok mindent rajtunk kívül, s lényegében semmiről sem fog lemaradni, ha 6 helyett csak 11 hónaposan kezd el valamilyen „készségfejlesztő” foglalkozásra járni; számunkra viszont belátható (oké, beláthatatlan) időn belül ezek az utolsó olyan hónapok, amikor szabadidős program szervezése esetén a saját vágyainkat követhetjük anélkül, hogy előzőleg hosszas egyeztetésbe bonyolódtunk volna valamelyik nagymamával vagy a bébiszitterrel. Ilyen időszak csak egyszer adatik egy kisgyerekes anya életben.
Egyrészt elsőszülöttünk hamarosan egyértelmű jeleit fogja adni, hogy a Környezettudatos mindennapok című előadás-sorozat mosódió-bemutatója helyett inkább valami test(é)hezállóbbra vágyna; amikor pedig már a második stb. gyerekünk van ebben a „még minden lenyűgöző”-korban, akkor jó eséllyel azzal leszünk elfoglalva, hogy hogyan találjunk olyan programot, ami valamennyi gyerekünk napirendjének megfelel.
Természetesen senkit sem akarok lebeszélni a „babatanfolyamokról”, én például elkötelezett rajongója vagyok a Ringató-mozgalomnak. Legkésőbb a járni tanulás beköszöntével azonban úgyis eljövend az a hosszú időszak, amikor gyerekkel együtt gyakorlatilag csak a gyereknek (is) érdekes programot érdemes csinálni (ami persze szintén lehet megújító energiaforrás, ld. a bábszínházban az elbűvölt gyerekük elbűvölő arcát elbűvölve szemlélő szülőket). Miért ne élveznénk ki előtte azt a pár rövidke hónapot − ha lehet, a párunkkal együtt −, amikor a babakocsiban / hordozóban szundikáló-nézelődő vagy a ruhatári bilétát negyvenöt percen át elégedetten csócsáló babával oda megyünk, ahová mi szeretnénk? (Figyelem: most nem a mindennapos elintézendőkről beszélek, hanem olyan programokról, amelyeket kifejezetten a tartalmas időtöltés jelszavával, minden külső kényszertől mentesen választunk.)
Egyik szívemcsücske barátnőm kislányának például egyetlen speciális óhaja volt pár hónapos korában: hogy legyen a környékén egy égő lámpa. Ezt viszonylag könnyű volt teljesíteni, így míg a baba mámorosan bámulta a kávézó mennyezetéről alászikrázó csodát, mi, felnőttek nyugodtan beszélgethettünk (nem, nálam nem volt gyerek). Ha sarjunknak nincsenek ennél különlegesebb igényei (pl. hogy csak a megszokott szobájában tud / szeret szopizni vagy aludni), és nincs szélsőségesen meleg / hideg idő, netán brutális influenzajárvány, az ésszerűség határain belül szinte bármilyen felnőtt célpontot választhatunk, legyen az múzeum, parfüméria, gasztronómiai fesztivál, könyvesbolt, cukrászda.
Alapjában véve hasonló a helyzet az akusztikus ingerekkel is. Amíg porontyunk elég kicsi ahhoz, hogy bármilyen zenét elfogadjon, nem feltétlenül szükséges a Boribon muzsikál naponkénti végighallgatásával gyötörni magunkat. Amíg észre nem vesszük a babán, hogy már az „anya” és a „cici” varázsigékenfőneveken kívül is kezd megérteni néhány szót, hallgassunk olyan zenét, amit mi szeretnénk! (Hugh Laurie például remek választás lehet – ha őt eddig csak Dr. House-ként ismertük, érdemes felpattanni a YouTube-ra, és revideálni a róla alkotott elképzeléseinket.) Az erősen visszafogott hangerőn kívül nem kell másra ügyelni. Úgyis el fog jönni az idő, amikor a gyerekünk Halász Judit-rajongó lesz, nem kell az események elébe vágni, zik-zik-zik. Nálunk egyébként mostanra az a kompromisszum született, hogy a nappali hifijéből csak gyereklemez szól (mindkét gyerekünk Kaláka-függő), közös étkezésekkor viszont a felnőttzenéken a sor, tehát a konyhai rádión csak jazzt vagy klasszikust hallgatunk − valamennyi családtag megelégedésére.
