Szeretném megosztani a kálváriámat, ami az egy szem kisfiam születéséhez kapcsolódik. Nem ritka eset, de hétköznapinak sem címkézném, viszont nekem hatalmas előrelépést jelentett, amikor az elejétől a végéig összeszedtem és le mertem írni. Terápiás céllal készült, illetve megosztanám okulás céljából is. Sokkal több erőnk van, nekünk, anyáknak, mint azt gondoljuk.
A mi szüléstörténetünk visszanyúlik 2012 júniusába, és a megosztása majd’ 2 és fél évvel a nagy esemény után történik, mert most van értelme.
Nagy szerelem és érett, felnőtt döntés eredménye lett az első alkalom, amikor megjelent a két csík azon a terhességi teszten, amit 2012 május elsején hajnal ötkor produkáltam. Én az a fajta ember vagyok, akinek azonnal el kell ezt mondani, így hát azonnal fel is keltettem a páromat, aki iszonyatosan jó arc volt, és tényleg együtt örvendeztünk a hitvesi ágyon ugrálva. A születés várható időpontja pedig az én születésnapom lett volna: 2013 január 6. Lett volna...
A terhesség 9. hetében történt, amikor az ultrahangos doktornő mély hallgatásba burkolózva, kissé kapkodva mozgatta bennem össze-vissza a műszert, és jött egy hidegzuhany érzés. Hallgatott. Rákérdeztem. Nem mutat életjeleket. Meghalt a kicsi babám. Igazából hisztéria zajlott a fejemben, belül ordítottam, anyáztam, és rühelltem magam, hogy mekkora egy selejtes, haszontalan kudarcgép vagyok, és nem bírtam elfogadni, hogy nem tartozom a szép kerek pocakos, sugárzó arcú, ízlésesen öltözködő, intellektuel anyukák táborába, akik mindig egészségesek, és minden soron következő fontos dolog megtörténik velük az életben, csak azért, mert eljött az ideje. Szorítottam a számat. Nem, én azok közé tartozom, akik 38 éves korukig előre fizetnek az életben mindenért. Majd kimentem az SZTK épületéből, leültem a földre, és állítólag felhívtam anyukámat és a páromat. Többre nem emlékszem és nem is beszéltünk róla. Valahogy hazamentünk, a párom telefonált ezerfelé, én pedig sajnáltam azt a sok varázslatos élményt, ami előttünk állt volna, és amit egy szempillantás alatt vesztettünk el. Miattam. Az egész jövőnket sajnáltam.
Másnap be a klinikára, megbeszélt találkozó egy valaki ismerősének az ismerőse doktornővel, aki mélyen együtt gyászolt velem, de sajnálja, ő most elutazik, de nézze, itt repül a szülészeti folyosón ez a műtősmaszkos pacák, jó 190 magas, ambiciózus, pezsdítően derűs doki, ő majd elintézi azt a gusztustalan latin nevű missed ab. beavatkozást. Kézfogás a dokival, levette a maszkot, rövid adatcsere, oké, menjen haza, pihenjen, reggel jöjjön, ó, ne sírjon már, itt keressen, a beavatkozás kicsit kellemetlen, és nem veszélyes, ha dől a vér, éjjel is hívhat. Állunk leesik, ilyen van?! Ilyen van. Éjjel nem alszom, bőgök, üres vagyok, nem tudom leállítani a rettegésből fakadó remegést, hasad a tudatom, aztán másnap megtörténik a missed ab., megkönnyebbülök. A Doki (későbbiekben A Doki) elképesztően emberséges, őszinte, szelíd, és van egy fanyar, de annál jobban célzott ironikus humora, ami segített elhinni, hogy én még tényleg leszek anya. Ó, ne sírjon már.
Megvártuk az első ciklusom végét, már július közepe van, visszamentem A Dokihoz, aki fogadott, és nem akart lerázni, és tényleg meghallgatott, apám, ha egyszer szülök, biztos nála szülök! Elindított egy alapos nőgyógyászati kivizsgálást, melyet nem részletezek, elég durván sok dologra kiterjedő volt. A gyászidőt az internet kutatásával töltöttem és brutális módon kiműveltem magam, A Doki is látta, hogy nem lehet megvezetni egy-két közhelyes szakzsargonnal, így az első pillanattól kezdve komolyan vett. Mindezt ingyen.
