Pár éve történt, egy vidéki kórházban, első baba, jómagam a harmincas éveim végét taposva. Tehát egy szép nyárvégi napra voltam kiírva, de a kiírt napon nem történt semmi. Előtte már jóslózgattam napok óta, de nem volt komoly. Amúgy minden értékem rendben volt, én is tök jól voltam - leszámítva, hogy mozogni már nem igazán tudtam. Szülés előtti napon rettenetesen felbátorodva elaraszoltam a postára (kb. egy kilométer táv oda és vissza): hát eléggé csúfosra sikeredett a laza séta, meghaltam közben vagy tízszer.
Nade ezt leszámítva jól voltam.
Aztán a kiírt nap után pár nappal éjjel egyre erősebbek lettek a jóslók, hát, mondom, itt van, amire vártunk. Felkeltem, járkáltam, ittam egy teát - és az összehúzódások abbamaradtak. Lefeküdtem aludni, akkor ez ennyi volt.
A következő napon aztán dél körül megint elkezdtem érezni az összehúzódásokat, és elkezdtem a számolgatást is. Eleinte elég rendszertelenül jöttek, ki is maradtak, de aztán szépen elkezdtek rendeződni és erősödni is. Még simán az a kategória volt, amivel elvagyok itthon, hát a férjemmel elkezdtünk filmet nézni. Aztán egyszer elmentem mosdóba, ahol konstatáltam, hogy van egy kis vérzésem is. Ezen aztán jól megijedtem, de szerintem egy olyan nő, akinek volt már vetélése (és nekem már volt), az biztos, hogy érzékenyebben reagál a vérzésre terhesen. Hívtam a szülésznőmet, hogy mi a teendő. Azt mondta, hogy a tízperces fájások még nem indokolják, de ha ennyire megijedtem a vérzéstől, menjek be, megvizsgál, hogy megnyugodjak, aztán meglátjuk, mi legyen.
Itt egy kitérő erejéig elmondom, hogy fogadott orvosom, és szülésznőm is volt. Arra gondoltam, hogy első babánál, ráadásul egy ennyire várt babánál nem szeretnék kockáztatni, értsd, rosszul érezni magam, feszengeni, vagy valami brutális dokival összeakadni. Az orvosom az az orvos, akihez ezer éve járok, és mindig is nagyon megbíztam benne, a szülésznőt pedig ő ajánlotta az adott kórházból. A kettő nyerő párosnak tűnt. Egyedül a hálapénz része miatt feszengtem (fogadott orvosnál/szülésznőnél „illik”, mit hogy illik, kötelező, ugyebár), szerintem tök béna ez az egész. Szülés előtt rákérdezni erre nem akartam, hogy mi mennyi hogyan - gondoltam, majd meglátom, milyen lesz a doki és a szülésznő szülés közben, és majd aszerint hálálkodom utána. Milyen jól tettem!
Szóval, bementünk tízperces fájásokkal, kis vérzéssel – a szülésznő megvizsgált, egyujjnyira voltam nyitva, a vérzés tágulásos vérzés. Akár haza is mehettem volna, de vagy a vizsgálattól, vagy a járkálástól - nem tudom - eléggé ráerősítettek a fájásaim. Megvizsgált még egy doki is, akkor már látszott rajtam, hogy eléggé fáj, így úgy döntöttek, hogy maradok. Felvették az adataimat, és kaptam egy ágyat. Ott vajúdgattam még egy darabig, nagy levegővételek és sóhajtozások közepette, és azt az ígéretet kaptam, hogy nemsokára felszabadul egy szülőszoba, oda becuccolhatok.
Amíg én vajúdgatok ott, addig elmondanám, hogy milyen szülési tervem volt. A felkészítésen az egyik szülésznő azt mondta, hogy készüljünk fel mindenre, de ne tervezzünk semmit. Ez nekem nagyon tetszett, és kb. jól is jellemezte a hozzáállásomat. Eredetileg természetes szülést szerettem volna, de gondoltam, ha bármi komplikáció van, lehet császár is, én nem ragaszkodom semmihez foggal-körömmel, csak a bébi rendben legyen, és lehetőleg én is éljem túl, úgy, hogy a kellőnél nagyobb roncsolás nem keletkezik bennem. Beszélgettem már szült ismerősökkel, utánaolvastam, néztem műsorokat - de most komolyan, mégis, hogy lehet erre felkészülni? Sehogy. Azt terveztem, hogy igyekszem nem bepánikolni, nem elfelejteni lélegezni, és egyébként a három emberben bízni, akik velem voltak: a férjem, a doki és a szülésznő.
