Szombaton nyugtáztam magamban, hogy nincs min parázni. Ha Kedves nincs otthon, akkor úgysem érzem magam biztonságban, tehát a szülés sem fog beindulni, amíg a dolgok nincsenek a megfelelő mederben. 

Szombat reggel jött haza az éjszakás műszakból. Még dumáltak a kollegákkal, szóval alapból későn érkezett. Cseverésztünk, ilyenek, és simán délután lett, mire elvágódott az ágyban. Mellébújtam, és mivel a gyerekek a mamánál töltötték a napot, kidőltem és érthetetlen módon három órát aludtam napközben! 

Kedves durcásan kelt 7 felé, és 10 után újra aludt. Nem ez volt a legvidámabb esténk, na.

Éjfél előtt én is elaludtam. Ennyit szerintem egy nap alatt soha életemben nem húztam a lóbőrt!

Nem szeretek durcában aludni, nem is igazán szoktunk. Most mégis így lett. Ilyenkor rosszul alszom, forgolódom, felébredek. 

Vasárnap 5:34

Fura érzésre pattant ki a szemem. Popsi fel! Tapogat... Upsssz! Tenyérnyi bármit éreztem. A lepedő csodálatos módon megúszta, hát irány a fürdőszoba és bugyi le! 

Ez biza magzatvíz! Színe, állaga, illata stimmel. 

Erre a napra terveztem a hajmosást, hát akkor izibe, mert ki tudja, mikor kezdődik a buli. Nálam egy ilyen fodrászkodós program kb. 15 perc és akkor a szárítás is kész. Sajna... ez van, ha az ember lányának nyusziszőr van haj helyett a fején. 

Még mindig egy kósza fájás sem. A lakásban totál csend, mindenki alszik. Vasárnap 6 se volt, még jó, hogy alszanak! Csak én kattogtam, csak én tudtam, hogy klassz napunk lesz! Mondtam én! Hiába az évek meg a rutin.... így még nem indult szülésem, szóval bújtam a netet, hogy mikor is kell menni, ha nem jönnek a fájások. Mivel csak kevés víz folyt el, így nem kell kapkodni, de vigyázni kell a fertőzés veszélye miatt, pl. tilos a szex. Muhaha....hát lehet velem van baj, de egy elindult szülésnél ez lenne az utolsó gondolatom...

Kényelmesen megsütöttem a reggelinek szánt mirelit pogit, kávézgattam, és lassan ébredeztek a gyerekek is. Ráírtam a barátnőmre, cseverésztünk a helyzetről, ami szuper, mert felhívta a figyelmem néhány fontos dologra, ami valahogy az én fejemben máshol volt. 

Kedves eszét nem tudta reggel 8-kor, úgy aludt. Próbálkoztam kelteni puszival is, cirókával is, kedves szavakkal is, de csak egy mondat hatott:

„Folyik a magzatvíz!”

„Most azt akarod, hogy felkeljek!?”

Az álmos szemeiben is ott volt a mosoly és a gyanú egyszerre, hogy talán csak poén, és tényleg csak felébreszteni szeretném.

„Tényleg! Már jó 2 órája tart, de nem folyamatos, és fájás sincs, de lesz!”

Sitty-sutty összekapta magát és irány a bolt. Kaja másnapra a suliba és kenyér. Na, ezekhez kellett a barátnőm agya. Gyorsan kifőztem egy zacsi túrógombócot, de még mindig semmi. Akkor jöhet a panírozás. Mire Kedves visszaért, az is meglett, és kezdett nagyon kis halovány, de rendszeres fájás jelentkezni. Átvette a főzést, én meg próbáltam elbújni a gyerekek elől. Kellett a nyugi. Rögtön be is izmosodtak a fájások. Persze amint megtalált egy gyerek valami nyűggel, le is álltak. Mindegy. Nincs mire várni. Ebéd van, gyerekek már az asztalnál.

Kedves a taxit hívta, én meg a barátnőmet. Nagyok otthon maradtak, kicsik viszont mentek vele ramazurizni a kertbe, erdőbe... szóval jó progi. 

Taxi és barátnő egyszerre érkeztek. Forróváltás. Mondhatni fájás nélkül telt az utazás, és még beérve is viszonylag csend volt. Egy-egy kósza valami csupán.

Fél 2 felé értünk be.

„Apuka, várakozzon kint!”

Szegény teljesen elkámpicsorodott.

Engem CTG-re tettek, kikérdeztek többször ugyanarról, a helyzetet nézve nem túl fontos dolgokról, aláírtam vagy hússzor mindenféle mittoménmicsodákat és megvizsgáltak. A méhszáj 4 ujjnyi.

Kedves tűkön ült, már vagy egy órája várt. Megírtam neki az eredményt, még izgatottabb lett. Félt, hogy lemarad, és mellettem szeretett volna lenni a vajúdás alatt is.