A vizsgálatok a női ciklust követve zajlottak a türelmemet próbára téve. Végeredmény, a kismedencém minden berendezése ép, koromat meghazudtolva 100 százalékon teljesít, nem lehet a következő babának akadálya, ó, ne sírjon már, várjunk még egy ciklust, és utána hajrá. Minden flottul ment, én viszont már a következő próbának egy belső szorongással ugrottam neki. Peteérés, szex, két hét múlva csíkos teszt. De halvány. Ötödik napon barnázás, hívom a dokit, azonnal fogad (ebédidőben, úristen, rendesen utálom magam, hogy szívom a vérét), megvizsgál, sejtéseink beigazolódnak, úgy tűnik, ez a baba is odavan, mint a virágos nyár.
Szeptember. Ez tulajdonképpen meg sem viselt. Ez harc, na, nehogy már én ezt csak így hagyjam! Ha ez az ára, akkor, barátom, fizetek előre, mint mindenért. Ne húzzuk az időt, EL AZ UTAMBÓL! Irgalmatlan belső tűz hajt, és elhatároztam, hogy szisztematikusan építem fel a kivizsgálásokat. Hidegvérrel. Szerencsére a meddőségi intézetbe nem kell mennem. Nőgyógyászati szempontból minden oké, A Doki ismét beiktat már-már felesleges vizsgálatokat, de ki kell zárni mindent. Kizártuk, kismedence, női nemi hormonok 100 százalékok. A szülészeti klinikára ezek után be sem mentem hónapokig.
Belgyógyászat – Immunológiai szakrendelés: Überstréber fiatal dokinő, aki 33 évesen egyetemi docens, meddőségi tudorka, kicsit technomán, a szteroid nála mehet egy derékfájásra is, kávé mellé, olyan, mint a C-vitamin (ezt A Doki mesélte, évfolyamtársak voltak, na, mondom ez jó jel), tőmondatokra szorítkozik, mert délután kettőig még kb. 40 autoimmun beteget kell megvizsgálni. Hamar szót értünk, azonnal vágja, mi a szitu, maga habituális vetélő, mondom az, és mellette lisztérzékeny, mondom, az, az is autoimmun nem, kérdem, de, akkor sanszos, hogy mellette van egyéb autoimmun folyamat is a szervezetemben, mondom, csak míg terhes nem leszek, nincs súlya, aham, mondja, megnézzük, vérvétel, eredmény öt hét múlva. ÖT HÉT?! Csalódottságom határtalan, de megint arra gondolok: előre kell fizetni, meg kell érte dolgozni. Na, jó, ez nem így volt, kurva lassan telt az az öt hét.
Na, de ezt is ki lehet tölteni valamivel. ASZTROLÓGIA! Lássuk, hogy állnak a csillagaim. Internet: találtam blikkre egy asztrológus csajt, leírom neki a sztorimat, hamar jön a válasz, nem kér pénzt (ez sem?). Kéri viszont a születésem időpontját, jön hamar a válasz, napjegyem bak, aszcendens oroszlán, lobbanékony természet, gyermekvállalás nehezített, mert ötös házas Neptunuszom van, rossz fényszögekkel, de aggodalomra semmi ok, mert a Vénuszom házcsúcson áll a VII. házban együtt a Jupiterrel, tulajdonképpen az életfeladatom a családi harmónia megteremtése, ez meg gyerek nélkül nem megy, nincs ok aggodalomra, lesz gyerek, következő termékeny időszak 2012 december egész hónapban, akkor Hold időszakom lesz, vagy mi a szösz, de utána majd csak 42 éves koromban, Miii? Addig nem tudok várni! Még egy utolsó gondolat, vigyázzak az agresszióval, ne fordítsam önmagam ellen, mert az betegséghez vezet… Ööö… Jó….