Egy idő múlva szóltak, hogy felszabadult a szülőszoba, mehetek. Addigra már megvolt a beöntés, tusolás is. (Zárójelben jegyezném meg, mert a beöntést a védőnőtől a szüléselőkészítőn át a kismama ismerősökig sokan démonizálták: engem már addigra konkrétan annyira nem érdekelt, hogy mit csinálnak velem, mert annyiszor fogdostak, nyúlkáltak, vizsgáltak, forgattak a terhesség során, hogy tökre nem érdekelt, hogy kapok még egy beöntést - nekem ez az egész valahogy természetesnek tűnt, nem hatott meg különösebben.)
Mindezek után elfoglaltam hát a szülőszobát, és elkezdtem vergődni. A fájások egyre erősebbek voltak, hánytam is, de órák múltán sem tágultam tovább. Bármit csináltam, nem volt jó, nem haladt a dolog, a fájdalom viszont leírhatatlan volt. Emlékszem próbáltam kimenni vécére, de az is csak egy vergődés volt, se állni, se ülni, se semmit nem bírtam, borzasztó volt. Egy pár órányi vergődés után megkértem a szülésznőt, hogy kaphassak EDÁ-t, mert nem bírom már a fájdalmat. Némi egyeztetés, és a megfelelő orvos előkerülése, majd pár papír aláírása után megkaptam az EDÁ-t. Gondoltam, pihenek egy picit (haha), lefeküdtem, fogtam a férjem kezét. Kb. 40 percig tarthatott a hatása, de az sem úgy, hogy teljesen kiütött minden fájdalmat, mert éreztem mindent, csak nem olyan rohadt erősen.
Aztán kb. 40 perc múlva újra felerősödtek a fájások, amiket bevallom, egyszerűen nem bírtam kezelni. Fáradt voltam, ijesztő volt, hogy soha nincs vége, egy végeláthatatlan vergődés volt az egész, amit egész egyszerűen nem bírtam kezelni. Megvizsgált a szülésznő, és kiderült, hogy három ujjnyira kinyíltam. Kértem még EDÁ-t, ő megkérdezte a dokit, akinek a beleegyezésével kaphattam még egy (hát szerintem kb. lélektani) adagot.
Újfent lenyomta kicsit a fájásokat, egy kb. fél órára talán, aztán újfent visszajöttek a fájások, brutálisabban, mint valaha. Eltelt valamennyi idő, megint megvizsgált a szülésznő, és nagy vidáman kijelentette, hogy teljesen ki vagyok tágulva, innentől jön a fáklyásmenet, innentől már jó lesz! Totál kimerülten, elkínzottan néztem rá, hogy most innentől ugyan mi lesz jó, mert én nem éreztem semmit sem jobbnak, ellenben hullafáradt voltam. Az időérzékem totál megszűnt, de ekkor már világos volt, az biztos.
Nemsokára befutott az orvosom is, kezdődhetett volna a kitolás - de nem ment. Nem éreztem az ingert egész egyszerűen, csak a bénító fájdalmat, azon kívül pedig annyira gyenge voltam, hogy képtelen voltam bármire. Nem tudtam tartani a lábam, nem bírtam nyomni, semmit nem bírtam. Az sem segített, hogy a doki sajnos nagyon mogorva volt, az oxi beindítása és a magzatburok kipukkasztása (az lehet, hogy kézzel csinálta? Az is fájt egyébként) után letelepedett egy karosszékbe, és onnan utasítgatott keresztbe tett karral.
Amire képes voltam, az nem volt jó neki, amit meg ő kért, én nem bírtam megcsinálni. Néha odajött az ágyhoz, arrébb lökte a kezem, vagy rám szólt, hogy nem jó a póz, amiben vagyok - amivel nyilván nem segített semmit. Én a férjembe kapaszkodva lassan forgattam-ringattam volna a csípőmet, hogy lazuljon a medencém, meg minden ott lent, valahogy azt éreztem, hogy ez segít most - a dokinak ez sem tetszett. A szülésznő és a férjem nagyon segítőkészek voltak, a doki - mondjuk ki - egy tuskó. Eléggé meglepett a dolog, még abban az állapotomban is érzékeltem a belőle áradó tömény negatív, utasítgató, lekezelő hozzáállást, és még emlékszem, hogy meg is fordult a fejemben, hogy hát ez sajnos most k......ra nem segítség nekem, amit itt ez a faszi művel, de azért ami tőlem telt, azt igyekeztem megtenni.
