Szülés másodszor

Miután 2013 novemberében épen és egészségesen megszületett a kisfiunk, hallani sem akartam kistesóról. Nem a szülés élménye miatt, az alapvetően jó emlékként maradt meg bennem. A fővárosban, nulla segítséggel éppen elégnek éreztem egy gyereket, úgy gondoltam, kettő már sok lenne. Aztán persze eltelt egy kis idő, Morci féléves lett, és elkezdtünk beszélgetni arról, mi lenne, ha mégis vállalnánk egy második gyereket. A férjemmel abban egyeztünk meg, hogy amikor Morci betölti az egyet, hozunk egy végleges döntést, és ahhoz tartjuk magunkat. Addig mindketten jól átgondoljuk. Oké. Szerintem akkor se jó ötlet, de gondolkodni persze lehet rajta.

Aztán szeptember közepén beugrottam a gyógyszertárba, és vettem egy adag probiotikumot, mert hát az mégsem állapot, hogy két hete émelygek, tuti benyaltam valami játszótéri vírust. Ezen a mai napig röhögök. Másnap egy ismerős anyuka mesélte, hogy ő a kisfiával már állapotos volt, mégis menstruált még két hónapig. Hm. Szegény. Hát én meg napok óta nem tudok hason aludni. Morcival annak idején ez volt az egyik első tünet. Visszaballagtam a gyógyszertárba, vettem egy tesztet, és hazaérve azonnal meg is csináltam. Az első csík, ami megjelent rajta, az volt, ami a babát jelzi. Á, francba már, hogy pont egy használhatatlant sikerült kifogni. Fél pillanattal később azonban megjelent a kontroll csík is. Hűha…

Gyors telefon a férjnek, haza tud-e jönni, nem érzem túl jól magam. Azonnal jön, aggódik. A kezébe nyomom a tesztet. „Hát, ez pozitív!” – jelenti be. Köszi, eddig én is eljutottam, továbbiak érdekelnének. A kérdés nem az, hogy mit fogunk most csinálni, hanem az, hogy hogyan. Segítség még mindig nulla, Morci egészemberes. És különben is, mi volt az az augusztus végi vérzés? Irány a nődoki. Szerencsére minden rendben, gratulál, a 10. hétben járok. Hát igen, ahogy sejtettük. Az a bizonyos egy alkalom. Legalább tudjuk, mikor történt. Újabb vérzés jön pár nap múlva, de a 12. heti ultrahangon megint megnyugtatnak: a baba jól van. Kislány, április végére vagy május elejére várható. Bejelentjük a rokonságnak. Van nagy örömködés, és többen megjegyzik:

„Tudtam, hogy próbálkoztok, és csak altatás ez a nem akarunk több gyereket duma.”.

Na, legalább ők tudták, ha mi nem is.

A terhesség nem könnyű, pihenni kéne, de mikor? Morci fogzik, egyszerre hármat-négyet is növeszt. Se éjjelünk, se nappalunk. December közepén erős jóslófájások, januárban görcsök, márciusban kinyílik a méhszáj. Az utolsó hetekben rengeteg vizsgálatra kell járni, kiderül ugyanis, hogy a köldökzsinórban csak két ér van. Senki nem meri kimondani, hogy ez a gyerek egészséges. Mindenki hümmög, hogy majd a szülés után. Nem túl megnyugtató. Várunk. Talán mégiscsak kellett volna orvost fogadni. A 37. héten már meg se próbálom. A lényeg úgyis az lett volna, hogy olyan vezesse a szülést, aki ismeri a babát, az anyát, a terhességet. Késő. Ja, és kisfiú… Átválogatom a habos-babos pink meg rózsaszín ruhatárat. Maradnak a zöldek, veszünk néhány kéket, megnézzük, mi maradt Morcitól.

Egy héttel a kiírt időpont előtt, vasárnap hajnalban arra ébredek, hogy valami folyik. Kipattanok az ágyból és rohanok a fürdőbe, kisebb tócsákat hagyva magam után. Na, végre! Magzatvíz. De jó, már alig bírtam cipelni ezt a kölköt! Felkeltem a férjem. Fájások? Sehol. Menjünk? Nem tudom. Hívjuk fel a szülőszobát. Elmondom, mi a helyzet, válasz: „Szeretettel várjuk”. Hű… Még szerencse, hogy előre leszerveztük a riadóláncot, így rövid telefonálgatás után, Morcit biztonságban tudva indulunk.