Akkor kezdjünk valamit az agresszióval, mert egyre többször borulok ki, főleg attól, hogy ha a csillagokon múlik a babám, akkor most össze kell ám szednem magam, még ebben az évben. A lelkemre is figyelni kell, így elmentem családállításra. Le sem írom, meg kineziológushoz is, ááá, ennyit az életben nem bőgtem, de fel kell oldani a felgyűlt lelki szart, mert az gyűlt rendesen. Közben eltelt az öt hét, még mindig tele vagyok szorongással, mivel, ahogy öregszem, úgy romlanak az esélyeim, és mindig rossz matekos voltam, de azért most vágtam, mi a szitu. De végre meg van a várva várt diagnózis: Szisztémás Lupusz Erithematozus. Ez áll a vetélések hátterében, amúgy 15-20 éve, ha teherbe esett egy lupuszos nő, azt azonnal vitték abortuszra. No comment. Hirtelen beugrik egy Dr House epizód, de azonnal törlöm is a gondolatot, mert elég véres. Kaptam gyógyszert, szteroidot (megmondta A Doki), szedjem, majd három hónap múlva kontroll (három hónap, az január, ami december után van, az nem jó, akkor kicsúszok az asztrológiai termékeny időszakomból!) Addig ne essek már teherbe. Jó, mondom, szedem a szteroidot. Alacsony dózis, babatervezéskor mehet, ezt kapják a lombikos csajok is, nagyobb dózisban, sima ügy. Elindulunk Párommal hazafelé, összetörten. November van, esik a hó, sajnálom magam, kisbabát szeretnék. És miért vagyok lupuszos, honnan lett ez, és miért én, és hasonló önmarcangoló kérdések.
Aztán elmentem még biorezonanciára, ott is biztattak, hogy biztosan lesz baba, de már elegem volt az egészből. Eközben már november végét írtunk, szedtem a gyógyszert, amitől rosszul voltam, majd később jobb lett, aztán mindig mentem biorezegni, attól is jól voltam, tisztító kúráztam kínai csodaszerekkel, attól is jobban voltam, mértem a reggeli ébredési hőmet, vártuk a peteérést, vártuk a decemberi asztrológiai szerencse időszakot. Aztán 2012 december 12-én a párom szülinapján megint megjött, időre, ahogy szokott, de nem is próbálkoztunk babával, akkor szexeltünk, amikor kedvünk volt, majd lesz valahogy, mértem a hőmet, aztán jött karácsony, peteérés, szex, szilveszteri pici pálinka, a buliban az öntelt ismerős csaj épp bejelentette, hogy 12 hetes terhes, hurrá b+, menjünk haza.
Január 6, a szülinapom. Ma születne. Ugorgyunk! Január 10 meg kéne jönni. Juuj de izgi! Nem jött meg. Teszteljek, ó, majd reggeli pisiből, ó, de csináljam már meg most, kérlelt a párom. Kifakadt, ő 40 éves volt december 12-én, és még nincs gyereke. Jó, én meg 39 és nekem sincs. A kedvéért délután 6-kor pisiltem egy tesztet. Naná, hogy kétcsíkos lett! Ezzel egy időben bekapcsolódik a szorongás gombom, és képtelen vagyok rendet rakni a feltörő gondolataimban. Kristálytiszta ambivalens érzéseim vannak. De minden csodásan alakult, igaz, az első ultrahangra csak a 9. héten mertem elmenni, és közben négyszer hánytam aznap, eléggé valószínű volt, hogy megvan a babám, és a csodakanyarokkal ívelt hetek szépen elvezettek a 22. terhességi hétig. Amikor is bámészkodok a bevásárló központunkban, május van, fagyizgatok, szép ruhában, szép pocakkal, szép hajjal, szép sminkkel, odajön mellém egy 190 centis alak, aki egy ismerős kezét csókolommal rám köszönt, majd szó szerint a nyakába ugrottam A Dokinak! Nahát, Maga?! Igen én. És maga terhes?! Igen, képzelje, csak még nem akartam hívni, de maga lesz a szülész orvosom, jó?
Jó, nagy mosolygás, mesélés, örvendezés. Ezután is mesebeli terhességem volt, gyönyörű laborértékekkel, és a kisbabám is tankönyvi adatokkal szolgált, az anyukája nagy megelégedésére, mert tudtam, hogy ő egy megbízható baba lesz, aki sosem hagy cserben. Tudatosan készültem a születésére, már csak azért is, mert hordozza a génjeimet és el szeretném kerülni, hogy önmaga ellen fordítsa valaha is az agresszióját, hogy önértékelési problémája legyen, hogy depressziós legyen, vagy, hogy a szeretet hiánya miatt kialakuljon nála is az alattomos autoimmun betegség, ami nálam, és annyi gyötrelmet okozott. Ez nem történhet meg vele. Mert elhatároztam.