Sajnos csak nem indult el a baba lefelé. A doki egyre többet tűnt el kint, néha a szülésznővel, néha anélkül, gondolom, idegesítettem, hogy nem csináltam azt, amit mond, és nem haladt a dolog. Egyszer azt mondta a szülésznőnek, hogy tekerje fel az oxit, amire tiltakoztam, mert tudtam, hogy képtelen lennék kibírni ennél nagyobb fájdalmat. Fájdalom az ugyanis volt, csak nem toló sajnos. Iszonyatosan szomjas is voltam, de inni sem mertem, mert folyamatosan nagyon erős hányingerem is volt, de már nem volt mit kihánynom. Próbáltunk a szülésznővel pozíciókat váltani, felálltam, de azt sem bírtam sokáig, viszont ahogy csorgott belőlem a magzatvíz az alattam lévő alátétre, kiderült, hogy mekóniumos lett a víz. De nem bírtam állni sem, összerogytam négykézlábra, emlékszem, már egész testemben remegtem, és ahhoz nem volt erőm, hogy négykézláb megtartsam magam. Itt már elkezdtem mondani, hogy császárt szeretnék, mert éreztem, hogy ez nekem nem fog menni.
Visszamászattak az ágyra, és a doki elkezdett turkálni bennem, és tágítani kézzel, és kiabált velem, hogy oda nyomjak ahol a keze van. Nem ment sajnos az sem. Ezután a doki annyit mondott, hogy nagyon nem fogom szeretni ezért, aztán belekönyökölt a bordáimba, és elkezdett préselni. Ez annyira fájt, hogy hangosan elkezdtem kiabálni, hogy ezt azonnal hagyja abba. Azt hiszem, hogy ez volt az a pont, ahol megint kiment, mint egy sértődött gyermek. Közben én már végig könyörögtem, hogy császárt szeretnék.
A férjem közben nem tudta, hogy nekem segítsen, vagy fogja magát, és elküldje a dokit a francba, és megkérje az ügyeletest, hogy vezesse le ő a szülést. Végül inkább az előzőnél maradt, nyilván, de egy hajszál választotta el attól, hogy elkezdjen balhézni az orvossal. Mint később elmondta, annyira lesokkolódott a doki viselkedésétől, és módszereitől, na, meg persze attól, hogy milyen állapotban voltam, hogy lefagyott teljesen.
Kisvártatva a dokim visszajött az ügyeletessel az oldalán, és azt mondta nekem:
„Na, mi van, főnökasszony?"
(Nem azért az egyhúszért, de hogy lehet így egy szülő nőhöz beszélni, emlékszem, akkor is ez rosszul esett, ott vergődtem kínok kínjában, ott áll két férfi az ágyamnál, egyik sem szült, és nem is fog soha, és így szól hozzám: mégis, mit képzel magáról, de komolyan???) A dokim ezután előadta, hogy kipróbálnak az ügyeletessel még egy dolgot. Valószínűleg az volt a terve, hogy ketten nyomják ki belőlem a babát, de valahogy kitisztult annyira az agyam, hogy határozottan elkezdtem mondani, hogy császárt akarok, hagyjanak békén.
A másik doki rám nézett, neki egyértelmű volt a helyzet. (Nekem egybefolyt az idő, de a szülésznő azt mondta utólag, hogy ekkor már két órája ki voltam tágulva teljesen, és a baba egy szemernyit sem mozdult előre). A dokim szerintem elég mérges lett (miért vajon?), de beleegyezett és kiviharzott. Nekem hozták a papírokat, amiket alá kellett írogatnom, de szerintem abban az állapotban a saját anyámat eladtam volna egy fűszálért, azt sem tudtam kb. hogy mit írok alá. Ezután jött egy elég mogorva betegszállító, átdobott egy ágyra, és kitolt a szobából, át a műtőbe, de úgy, hogy nekiment mindennek, és az infúziós táskám is leesett a földre közben, ha nem kiabálok rá, hogy vigyázzon, akkor kb. magunk után húztuk volna a földön.
Közben végig pokoli fájdalmaim voltak, és úgy remegtem, mint még soha - nem tudom, mitől. A műtőben is csak nyüszíteni tudtam, hogy fáj, fáj, fáj, - de ott szerencsére volt három nő a személyzetben, akik nagyon kedvesek voltak, és ettől rögtön icipicit jobb lett nekem is. Emlékszem, az egyik azt mondta, amíg készítettek elő: hárman vagyunk itt nők, mindhárman édesanyák, és mind nagyon jól tudjuk, hogy milyen jó, hogy van egy ilyen lehetőség a szülés közben, nekünk, nőknek. Ez ott, akkor, nekem annyira jólesett! Valamint az egyik végig fogta a kezemet a műtét közben, ez is felbecsülhetetlenül jó érzés volt.