„Jaaaaj, még ezt is alá kell írni, meg itt és ide is kérek...”

Látszott a dokin, hogy neki is utálatos ez az egész. Nagy nehezen végeztünk, és végre bejöhetett Kedves is.

Mire elfoglaltuk a szülőszobát, 3 óra volt. 

A fájások továbbra is rendszertelenek voltak, de alighogy elhelyezkedtem, azaz 10 perc sem telt el, már jött a doki, hogy burkot repesztene. Hadd szóljon! Nincs mire várni.

Minden porcikám tiltakozott! Kedves rögtön levágta az érzéseimet és kiállt mellettem, értem. Imádtam ezért! Nem éreztem még magam ott lelkileg. Épp csak elkezdett fájni, épp csak rendszereződni. Nem akartam 10 perc múlva kitolást. Még ráhangolódni sem volt időm. Rábólintottak. Persze CTG nélkül nincs élet, de legalább nem volt muszáj feküdni.

Egy darabig ácsorogtam, ha jött a fájás, nyakba csimpiztem. Mikor elfáradtam, inkább az ágyon próbálkoztam a támlára hajolni, csakhogy akkor a CTG nem volt jó. Tartani kellett, meg figyelni, időt nézni. Nagyon nehezen tudtam belesimulni a helyzetbe. Minden, de minden elvonta a figyelmemet! Ha bejöttek kérdezni, ha sellőlány odébb úszott... Kedves minden terhet levett rólam, látva, hogy nem megy a befeléfigyelés. Nézte a fájások sűrűségét és hosszát, tartotta a CTG fejet és masszírozta a keresztcsontom. Teljes figyelmet és törődést kaptam, amiért nem tudok elég hálás lenni. Elképesztően sokat számított a jelenléte mind fizikailag, mind lelkileg!

Minden hiába. Se sűrűbb, se erősebb fájások nem jöttek. Itt jött a zeneterápia! Tradicionális viking zenék. Azaz... kecskeáldozós sámánhangulat. Tudtam, hogy ez működik majd! Hiszen transzba estek elődeink is egy ilyen zenétől. Számomra megnyugvás mindig ilyet hallgatni. Annyi változott, hogy végre meg tudtam élni a fájásokat. Ez addig jó is volt, amíg kicsit erősödtek, csakhogy négykézláb kitolást nem lehet. Vagyis... én úgy éreztem, hogy a doki (aki nagyon fiatal) benne lett volna, de az idősebb szülésznőnél esélytelen volt. Szóval ágyat szétkapták én meg ülhettem kipeckelve, CTG-n, infúzióval... ami csak só volt. Így telt el kb. egy óra. Mindenem fájt már, annyira kényelmetlen volt. Két fájás közt Kedves meg-megpuszilta a pocimat. Ez mindig feltöltött egy kis energiával.

Amikor az órára pillantva jött a felismerés, hogy fektetésre Kedves tuti nem ér haza... akkor megint leállt minden. Továbbra sem tudtam fejben és lélekben ott lenni. Nem tudom, mi akadályozott jobban. A félelem, hogy a gátvédelem borzasztóan fáj (ez nagyon erős élmény volt bennem) vagy az, hogy még most is hihetetlen volt, hogy lesz MiBabánk. Többször rám tört a pityergés emiatt, hogy varázslat ez az egész, az álmunk, egy szivárványbuborék, most itt van, sőt, percek és a kezünkben tarthatjuk! 

Gyorsan felhívtam a barátnőmet, hogy lécci, léccííí fektesse le a gyerekeket, és onnantól beindult a buli. Már nem volt semmi gátló tényező. A fájások durvultak, ha nem is lettek sűrűbbek. Itt már rábólintottam a burokrepesztésre, ami végül elmaradt, mert még mielőtt megvizsgálthatott volna a doki, szinte be sem nyúlt, már jött a Niagara és a tolók. Nem szoktam én ordítozva szülni, de ilyen is kellett. Pokolian fájt. Néhány cifraság is el-elhagyta a számat.

Ahogy sejtettem, most is brutál volt a gátvédelem. Bébi feje kis cuki pici, nade a pocak... Azt éreztem szét fogok szakadni, és akkor lélegezz kicsiket, meg nehogy nyomjál! Mantráztam magamban, hogy ez már a vége, EZ MÁR A VÉGE! Egy utolsó nyomás, és mint a szappan, kicsusszant a baba. Hatalmas megkönnyebbülés és boldogság! Csupa-csupa máz volt a kis pici teste és illatos. Kedves szeme telis-tele a boldogság könnyeivel és csak pusziltuk, simiztük, imádtuk a MiBabánkat. 

Evelin Freja, 3650 g és 53 cm SZERELEM!

Az aranyóra nagyrészét Apa és lánya ebben az eufóriában töltötték, bennem meg csillámpónik ugráltak a szivárványon... és azóta is.

Nanta

A szerző terhesnaplóját ide kattintva olvashatod végig.