Rádió-ügyben javasolnék még valamit (tévénk nincs, nem véletlenül, úgyhogy azzal kapcsolatban nem tudok). Amíg a gyerekünk nem fog fel elegendő információt a hírekből és a közéleti műsorokból ahhoz, hogy megijedjen vagy összezavarodjon tőlük, az etetések idejébe beiktatott rendszeres rádióhallgatás – nekünk, anyáknak − nagyszerű lehetőséget kínál arra, hogy tartsunk némi kapcsolatot a lakás−bolt−játszótér−gyerekorvos négyszögén kívüli valósággal. Amíg tehát gondosan a fiókába bűvöljük a soron következő pürét, naponta egyszer érdemes lehet bekapcsolni valamelyik színvonalasabb rádióadó hírműsorát.
Szerencsés, ha legalább valami hozzávetőleges elképzelésünk van róla, mi történik a nagyvilágban – elvégre előbb-utóbb újra dolgozni fogunk, és mi járunk a legjobban, ha az első munkanapunkat nem úgy kezdjük majd, mint aki az elmúlt éveket hibernálva töltötte a Csendes-óceán egy szigorúan titkos katonai támaszpontján. (Tájékozódhatunk persze a netről is − ha a gyerek alvásidejének mindennél értékesebb perceit nem sajnáljuk erre fordítani...) Továbbá a párunkkal folytatott beszélgetéseket is színezi kissé, ha más témához is hozzá tudunk szólni, mint hogy a kis Hümér szerint a kőszáli sas is „vau-vau” (még ha apát valóban és őszintén érdeklik is a napközben idehaza történtek). Rádiót hallgatni egyébként – megfelelő mobiltelefon és fülhallgató birtokában – esetleg séta közben is lehet, amíg a kicsi alszik. (Viszont úttestre lépés előtt nagyon nézzünk körül, ha be van dugaszolva a fülünk!)
(Közbevetés 1. Kellő energiaráfordítással biztosan találni olyan nevelési elméletet, amely szerint minden pürékanalazás alkalmával (1) bár egyoldalú, de folyamatos és tartalmas társalgást kell folytatni a babával, különben már most válthatunk neki egy állandó belépőt a fiatalkorúak börtönébe; (2) angol rendhagyó igék fennhangon történő mantrázására kell felhasználnunk az időt, mert már így is elmaradtunk két leckével. Hogy is mondjam… szerintem meg nem. Vagy legalábbis nem mindig.)
(Közbevetés 2. Nem, nem gondolom, hogy egy nőnek egyszerre kell tökéletes háziasszonynak, odaadó anyának, szexi vadmacskának és naprakész politológusnak lennie, aki karján a frissen mosott-vasalt kisdeddel, ajkán pedig a napi tőzsdeindexszel várja haza hites urát. Rajtunk kívül viszont bizonyára a párunk és baráti körünk is örömmel veszi majd, ha azt tapasztalja, hogy a teljesen természetes módon „beszűkült” gyermekágyas időszak elmúltával ismét kezd megmutatkozni a kiságyon túl elterülő tájakra is érdeklődődéssel tekintő énünk.)
És ha már sajtó. Ki mondta, hogy egy gyereket csak a napi betevő annapetigergő korán kopaszodó figurái köthetnek le? Úgy 10 hónapos és másfél éves kora között a lányom legkedvesebb „olvasmányai” közé tartozott a Mindennapi Pszichológia című magazin egyik száma: végtelen elmélyültséggel tanulmányozta a képeket, sőt nem egy szót azok nyomán tanult meg. Én meg eközben hol ebbe, hol abba a cikkbe olvastam bele, s ha többet nem is, azt ennyiből is meg tudtam állapítani, van-e olyan írás, amelyet lefekvés előtt érdemes elejétől végéig elolvasnom. Ha nagyon fáraszt a mókuskerék, időnként most is előfordul, hogy veszek valamilyen igényes és gazdagon illusztrált magazint, és meseolvasás helyett azt nézegetjük a gyere(ke)kkel. Mindannyian tanulunk belőle, mindannyian jól érezzük magunkat közben – mi kell még? (Tapasztalatom szerint az IKEA-katalógus is ellenállhatatlan hatással van a kiskorúakra, különösen a gyerekszobás oldalak.)
