Szeptember negyedike
Ma, amíg a család pöcsös fele a sörösüvegek visszaváltásával foglalatoskodott, kósza gyanú árnyékától kísérve beugrottam a déembe. Egy hete bugyiban alszom, gondolván, ma éjjel tutira megjön. De nem és nem. Elszámoltam volna? Francokat, az nem lehet, emlékszem pontosan, évek óta most volt először jó idő, amikor Balatonra mentünk, első nap strand, második nap kirándulás, harmadik nap fej falba verése, hogy miért is nem maradtam én tegnap a vízben. Árnyékban 30 fok, a víz 27 fokos, nekem meg megjött. Augusztus másodika volt aznap, tudom. Szóval mi van máááááár?? Otthon teszek-veszek, kutya, macska, gyerek, hol is a teszt, lehet, hogy a kocsiban hagytam, na sebaj, holnap is ráérek megcsinálni...úgyis negatív, nem? NEM??? Te is megosztanád tesztelésed történetét? Írd meg a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Szeptember ötödike
Hajnal van, öt körül. A sarjat most teszem vissza harmadszor (vagy negyedszer?) az ágyába, eszik lelkesen, nem zavartatja magát, hiába mondom el neki, hogy a gondtalan csecsemőkor leáldozóban van, és mindjárt belép az egyévesek táborába. Pont leszarja. Na mindegy, ez egy másik történet.
„Hiába hívom, nem jön a szememre álom, persze minek is jönne, én nem vagyok álmos.” Igen, Lukács, ez pont az a jelenet, csak neked valami más járhatott a kis fejedben. Nagyon-nagyon éber vagyok, hirtelen biztosan tudom, hogy pozitív lesz a teszt. Tudom, de nem gondolom végig, nem merem. Mozdulatlanul ülök az ágyban és lassan elönt a pánik, minden tagomban külön érzem. Még soha nem féltem így. Várom, hogy világosabb legyen, hogy ne kelljen villanyt kapcsolni, nehogy felébresszem a kedvest. Meg a kismakit, aki most bezzeg alszik. Na végre, pittyeg a telefon, hivatalosan is itt a reggel. Szia, jót aludtál? Figyu, hova tetted a tesztet, te lehoztad? Ja, megvan, tegnap ideraktam a zuhanyzó mellé.
Szó bennszakad, hang fennakad. Bazmeg. Bazmeg. Ezt nem hiszem el!
De hát még le se raktam vízszintesbe, hé, ez nem ér, legalább egy percig kell várni, az van odaírva. Ezen meg olyan vastag két piros csík van, mintha valami széles filccel lenne rányomva. És egyszerre jelentek meg, nem ám először egyik, aztán a másik. Mekkora állat vagyok, atyám. Ott a recept, egy hónapja hányódik a táskámban, én meg nem váltom ki. Értitek, ennyi, be kellett volna mennem egy gyógyszertárba, jó napot kívánok, ezt szeretném, hat rugó lesz, tessék, köszönöm, én köszönöm, viszontlátásra.
De nem, én nem mentem be. Ez és még rengeteg dolog fut végig rajtam, nézek ki az ablakon, sokkot kaptam. Gyere már ide, mondja a kedves, az arcán a borosta alatt az öröm pírját látom. Persze, tudom, hogy ő ezt akarta. De én… én mit akarok??
Annyira, de annyira élveztem már ezt a nyárvéget, gyereket már rá lehet bízni apjára fél napra, eljutottam ide-oda sörözni, koncertre, mit szépítsem, újra kezdett kinyílni a csipám, és mindez eufóriával töltött el, és erőt adott az éjszakákhoz, a huszénnégyórázáshoz, mindenhez.
Ja, és soha nem volt még ilyen lapos a hasam.
Ja, és egy év múlva várnak vissza a munkahelyre.
Nos, fentieknek annyi.
Anita
