Az én fiam nagyon sokára kezdett beszélni. Amikor a barátnőm kétéves kislánya már gyönyörű, összetett mondatokban csicsergett, az enyémnek háromévesen tyz szóból állt a szókincse. Ráadásul a fele a tűzoltó-tűzoltás témakörében mozgott, így nem sok minden maradt az élet többi területére. Egy ideig nem izgultam, mosolyogva hallgattam meg ezredszerre, hogy nem kell aggódni, a fiúk később kezdenek beszélni, nincs semmi gond. Egy idő után már az is idegesített, ha azt mondták, hogy nem kell izgulni, meg az is, ha megdöbbenve megkérdezték, hogy jé, ilyen nagy, és még nem beszél?

Beszéltem védőnővel, gyerekorvossal, de csak legyintettek. A jelenlegi álláspont, hogy fiúgyermek esetén a beszéd – értsd, egyszerű tőmondatok használata egy nagyjából 20-30 szavas szókinccsel – hiánya hároméves korig nem jelent problémát. Ja, jó, akkor semmi gond. De az ember csak-csak hallja a többi vele egykorút a játszótéren, és nem hagyott nyugodni a dolog. Az állami rendszer ugye lepattintott, így némi protekciót felhasználva elvittem egy óvodai logopédushoz. Megállapította, hogy a beszéde valóban elmaradott, de semmi nem utal rá, hogy kóros lenne. Javasolta, hogyha időnk és pénztárcánk engedi, járjunk vele beszédfejlesztő tornára, azzal rosszat nem teszünk, de anélkül is fog beszélni.

Szépen lassan bővült a szókincse, most három és fél, lényegében beszél, de nagyon oda kell figyelni, hogy értse az ember. Engem annyira lefoglalt, hogy mikor fog már beszélni, hogy nem voltam felkészülve, hogy ha már beszél, mit fog mondani és főként mi mindent fog kérdezni. És most itt elsősorban nem azokra a vicces kifejezésekre gondolok, amiket nem győzők lejegyezni a naplójába, mert olyan megmosolyogtató, hogy nem szeretném, ha feledésbe merülne. És nem is arra a megdöbbentő szituációra, amikor a közértben eszeveszett tempóban rohangászik a tejes hűtő körül, hangosan kiabálva, hogy: punit kérek, punit kérek, én meg ugyanolyan tempóban próbálom rávenni – a rosszalló/mosolygó tekintetek kereszttüzében –, hogy ne kiabáljon, álljon már meg, és inkább mutassa és ne mondja, hogy mit akar. Mondanom se kell, hogy még vagy tízszer elhangzott, mire rábökött arra a nyavalyás pudingra.

Sokkal inkább gondolok azokra a derült égből villámcsapásként érő kérdésekre, amikre sem akkor, sem most nincsenek jó válaszaim.

Sétálunk a bolt felé, a kicsi a babakocsiban, a nagy a fellépőn utazik. A bolt mellett tanyázik egy hajléktalan bácsi a kutyával, akiknek maradékokat el szoktuk vinni. Egyik nap látom, hiányos a létszám, bácsi van, kutya nincs. Teljesen gyanútlanul kérdezem, hol a kutya. Bácsi könnyeivel küszködve közli: az éjjel megdöglött. Váltunk pár szót, sajnálatomat fejezem ki, továbbmegyünk. Kisvártatva jön a kérdés, mi az, hogy megdöglött? Elpusztult. Az mi? Meghalt. Miért? Beteg volt. Mikor jön vissza? Nem fog. Miért? Mert meghalt. Mint, a diákot a csengő, megment a hűtőben a túró rudi. A figyelme elterelődik, nincs több kérdés. Napokig jár az agyam, nem lesz ez így jó, ha ilyen fontos kérdésben nem tudok egy számára érthető és megnyugtató válasszal szolgálni.

Mert most mit is mondjak? Addig rendben, hogy aki megszületik, az meghal, és az visszavonhatatlan, ez van, de mi a jó válasz a részletkérdésekre? Még végig se tudom gondolni, hogy legközelebb mit mondok, amikor egyik nap látja a nagyapját a tévében. Megbeszéljük, hogy a nagypapa sajnos már meghalt, mielőtt te megszülettél, sajnos beteg volt és nem, nem fog visszajönni. Látom rajta, hogy ez eddig rendben van, de akkor most hol van? Zakatol az agyam, azt mégse mondhatom, hogy fogalmam sincs arról, mi történik a halál után és hová kerül a lélek. Mondják, hogy a gyerek kérdését mindig válaszoljuk meg és legyünk őszinték. Oké, mondhatnám, hogy betették egy ládába és elásták a föld alá és akkor őszinte vagyok, meg hülye, mert ez még engem is szorongással tölt el, nemhogy egy kisgyereket. Nem tudom, mi a jó válasz.

Amikor a nagymama kihagyta a beígért látogatást, mert beteg lett, láttam a rémületet az arcán, hogy akkor most meg fog halni, elmegy és nem jön többet vissza. Próbáltam a helyzetet menteni és megértetni, hogy nem minden betegség olyan, amiben meghalnak az emberek, vannak kis betegségek, amik meggyógyulnak. Az meg hab volt a tortán, amikor takonykóros lett és elmentünk a dokihoz, mert ugye beteg, több alkalommal is megkérdezte, hogy akkor most ő meg fog halni? Nem, dehogy, vagy de, várj csak, őszintén szólva mégiscsak igen, csak nem most és nem a takonykórban. Na, akkor most mit mondjak, hogy őszinte is legyen, meg meg is nyugtassam?

Szépen pörgetem ezeket a betegség, halál kérdéseket a fejemben, igyekszem őszinte, de befogadható válaszokat megfogalmazni, hogy felkészült legyek, ha újra kérdez, amikor is egy teljesen váratlan pillanatban érkezik a kérdés:

„Mielőtt a doktor néni kivett a hasadból, hol voltam?”

Hát a hasamban. (Én naiv, azt hittem ezzel megúszom.) Szinte láttam, ahogy átsuhant a fejében a gondolat, hogy hülyének nézel, azt én is tudom, hogy mielőtt kivettek, a hasadban voltam, saját szememmel láttam, ahogy megnőtt a hasad, amikor benne volt a tesóm, láttam, ahogy mocorog benne, majd bementél a kórházba, ott a doktor bácsi kivette, mi meg hazahoztuk. A kérdés az, hogy hogy kerültem bele, és a tesó hogy került bele. Lefagytam. Csak az járt a fejemben, amit már ezer és egy helyen olvastam: a gyerekkel lehet és kell is mindenről őszintén beszélni, az életkorának megfelelően.

Na, itt van a kutya elásva. Mi az életkornak megfelelő? Tettem egy gyenge kísérletet és azt mondtam: a papa és a mama nagyon szeretik egymást, összebújtak és ti így tudtatok beköltözni a mama hasába. Ez eddig oké, vigyorog, tetszik neki, és jön a következő kérdés: jó, de hogyan? Na, ilyenkor mi van? Az az életkorának megfelelő, ha előhozakodom a fütyivel meg a puncival, meg azok kapcsolatával, vagy az már sok? Megérti, vagy csak nagy-nagy káoszt csinálok abban a három és féléves agyában? Örömmel venném, ha megosztanátok a tapasztalataitokat, mik a ti válaszaitok ezekre a kérdésekre.

edyt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?