Megvizsgálnak, felvesznek, vajúdó, nst. Fájások? Sehol. Kétségbeesve mondogatom minden arra járó köpenyesnek, hogy csak két ér van a köldökzsinórban, vigyázzanak a babára. Mindenki kedves, megértő, bólogat. Odaadom a magzati szívultrahang leletet, hogy adják a neonatológusnak. Férjet hazaküldöm, várok. A szülésznő homeós bogyókat hoz, kérdezi, elfogadom-e. Bármit, csak haladjunk. Három óra múlva újabb nst, fájások sehol. Újabb három óra, semmi változás, és nem is nyíltam tovább. Késő délután megint nst. A szülésznő ránéz, ráncolja a homlokát. Letépi a papírt és elviharzik vele, de előtte odaszól a tanoncának, hogy készítsen elő. Most. Jó, akkor csak haladunk. Épp csak belépek a vizsgálóba, jön is vissza, és közli, nincs előkészítés, vissza az nst-re. Öt perc feszült várakozás, a papír csak gyűlik. Ugyanaz az eredmény, szülőszoba, azonnal. Ez már nem tetszik annyira. Hívom a férjem, siessen. Felsegítenek az asztalra, megint tappancsokat kapok. Mindenki idegesen mosolyog. Oxitocint kötnek be, végre érkeznek a fájások, de el kell lélegezni őket.

Befut a férj, fogja a kezem és sajnál. Már egy órája folyik az infúzió, kétszer megnézett a doki, de valami nem oké, nem nyomhatok még mindig. Kérdezem, mi a baj, persze semmi. Elkapok egy félmondatot a folyosóról: elmozdult a feje. Teljes pánikban kezdem el hajtogatni megint, hogy csak kéteres a köldökzsinór. Az orvossal is közlöm, mosolyog, int, hogy tudja. Már iszonyúan szenvedek, másfél órája kötötték be az oxit. Furcsa, hogy folyamatosan van bent 2-3 ember, Morcival csak az utolsó tíz percre jött be a szülésznő és a doki. Kezdek komolyan megijedni, amikor végre szólnak, hogy nyomhatok. Neki is látok nagy serényen, de az első valahogy nem sikerül, az arcom fúvódik csak fel. A másodiktól aztán belejövök, egy ideig megy is a dolog, aztán csak azt látom, hogy villan az olló, gátmetszés. Azért szólhattak volna…

Kibukkan végre a fejecske, aztán megszületik a pici test. Nem teszik a hasamra, és nem várnak a köldökzsinór elvágásával se. A neonatológus rögtön felmarkolja, viszi vizsgálni. Látom, hogy megszámolja az ereket, tényleg kettő. Vizsgálja, forgatja, nézegeti, hallgatja. A pici meg reklamál. Jó hangosan. Lélegzet-visszafojtva figyelem, amíg ki nem mondja: egészséges! Átadja a csecsemősnek, 3050 gramm, 55 centi. Megnyugodva fordulok vissza a dokihoz, aki a lábam között molyol.  Az arca gondterhelt, valami Györgyit szólongat, a szobában egyre többen vannak, idegesen mosolyognak és azt hajtogatják, semmi baj. Aha, na persze. Csak kapkodom a fejem a sok „honnan jön”, „nem látom”, „oxi mehet még” és hasonló mondat között. Aztán egy reccsenés, és vér borítja el a személyzetet és a szobát. Magamtól is könnyen rájövök, ez a köldökzsinór volt. A lepény még benn, de szerencsére már a hüvelyben. Kézzel szedik ki. Háromszor takarítják ki a méhem, mert a vérzés csak nem áll el. Aztán mégis, de van egy olyan gyanúm, hogy csupán szerencse dolga az egész. Megérkezik Györgyi, asszisztál a varráshoz, többször megnéz és elismétli: most már rendben lesz.

Végül az orvos feláll, gratulál a babához és jó egészséget kíván. Alig maradunk hármasban. Valaki mindig jön és vizsgál, vérnyomást mér, tapogat, nézeget. Mozdulni nem nagyon tudok, de nem a gyengeségtől, hanem a homokzsáktól, amit a hasamra pakoltak. Sokáig vagyunk az őrzőben, az egyik szülésznő segít mellre tenni a kicsit. Ügyetlen vagyok, mert a balomban kanüllel nem merem rendesen megfogni. Katétert kapok, ami iszonyúan kínoz. Egy óra múlva a gyerekágyas osztályon sírva könyörgök az éjszakás nővérnek, hogy vegye ki. Nem hajlandó, de addig győzködöm, amíg kikísér a mosdóba. Nem szédülök? Nem én! Tényleg nem. Elmegy, megkérdezi az orvost, mi legyen. Kiveheti. Most sírva hálálkodok neki.

Az éjszaka borzalmas. Rengeteget kell inni, rengeteget kell budira járni. Az ágy magas, az ajtó nyikorog, a WC nem a legtisztább. Hajnalban letusolok, megfésülködök, megmosom a fogam, és új embernek érzem magam. Eltotyogok a kicsiért a csecsemősökhöz, út közben újra megköszönöm az éjszakás nővérnek, hogy beszélt a dokival és megszabadított a katétertől. Mosolyog, azt feleli, örül, hogy jól vagyok. A baba alszik. Le sem tudom venni róla a szemem, amíg a folyosón tolom a szoba felé. Egyszerűen gyönyörű.

Saci