39. terhességi hét. Csodálatos a mai nap is, kerek és nagy vagyok, mint egy betonkeverő autó, fiúgyermek bent szundikál, most nem ugrál, mint egy vízibolha, nem fúj a szél, anticiklon van, én meg várok ctg-re a felújítás alatt álló női klinikán. Kb. 5 millió decibellel fúrnak a lefóliázott folyosón, így mikor kiszólnak, nem hallom. A szülésznők és minden klinikai dolgozó hamar megtanult pantomimezni, ha azt akarták, hogy elfogyjanak a nyafogó kismamák a rendelés időn belül. És aki aznap szült? Vajon a jövő hétre kész lesz a hipermodern szülőszoba is? Bárcsak ott szülhetnék! Nem tudják. Beülök, hányadik hét, 39 mondom, csináljuk a ctg-t, tankönyvi értékek, megdicsérnek, ügyes baba, szép pocak, mitől nem csíkos, mondom learattam otthon az aloé növényt, már csak egy groteszk torzó maradt belőle, de szívesen áldoztam fel az anyámtól kapott virágot a terhességi csíkok ellen folytatott küzdelemben.
A Doki benéz, menjünk majd egy ultrahangra, meg kéne az a vérvétel, hogy műthető vagyok-e, oké, megyünk, az ultrahangban a volt évfolyamtárs csaj, megint laza, háromgyerekes anya, apám, dzsedi szinten van, mert megint szuper a haja és hogy nem ráncosodik, közben tovább tart ez, mint szokott, húha van valami, kimegy, behívja A Dokit, nincs ok aggodalomra, de meg kell nézni a magzatvizet. Kicsit várunk, bemegyek valami vizsgálóba, egész hangulatos, van az öltözőben vatta, meg betét, meg papucs, felülök, megvizsgál, közben anyázok, de szórom a poénokat is, magzatvíz tiszta, bár fogyóban, szivároghat, de én nem érzem, nem baj, méhszáj nyitva egyujjnyira, ennek viszont örülünk, de benn kell maradni. Remek. Nem tudom, miért, de ennek iszonyatosan örülök, de kis szorongás is keveredik az örömömbe, a babával minden rendben? Persze, de mivel 39 éves vagyok és lupuszos, ne rizikózzunk. Lehet, holnap császár. Juhhhúúú!!!
Hívom Páromat, eldob kapát-kaszát, felpattan a kismotorra, és hozza a gondosan összeállított kórházi csomagokat. Az enyémet és a babáét. A kisfiam csomagocskáját, amit, amikor Anyukám meglátott, elkezdett zokogni, hogy ő nagyon sokat imádkozott, és én is, és annyira ügyes vagyok, de én a kislánya vagyok (39 éves, ha nem írtam volna), és hogy ő büszke a kislányára, és bárcsak amikor én születtem lett vón ilyen szép kis kelengye, de hát nekünk babakocsi sem volt. Nos, beérkezett a cucc a Párommal, annyira aggódott, hogy letegezte A Dokit, de hát aznap minden meg volt engedve. Izgultunk, felmentünk szülőszobára, ami számomra maga a szentély volt, ahol a beavatás történik, és én semmi borzalmasat, vagy lehangolót nem láttam, csak az eszközt ahhoz, hogy kiteljesedjek, mint nő és anya és feleség. Sorban potyogtak a babák, és amikor végighallgattam egy asszony szülését, akkor elszorult a torkom. Ez itt most elkezdődött. Erre vártam. Beavatott leszek. ANYA LESZEK! Végre nem nekem kell majd mindig túlórázni, mert ugye családtalan vagyok. VOLTAM! Itt van a hasamban a kisfiam, és csak pár történés választ el tőle, hogy a karjaimba zárjam. És többé nem leszek haszontalan.