Kézenfekvő volna ajánlanom az ún. gyereksarokkal felszerelt kávézókat. Amellett azonban, hogy nem túl sokat találni belőlük a fővárosban (s gondolom, vidéken sem kifejezetten rózsás a helyzet), tapasztalataim szerint semmiképp sem olyan árfekvésűek, hogy egy átlagos (van ilyen?) anyagi körülmények között élő anya akár csak kétheti rendszerességgel is igénybe vehesse őket (főleg, ha már a gyerek is olyan korban van, hogy fogyasztás címén szívesen masszírozna a dizájnszőnyegbe egy szelet 590 Ft-os brownie-t.) Ha mégis rászánjuk magunkat, hogy borsos áron vásároljunk magunknak egy kis kikapcsolódást, az az álmunk, hogy sarjunk békésen elszöszög a játékokkal, míg mi az elénk rakott (!!) tea mellett elolvasunk egy interjút, hamar romba dőlhet, ha (1) önzetlenségre nevelt gyerekünk annyira örül a helyi érdekű játékoknak, hogy velünk is kipróbáltatja valamennyit; (2) szakadatlan verbális poszt-áradatban tudatja a nagyvilággal újabb és újabb felfedezéseit; (3) heves szócsatába keveredik a többi gyerekkel. Ezek a szituációk természetesen acélozzák a jellemet, de pihentetőnek azért nem nevezném őket.
A felnőttsarokkal (értsd: büfével és wifivel) felszerelt játszóház ugyanez pepitában − ráadásul ha nem valami gyerekléptékű, viszonylag kicsi helyről, hanem a plázák többségének levegőtlen és vigasztalan egyenhangárjairól beszélünk (amelyekben még folyamatosan résen is kell lennünk, hogy a menekülő nanduként cikkcakkoló nyolcévesek le ne gázolják a kétévesünket), a reklámajándékok mellé még egy kiadós migrént is hazavihetünk.
Végezetül hadd adjak egy a ködbe burkolózó horizont felé mutató tippet. A lakás szívcsakrájának aranymetszésében (magyarán azon a ponton, amely előtt naponta négyszázszor haladunk el jöttünkben-mentünkben), ragasszunk ki (magasabbra!) egy papírt, rögzítsünk mellette egy tollat, és valahányszor csak eszünkbe jut, milyen programra vágynánk (egyedül vagy a párunkkal), ha valaki vigyázna a gyerekekre, írjuk fel! Egyrészt nagyon fontos, hogy miközben napi kétszázkilencvenhét „anyaaaaaaaaaaaa!” felütéssel kezdődő kérést teljesítünk csak az egyik oldalukon megvajazott kiflik, tiszta popsik, nem húzós copfok, visszagurított labdák, odatartott zsebkendők, értelmezni próbált rajzok, gyógypuszik, valamint hajmeresztő kérdések megválaszolására tett kísérletek formájában („Anya, igaz, hogy Jézus előbb halt meg, mint Isten?” − öné a szó, Herr Nietzsche…), néha a magunk igényeit és vágyait is meg kell hallanunk.
Másrészt, ha fényévente is, de előfordulhat, hogy a férjünk szerez egy meglepetés-bébiszittert, netán hirtelen felhív az anyósunk, hogy „elmaradt a délutáni programom, vigyázzak egy kicsit a gyerekekre?” – és akkor áll az ember lánya, mint kelet-európai kiskamasz a bécsi Mariahilferstrassén 1986-ban, és a lehetőségek végtelenségének az idő végességével keveredő elegye szabályosan megbénítja az agyát. Hát ezért jó a lista.
S bármennyire elképzelhetetlennek tűnik is most, hogy lesz még idő, amikor a frissen lefőtt kávénkat forrón, ülve és megszakítás nélkül fogjuk tudni elkortyolgatni, nem árt, ha néha olyan terveket és vágyakat is felfirkantunk a papírlapra, amelyek csak a gyógypuszik, sőt az osztálykirándulások, a gólyabálok és a diplomaosztók korszakának elmúltával lesznek aktuálisak. Amikor majd hazajövünk a legkisebb gyerekünk esküvőjéről, csak odapillantunk a listára – és lesz egy kezdőcsomagunk az üres fészek-szindróma tünetei ellen.
Anna
Sorozatunk húsvét után folytatódik.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
