Eszternek a 39. heti ultrahang vizsgálat után a rendelőintézettől egy saroknyira hirtelen elfolyt a magzatvize. Visszaszaladt az ultrahangos orvoshoz, aki közölte vele, hogy 3 ujjnyira nyitva van a méhszáj, irány a kórház.

A kismama érzéstelenítést kért, és minden folyt a maga útján. A kitolási szakban aztán elakadt a baba, két orvosnak is be kellett segíteni, hogy megszülethessen. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Az apajelölttel már négy éve voltunk együtt, amikor úgy gondoltuk, beszüntetjük az óvintézkedéseket, ha jönni akar a baba, hadd jöjjön. Ez karácsonykor történt, márciusban, egy-két hét magányos, csendes gyanakvás után csináltam egy tesztet és hát ott virított a két csík. Amikor megmondtam a hírt, akkor kéz a kézben kezdtünk pánikolni. Neki már volt állása, de én még egyetemre jártam, nem vagyunk házasok, és hát ki gondolta, hogy ez ilyen hamar megy, ésatöbbi. Aztán arra jutottunk, hogy majd csak lesz valahogy, áprilisban a születésnapomon a kedves megkérte a kezem, én pedig jobb híján igent mondtam. A családnak már az eljegyzéssel együtt jelentettük be a baba érkezését, és elég jól vették a kanyart.

Mivel magánorvost nem igazán engedhettünk meg magunknak, valamint megyeszékhelyen, klinikai központ ellátási körzetében lakunk, ezért úgy gondoltam, megpróbálom a körzeti nőgyógyászt és csak akkor keresek másikat, ha nagyon gáz lenne. Hát nem ő a kismamák álma (csak egy példa: az első terhességet még egy másik orvos állapította meg, aki azt mondta: „Hát úgy tűnik, a kedvese tényleg egy kis jövevényt ügyeskedett a szíve alá.”, az én körzetim a mostani terhességnél ezt mondta: „Hm… hát igen.. megtartja?”). De korrekt volt, a kötelező vizsgálatokra elküldött, elmondta az egyéb lehetőségeket és kárpótlásképpen kaptam egy nagyon aranyos védőnőt.

Nálunk is megvolt a már-már rutinszerű 16. heti AFP-pánik, genetikai tanácsadás, kockázat értékelés, plusz UH, de hála istennek minden rendben volt. Közben szerveztük az esküvőt, én hősiesen küzdöttem a folyamatos másnaposság-érzéssel (ami egészen az ötödik hónapig kitartott), a férjem a szakmunkás tanulókkal , akiket májusban-júniusban még annyira sem kötött le az informatika, mint egyébként, és ketten küzdöttünk a leendő nagyszülőkkel és dédszülőkkel, akik mindent jobban akartak tudni és mindent el akartak intézni helyettünk. Az esküvő nagyon jól sikerült, és bár bővíthető ruhát választottam, szerencsére még nem volt rá szükség.

Jött az ősz (dec. 5-re voltam kiírva), és még mindig nem tudtuk, hogy fiunk lesz vagy lányunk, mert az utód már ekkor sem volt egyszerű eset, és úgy gondolta, senkinek semmi köze hozzá, hogy neki mi van a lába között. Így hát négyszázötvenkettedszer is elmondtuk, hogy nem tudjuk, hogy fiú vagy lány, a nevet még nem mondjuk meg, de már van, és talán majd a következő ultrahangon kiderül. Közben a hasam kezdett bizarr méreteket ölteni, már ahhoz képest, hogy a 6. hónapig még csak úgy néztem ki, mint aki jól beebédelt. Aztán a 31. héten megtörtént a nagy leleplezés: LÁNY. De továbbra sem egy úrinő, mert olyan mutatványokat csinált a hasamban, hogy majd kiugrott a szemem, az apja meg sokszor a földön fetrengett a röhögéstől, hogy milyen formákat ölt a pocak.