A nap további része eseménytelenül zajlott, felhívtam még a kis- és nagycsaládot, belső, középső és külső körös barátnőimet, illetve a császározott ismerősöket, információgyűjtés miatt. A kollégákat is, akik kihangosították a telefonbeszélgetést, hogy mind a nyolcan dumálhassanak, visítoztak a kis tárgyalóban, és akik már anyák voltak, elküldték az Univerzum összes pozitív energiáját, hát nem mondom, meg voltam hatódva oda-vissza. A Párom is bejött és egész este 8-ig együtt töltöttük az időt, többnyire röhögcsélve. Aztán hazament aludni, sejtette, hogy másnap készenlétben kell lennie. Estére teljesen kiürült a szülőszoba, és egy darabig A Dokimmal beszélgettünk kettesben. Elmeséltem neki, hogy mennyire szeretnék rendesen szülni, aztán mondta, hogy erre kicsi az esély, tekintettel a koromra és a betegségemre, ami csoda folytán a terhesség alatt remisszióba került, ez nem ritka, de kell hozzá szerencse. Megígérte, hogy megbeszéli a felettesével, és másnap reggel meglátjuk mi lesz, mehet rendes szülés, vagy marad a császár. Elment, majd visszajött és bedugott egy méhszájpuhító tablettát. Ettől azt vártuk, hogy magától induljon be a szülés. És még melléfűzte, hogy minden fejben dől el, ó, ne sírjon már.
Nem mondom, hogy nyugodtan aludtam, de azért pihenten ébredtem és készültem a nagy napra 2013 szeptember 11-én, a terrortámadás emléknapján és a Párom kedvenc nagyanyjának a születésnapján. Reggeli vizit, jött egyik doki, másik doki, szülésznők, A Doki is, aki aznap este ügyelni is fog és rengeteg idő lesz ma megszülni így vagy úgy, egyébként a műtőt is lefoglalta nekem délután 3-ra, biztos, ami biztos, mondom, szuper. Ma biztosan meglesz a kicsi fiam. De nézzük, mi újság benn, hát, mondom semmi, a baba jól van, semmi szokatlan, de közben a reggeli pisi alkalmával elment a nyákdugó, több részletben ürült, ez jó hír, hurrá, tágultam is kétujjnyit, Úristen, mondom, lehet, tudok szülni „rendesen”, és akkor nem kell a császár? Ejj, nem tudja, fut még egy kört, de előtte kapok még egy méhszájpuhító tablettát, majd ment dolgára. Közben elővettem a homeós bogyókat, amit a barátnőmtől kaptam, hogy beindítsa a szülést, szedtem is, ahogy le volt írva. Közben a szülőszobán és a vajúdóban iszonyat forgalom volt. 14 éves kislány, igen, szült, aztán egy 4. babát szülő csaj, 3 perc alatt 2 nyomásra végeztek is, meg szülésznők ki-be, és a legjobb, a kis orvostanonc csoportok, külföldiek, magyarok vegyesen, akik mindig mosolyogva kérdezték, hogy megvizsgálhatnak-e. Amikor a pocakomat tapogatták, mindig elmondtam nekik, hogy nem, az nem a keze, az a lába, és a feje az lenn van, már nemsokára szülök, igen, lupuszos vagyok, igen szerencsére remisszióban van, nem, nem félek. Semmitől.
Délelőtt 11 körül a semmiből jött egy komolyabb fájás, aztán ez beállt 3 percesekre és egyre erősödött. A Doki jött, és láttam, hogy nagyon izgatott lett. Ettől a ponttól már az ösztöneim vették át az irányítást, így nem sok konkrét verbális kommunikációra emlékszem, csak olyanokra, amiket indulatból mondtunk. Végigcsináltuk a szülés előtti rutint. Borotva, beöntés, zuhany. Ezeket végigröhögtem, de komolyan, annyira vicces volt az egész. Nem nehéz szorítani az alvázadat, nem fosod össze magad, de szerencse, hogy a vizsgálóval szemben volt a vécé. Kiürültem, megtisztultam, jöttek a fájások, fogalmam sincs, milyen gyorsan, de ekkor már nem szedtem egy darab bogyót sem, hanem sétáltam a folyosón, nem kellett ráerősíteni, mert meg-megrogytam a fájások alatt. Hozzátenném, ezek még teljesen tűrhető fájások voltak, örültem is, hogy ennyi, és láss csodát, délután 2-kor teljesen ki voltam tágulva. Ekkor burkot repesztett A Doki. Na, ez apám, beégett, tuggya Isten, miért, de brutálisan fájt, azt hittem megverem, a Párom is megérkezett valamikor, hozott nekem gyrost, amit sajnáltam otthagyni, pedig iszonyat éhes voltam, de nem volt már idő enni, így ott bűzölgött az ágyam mellett a hagyma. A császár, mint lehetőség, azzal nem is tudom, mi lett. Mondjuk elég egyértelműen beindult a szülés. Közben beszélgettem a fiammal, aki nagyon édesen viselkedett, nem tiltakozott, szegény, pedig igencsak rá lett erőltetve a születés, azóta is furdal a lelkiismeret emiatt, de hát nem tehettünk mást. Szóval leengedtük a magzatvizet, ami tiszta volt, és ezzel beindult valami brutális dolog a hasam környékén.