A férjem nem jöhetett be, kintről nézett be egy kis üvegablakon, és nagyon el volt szontyolodva (attól, amit így a pár óra alatt megtapasztalt az egészségügyről), és meg is volt ijedve, emlékszem. Hihetetlen jó érzés volt, hogy az érzéstelenítő beadása után hamar megszűntek a fájásaim, el sem hittem, hogy ez megtörtént. Elkezdték a műtétet, és nemsokára csak azt láttam, hogy kiemelték a babát, és viszik el. Kérdezgettem, hogy minden rendben van vele, egészséges, megvan minden keze, lába?
Valamelyik női asszisztens mosolyogva mondta, hogy igen, nagyon szép kisbaba, akkor megnyugodtam. Igyekeztem nyugodtan lélegezni, és csak néztem a kisablakot, ahol néha láttam a férjemet, és hallottam a kisbabámat, aki elképesztő erővel sírt, és én pedig csak könnyeztem, hogy megvan, minden rendben, túléltük, és itt van a kisbabám. Miután rendbe tették, behozták, adhattam neki egy puszit (hihetetlenül jó illata volt), aztán kivitték. A dokim mogorván odaköpött egy „gratulálok”-ot, amíg varrt.
Elég hamar megvoltak velem, visszadobott a műtős a gurulóágyra, és visszatoltak a szobába. Ott volt a férjem, holtfáradtan leült az ágy mellé. Aztán behozták a babát, és rátették a mellemre. Kis rongyos kincstári pokrócba volt csavarva, ami alatt egy nagyméretű, foszladozó ingecskét viselt - de gyönyörű volt, és egészséges. A szülésznő mellre tette, és rögtön el is kezdett szopizni! Ezután otthagytak minket, együtt lehettünk egy kis időre. Hullafáradtak voltunk mindhárman, de nagyon boldogak, hogy magunk mögött hagytuk ezt a rémes éjszakát, és együtt vagyunk.
A kórházból három nap után távozhattunk, hál' Istennek minden rendben volt mindkettőnkkel. Hozzátenném, hogy a császár után az első két nap azért nagyon-nagyon kemény, emlékszem a saját apám nem ismert meg, amikor jött be látogatni, mert úgy mentem, mint egy ezeréves anyóka, hétrét görnyedve, csigalassúsággal araszolgatva. Irigykedve néztem a természetesen szült nőket, akik szülés után pár órával sétálgattak, babáztak. De ez is elmúlt, jobban lettem lassan-lassan.
Azt sosem tudtam meg, hogy miért nem indult el a baba. Fájásgyengeség az EDA miatt? Tekeredő zsinór? Rossz beilleszkedés? Vagy „csak” simán lelki okok, hogy nem csinálhattam úgy, ahogy szerettem volna, ezért leblokkoltam? Vagy én voltam majrés/gyenge ehhez az egészhez? Sosem fog kiderülni, már mindegy is.
Utósztori is van: érthető módon ezután az orvosnak nem kívántam semmiféle pénzt adni, gondoltam, varratszedésnél látom utoljára, aztán soha többet ne lássam, és ne kelljen vele sem beszélnem, de még csak gondolni se kelljen rá. Ez így is lett volna, azonban a varratszedés után négyszemközt feltette a kérdést: a szüléssel kapcsolatos anyagiakkal mi legyen? Intézzük a hathetes kontrollon?
Megmondom őszintén, hogy ezen a pofátlanságon úgy ledöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam, és azóta sem tudom feldolgozni a doki kérdését és hozzáállását ehhez az egészhez.
A hathetes kontrollt végül más csinálta meg, egy nő, a volt dokimnak meg küldtem egy levelet, amiben leírtam, hogy nem voltam elégedett a hozzáállásával, de annak örülök, hogy egészséges a baba, és mellékeltem a megszokott összeg töredékét, tulajdonképpen egy vizitdíjat. A szülésznővel nagyon elégedett voltam, ő annyit kapott, amit ilyenkor szokás.
Megfordult a fejemben, hogy a doki majd talán felhív, megkérdi, hogy mi volt a baj, elnézést kér, visszaadja az összeget, vagy valami ilyesmi - de ez „természetesen” nem történt meg.
Én pedig eldöntöttem, hogy soha többet férfi nőgyógyászhoz nem fogok járni.
XY