Így érkeztünk el a hetenkénti NST-k meghitt időszakához, amikor már se állni, se ülni, se feküdni nem jó, pláne nem hanyatt a hideg sztk rendelőben kora reggel. A 39. héten az aktuális UH után (ezt mindig az éppen rendelő orvos csinálta) a doki megkérdezte, voltam-e már oxitocin terheléses NST-n, mondtam, hogy nem. Ki az orvosa? Megmondtam, és kiderült, hogy nem mindegyik orvos tartja ezt szükségesnek, de ő javasolná, várjam meg, amíg végez, és intéz nekem időpontot. Mondtam, hogy jó várok. Ez volt dél körül, egy órakor volt vége a rendelésnek, behívnak, telefon a klinikára, időpont egyeztetés, köszönés én balra el.

Egy saroknyira jutottam a rendelőintézettől szakadó esőben, amikor pukk, és elöntött a magzatvíz. Azzal a lendülettel fordultam vissza és reméltem, hogy a doki még ott van és megmondja, hogy hazamehetek-e még a cuccomért (mert fájás még nem volt) vagy irány a kórház. Udvariasan és alul-felül elázva bekopogtam, mondtam, hogy elfolyt a magzatvíz, erre a doki: „Hm… milyen érdekes!” Az jutott eszembe, remélem, hogy nem most lát ilyet először. Aztán megvizsgált, újabb löket magzatvíz, pedig azt hittem, elsőre is mind kijött, az ítélet: 3 ujjnyi és irány a kórház.

Telefonáltam mindenfelé: a férjem indult a 30 kilométerre lévő munkahelyéről és hozta a kórházi holmit, anyu jött értem taxival, apukám elindult és hozta a fényképezőgépet és a kamerát. Kórház, felvétel, borotválás, mivel reggel ettem utoljára, a beöntést megúsztam. A klinikán még nem adták át az egyágyas szülőszobákat, úgyhogy közös szülőszobára kerültem. Amikor elém tették a papírokat, már nem annyira voltam jól a közben megindult fájások miatt, kértem érzéstelenítést és beleegyeztem, hogy mivel oktató kórház, esetleg orvostanhallgatók is nézhessék a szülést, ez így utólag bizarrnak tűnhet, de akkor nagyon nem ezzel voltam elfoglalva.

Az anesztes nagyon rendes és ügyes volt, gyorsan bekötötte az érzéstelenítőt, és a férjem is megérkezett Green doktornak öltözve. Így álltunk kb. délután háromkor, rajtam kívül még két kismama vajúdott éppen (egyikük hajnal óta, a másik ikrekkel), így hallottuk egymás szenvedését, az ügyeletes orvos meg a szülésznő pedig járt ágyról-ágyra. Mikor hozzánk ért, kiderült, hogy a doki a sógorom kollégiumi szobatársa volt, így míg én vajúdtam, ők a férjemmel kedélyesen elcsevegtek a régi szép időkről.

Fél hat környékén szóltak, hogy most már kezdhetnénk nyomni, én igyekeztem, bár még nem nagyon éreztem a tolófájást az érzéstelenítés miatt, aztán egyszer csak megéreztem. Azt hittem szétszakadok, de a baba csak nem akart kibújni. Kb. 20 perc után már több orvos állt az ágy körül és azt mondták, a baba nem fordult eleget és elakadt. Az ismerős orvos szólt, hogy ő még megpróbál valamit, ha nem megy, akkor császár lesz. Ez volt 17.55-kor, én már nem nagyon voltam magamnál, a férjem sem.

Ezután két orvos a bordáim alá könyökölt, az ügyeletes a hasamat fogta és próbáltak segíteni a kislányomnak. Én már csillagokat láttam, de próbáltam nyomni és 18.03-kor egy nagy lökést éreztem és a férjem a fejem felett csak annyit ismételgetett, hogy „Kint van, kint van, kint van”. Panna (anyakönyvileg Anna) 3850 gr és 53 cm volt, gyönyörű, kerek fejű, lila-kék-zöld, valamint színváltós (később sárga is lett, de ez, valamint a csecsemőosztályos kalandjaink már egy újabb történet).

Eszter