Gyorsan bekötöttek egy EDA-t, és azt mondták, hogy 45 perc múlva hat. 45 perc. Örökkévalóság, annyira fájt, azt hittem megdöglök, közben többször hánytam, de aztán egyszer csak elkezdett hatni az EDA. Hogy az milyen mennyei volt! Ámde a bal lábam meg kicsit zsibbadt és persze a nyomásokat sem éreztem olyan jól a későbbiekben. Párom végig ott volt állítólag a délután és este folyamán, még háromszor emlékszem, hogy elzavartam szegényt a picsába, de ott volt. Pedig nem apás szülésnek indult a Párom tiltakozása miatt, és mivel nem volt szülésfelkészítőn, be sem jöhetett volna. Na, de kit érdekelt ez akkor, mikor épp felújították az épületnek azt a szárnyát. Szóval jött A Doki és egy nagyon kedves szülésznő (csak kedves szülésznők vannak a debreceni klinikán) és elkezdtünk nyomni az ágyon, jó, szuper, megy ez, át tudok sétálni a szülőágyra? Igen. Párom tolja az infúziót, ja, mert közben bekötötték az oxitocint, hogy ha kell, nyomatnak kicsit.
Felmásztam, jött a fájás, ekkor már összeértek, és rá is segítettek egy kis oxitocinnal, szóval ott nem volt mese, nyomni kellett, különben meghalok. Annyira élveztem az egészet, ahogy küzdök és nem fogyott el az erőm. Bevágott a karikagyűrűm, ahogy fogtam a majrévasat, azt levettem, odaadtam Páromnak, nyomtam, semmi, nyomtam, semmi, éreztem, hogy nem megy előre a baba. Nyomjak erősebben, de az EDA miatt nem éreztem, mennyire lehet nyomni. Szülés után a szemem piros volt, mint a nyúlé, annyira nyomtam, elég sokszor állítottak le a szülésznők, hogy most pihenjek, később, megértettem miért. Aztán kb. 30 percig ez ment. Eredmény nulla. Közben a baba szívhangja oké volt egy darabig, majd esni kezdett, ezen a ponton egy kis pánik suhant át a jelenlévőkön, a Páromon is, mert odajött és elkezdett buzdítani, hogy szedjem össze magam. Annyira rosszul esett, b+, fél órája összeszedettebb vagyok, mint maga a Jóisten az Univerzum teremtése pillanatában, minden erőmmel szülök, ha nem hallanád?! Na, akkor jött a két cuki szülésznő, akik bekönyököltek. ÚRISTEN!!! Az jobban fájt, mint maga a kitolás, és mivel összeértek a fájások, nem volt lehetőségem megkérni őket udvariasan, hogy lejjebb nyomjanak, mert eltörik a bordám, illetve a baba így sem megy előrébb, így csak egyszavas parancsokat adtam. Hagyd abba, Ne! Hozzám ne nyúlj! Stb. Ezen a ponton említeném, hogy aki büszke arra, hogy csendben szült, és nem nyögött, vagy sikoltott, az nem az önfegyelme miatt volt, hanem pusztán csak baromi szerencsés volt, vagy kicsi feje volt a gyerekének.
Ekkor valahogy megvilágosodtam, hogy ide több kell. Mondom A Dokinak, mi lenne, ha vágna?! Én feltaláltam a spanyolviaszt, értitek?! Felnéz a doki, Zsuzsa, már rég túl vagyunk rajta. ÓÓÓÓÓ B+, AKKOR MIÉRT NEM MEGY? Újabb küzdelem. Nyomom, mint süket a csengőt, bezárták az ajtókat is, mert nyögtem szerintem, mint az állat, de nem emlékszem, mással voltam elfoglalva. Majd bejött egy doki, meg még egy, bejött kb. 6 darab valaki, köztük csecsemős nővérek, meg gyermekorvos, erre emlékszem, ápolók, a fél osztály, fura műszerek, és arra is határozottan emlékszem, hogy az én drága, laza, derűs, magabiztos dokim elkezdett aggódni. Megbeszéltük, hogy össze kell szednem magam, és hogy elő kell venni a vákuumot. Miiiii??? Úristen, fogyatékos gyerekem lesz, inkább tolom, gyertek, könyököljetek, szedjetek atomjaimra, csak a babám maradjon!! Nyugodjak meg, minden oké, csak el vagyok fáradva. Nem vagyok fáradt, csinálom, csinááááloooom!!!!
