Az előző posztomat ott fejeztem be, hogy beszéltem az egyetlen szóba jöhető csoport pedagógusaival, és megegyeztünk, hogy Soma januárban náluk kezdi majd az évet. Ezek után fogalmaztam még egy levelet, amiben aprólékosan sorra vettem a fiam sajátosságait és hogy ezeket hogyan kezeljük itthon.
Az alap tudnivalók mellett: miket eszik, miket szeret és nem szeret csinálni, miben szorul segítségre, mi okoz neki stresszt... Még konkrétan ilyenek voltak benne, hogy pl. nem bírja elviselni, ha valami lecsöppen (akár rá, akár a környezetében valahova). Rögtön fel kell törölni, de nem mindig mondja, van, hogy csak sír. Étkezési helyzetben ezért ha látszólag ok nélkül sírni kezd, gondoljanak erre is. Vagy hogy autóval, mesével jól terelhető, cselekedetváltásnál segít neki, ha ha vihet magával egy autót és előre elmondják, hogy pontosan mire számítson, főleg az első időkben, amíg megszokja a rendet. Hogy könnyebb neki, ha van egy meghatározott helye az asztalnál, lehetőleg úgy, hogy ne legyen beszorítva két másik gyerek közé. Leirtam, hogy segít neki, ha talál magának egy játékot, ami nyugalmat ad neki, de akkor ezt a játékot nehezen vagy sehogysem tudja megosztani a többiekkel (az előző posztban leírt bölcsiben rendszeresen előfordult, hogy sikerül megnyugtatni a gyereket azzal, hogy egy asztalnál nézegethette a játékkatalógust, de ahhoz meg annyira ragaszkodott, hogy nem akarta odaadni másik gyerekeknek. Ez volt neki a biztos pont, amit ráadásul a gondozók alakítottak ki, miután a plüssállatot, amit előtte mindig magánál tartott, elvették tőle, viszont elvárták volna, hogy megossza az újságot), stb. Ezt a levelet egyébként kinyomtatva felragasztották az egyik konyhaszekrény belsejére.
Somával a kezdés előtt kétszer voltunk a csoportot meglátogatni. Ezeken az alkalmakon megtetszett neki egy nagy kék műanyag vontató. Ezt a vontatót az első alkalommal kinevezte az óvónő az ő játékának. Senkivel sem kellett megosztania, annyit játszott vele, amennyit akart. Az első hetekben kvázi egész nap csak az asztalnál ülve játszott a vontatóval. A gyerekek ezt egyébként teljesen természetesnek élték meg. Amikor mentünk reggel, legtöbbször volt valaki, aki egy hangos Soma felkiáltás után már szaladt is, hogy odaadja neki a vontatóját. (Ugyanígy tök természetes nekik egyébként, hogy a fiam joghurtot eszik ebédre, ők meg kenyeret.) Szóval az egész indulást abszolút a gyerekre szabták, hagytak neki időt, hogy megszokja a csoportot, hogy elkezdjen bízni a gondozókban. Később is kis lépésekkel kezdték terelgetni. Kapott a vontató mellé néhány állatot vagy építőkockákat. Így motiválták, hogy nyisson a többi játék felé is. Jódarabig eltartott, amíg le mert szállni a földre és ott kezdett játszani, de türelmesen kivárták. Hívták, de nem erőltették soha.
A kajavonal semmilyen fennakadást nem okozott, az ovi maga ajánlotta, hogy beszerzik a kekszet, amit a gyerek eszik, mindig van banán is (itt az ovisok napi kétszer esznek gyümölcsöt, tízóraira és uzsonnára) nekünk csak a joghurtot kell vinnünk.
Írtam az előző posztban, hogy segítséget kértem a logopédustól és az ergoterapeutától is. A logopédus preverbalis is egyben, az étkezési problémáinkon is vele dolgoztunk akkoriban. Ők mindketten kimentek a csoportba megfigyelni és tippeket adni. Ezekről a megfigyelésekről és ajánlatokról én is mindig kaptam írásos dokumentumot. Emellett minden nap végén átbeszéljük a napi eseményeket, és naplót vezetnek Somáról, ahol szintén leírják, hogy miket csinált, kikkel...stb.
Eleinte voltak azért problémák. Soma nem bírja a hangos zajokat, és ezért nem voltak kompatibilisek a visítva érdekérvényesítő kislányokkal. Soma lökdöste őket, ők meg visítottak és fordítva. Amikor ez elkezdődött, elmondtam az éppen aktuális óvónőnek, hogy az agressziót nem tűröm, akkor sem, ha értem, hogy miért történik, és kérdeztem, hogy mit szoktak ilyen esetekben tenni. Ő mondta, hogy néhányszor figyelmeztetnek, aztán egy idő után félreültetik az illetőt. Akkor rögtön kértem, hogy egy figyelmeztetésnél ne legyen több, mert ha elsőre nem megy, akkor később már nem fog, és egyébként is tudja, hogy helytelen, amit csinál. Ezt túl szigorúnak tartották eleinte (magukat szívatták itt meg, de nem baj végülis), így nem is követték, de aztán pár hét után rájöttek, hogy mégsem szőrösszívű vagyok, hanem csak jobban működik a gyereknél a direkt ok-okozat, mint a hol ennyi, hol annyi figyelmeztetés.