Ekkor szegény Párom zokogva kivonult, ő eddig bírta a megpróbáltatásokat, tehát 53 percig. Nem tudom, meddig bír valaki kitolni. A Doki valahogy ráillesztette a baba fejére azt a gégecsöves porszívót, és mindenki egyszerre beleadott apait-anyait. A Doki húzta, a két szülésznő könyökölt én pedig kilőttem a babámat, szó szerint. Na, azt a megkönnyebbülést… Kisbabám azonnal nyekergett, nem sírt, el volt fáradva, lett egy kis huplika a fején a vákuumtól, belekakilt a doki ölébe. Sírtunk, mindenki, Párom is, aki bejött közben, amúgy fogalmam sincs, mikor, hogy, az egész ködös. Párocskám azonnal telefonálgatni kezdett, aztán jöttek a poénok, már csak egy kis pezsgő kellett volna, mindenki az én vendégem!
Lekapcsolták kicsit a villanyt, hogy kettesben maradhassunk. Csak a folyosói fény szűrődött be. Kicsi babám nyitogatta a szemeit, nagy, fekete haja volt, és nem zajolt, ügyesen vette a levegőt, mocorgott a csupasz hasamon, nem volt rajta magzatmáz, nagy volt a körme, érett baba volt. És iszonyatosan hasonlított rám, az nagyon fura érzés volt. Pedig fiú. Meg is kapta a 10/10es APGART. Már akkor sejtettük, hogy életrevaló gyerek lesz. 3430 g, 50 centi kis egyéniség, aki úgy szopott első perctől 19 hónapos koráig, mint a gép. Este 18 óra 26 perckor született. Laza 7 óra alatt megvolt. A varrás nem fájt, de eltartott vagy fél órát, megnéztem a placentámat és a köldökzsinórt, apám, na, az hosszú volt, vicceltek is a szülésznők, hogy máris hosszú pórázon tartom, mi lesz, ha jön a dackorszak? A varrás alatt elvitte a Párom a kisfiunkat, kettesben voltak ők is kicsit. Aztán betoltak a szülőszobára, és azt hittem, meghalok, annyira fájt mindenem. Kipróbáltuk megy-e a pisilés, hát, felállni sem tudtam, mert ájultam azonnal, de amúgy jól voltam.
Éjjelre elvitték a kisfiamat, Párom hazament, A Dokim, meg - mint másnap reggel megtudtam - belehomorított aznap éjjel, mert volt még másik kettő kacifántos szülése, csak úgy lazán, ügyeletben. Én erre nem lennék képes. Amikor eldöntöttem, hogy ő lesz a dokim, az első vetélés után, az is tetszett benne, hogy életerős, sugárzó férfi, szóval egy kis alváskimaradás mellett és stressz alatt is tud teljesíteni. Megfigyelés után levittek osztályra, és reggel 6-ig aludtam. Akkor hozták édes kicsiny töpörtyűmet, és meglepetten láttam, hogy lett még 2 szobatársam babástól, akik aznap éjjel A Dokimat dolgoztatták. Amikor kitisztult az agyam, megkérdeztem, mi történt, miért nem ment előrébb a baba. Hihetetlenül hangzott, de az történt, hogy szülés közben többet fordult a fiam, rossz pozícióba került a feje és elakadt a szeméremcsontomban (ami hónapokig fájt). Ilyen ritkán előfordul, de ez indított szülés volt, és sajnos több a rizikó, mint amikor a baba is és az anya is teljesen fel van készülve a szülésre. Ez engem nem nyomaszt már. Nagyon hálás és meghatott szívvel gondolok a DEOEC Női Klinika (Debrecen) összes dolgozójára, az immunológus doktornőre, akihez az óta is rendszeresen járok, és jól vagyok (immáron gyógyszerek nélkül is) és persze a családomra, akik a világon a legszeretőbb, legcukibb emberek, és akik a fiam legnagyobb rajongói. De csakis utánam!
Zsuzsa