Kértem azt is, hogy ha lehet, sokat beszéljenek vele a saját és mások érzelmeiről. Főleg, mert magyarul akkorra már jól is ment, és igénye is volt arról beszélni, hogy éppen hogy érzi magát. Ehhez végül bevezettük az „arcos papírt”. Ez igazából négy ábra, boldog, szomorú, mérges, fél. Eleinte ennek a segítségével beszélték meg Somával, hogy az adott helyzetben hogy érzi magát. Mára már nincs rá szükség, de pár hónapig igen jól jött.
Somának fysiót irtak elő , amit szintén ebben az időben kezdtünk. Gyógytornászt sikerül gyorsan találni, de jött a kérdés, hogy mikor tudna hozzá járni a gyerek. Este 6 körül, mire végzünk a bölcsiben, már túl késő, hulla fáradt. A szabadnapjára logopédus volt leszervezve (meg nem is akartunk másfél órát utazni fél óra tornáért). Végül a megoldás az lett, hogy az óvoda felszerelését és egyik termét hasznáják ingyen és bérmentve, vagy az udvart (a fysioterapeuténak semmi köze az intézményhez, ő a kórház alkalmazásában áll). Így nap közben meg tudnak tornászni. Hatalmas segítség ez nekünk.
Vissza arra, hogyan alakultak a dolgok az elmúlt egy évben. A másik probléma, ami előjött, hogy nem akart a fenekén megmaradni az étkezések ideje alatt. Ez nem igazi múlt idő, mert az iskolában és a fejlesztő oviban is előjön még mindig időnként. Itt sok mindent kipróbáltunk, ami egyértelműen segít, az az, hogy saját széken ülhet (alapból a gyerekek padon ülnek nálunk, ő ült a szélén, és még így is zavarták a többiek. Így ez egyfajta privilégium.) addig, ameddig betartja a szabályokat. Illetve a homokóra, ha látja, hogy mennyit kell még kibírnia.
Dolgozni máig szívesebben és jobban dolgozik egyedül, elvonulva, ezért ha elmélyült tevékenység van (kirakózás például), azt nem a nagy asztalon csinálja a többiekkel, hanem egy kis asztalon a terem másik felében.
Volt a csoportban autizmus-specifikus pedagógus is megfigyelni és tippeket adni az óvónőknek. Ott ilyenek jöttek elő a fent már felsoroltakon túl, hogy ne távirányítsák a gyereket, hanem közelről beszéljenek hozzá, és ha nem reagál, lehetőleg érintsék meg. Az autisták hangérzékelése eltérhet bizonyos fokig a nem autistákétól, ami miatt lehet, hogy nem tudja kiszűrni a sok zajból, hogy a nevét szólítják a távolból. Felmerült az is, hogy tiltó mondatok helyett inkább próbáljanak konstruktívak lenni. Ne azt mondják csak el a gyereknek, hogy mit ne csináljon, hanem inkább arra hívják fel a figyelmét, hogy mit igen. Az autik, meg ez a korosztály úgy általában, nem biztos, hogy könnyen magától kitalálja az elvárt viselkedést, segítségre szorulhatnak. Ez így leírva nem rakétatudomány, de alkalmazni következetesen tizeniksz gyerekkel azért igényel némi gyakorlást. A csoportvezető óvónő emellett kölcsönkérte és a szabadsága alatt elolvasta az auti témájú könyveimet.
Rendszeresen összeülünk a délutáni beszélgetéseken kívül megbeszélni, hogy mi megy jól és mi megy rosszabbul. A nyári szünet után jelezte az óvónő, hogy a gyerek nyelvileg behozta a korát , most kéne szociálisan rásegíteni. Utánanézett, hogy a rendszerben lehetséges-e erőforrást találni erre óvodáknak, de nem lehet. Az iskolák kapnak erre keretet és pedagógust is. Abban maradtunk végül, hogy ő és a másik senior óvónő fog Somával foglalkozni. Bejönnek emiatt heti kétszer két órát, ha vállalom, hogy kifizetek havi 10 plusz órát a gyereknek. Ez lett végül a megoldás. Szeptember óta van ez a rendszer. Ilyenkor általában Somát és még 1-2 másik gyereket szokták különvenni, és gyakorolják az együtt játszást, az egymással beszélést, a sorukra várást... Függően a többi kisgyerektől (2-4 éves korosztály) szerepjátékoznak, társasjátékoznak, építenek vagy iskola-előkészítő feladatokat csinálnak számokkal és betűkkel.
Mára Somának igénye van az általa ismert gyerekek társaságára. Próbál időnként beszállni a játékukba és sokszor sikerül is neki. Az elmúlt hetekben elkezdett beszélni hozzájuk –eddig nem szólt a többi gyerekhez.
Múlt héten volt négyéves, így mostantól iskolás lesz, bár heti kétszer két órában és a szünetek idejére vissza fog még járni ebbe a csoportba. Ennek ellenére új idők kezdődnek nálunk. Meg kell tanulni egymást Somának, az új osztályának, a tanárnőnek és nekünk, szülőknek is. Kilépni valahonnan, ahol ennyit mentünk előre és ekkora szeretettel és empátiával bántak a fiunkkal nem könnyű. Bizalmat szavazni új embereknek nem könnyű még akkor sem, ha a legjobb ajánlásokat hallottuk a választott iskoláról, többek között másik autis szülőtől is. Meglátjuk és reméljük a legjobbakat.
Hollandrémület
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
