Kicsilánynak már nagyon komoly személyisége alakult ki a várandósságom alatt is. Férjem kuncogva kérdezgette tőlem, hogy vajon kire fog ütni a legkisebb utód. Mert hogy szerinte rám. Komor arccal közöltem vele, hogy nem biztos, hogy ennek annyira örülnie kellene, mert ez azt jelenti, hogy belőlem kettő lesz a háztartásban. Mikor ez tudatosult benne, már ő sem vigyorgott annyira… Én azért titkon remél(t)em, hogy a férjemre üt. Egy kellemes, kezelhető személyiség, és nem pedig egy makacs, hisztis, duzzogós hárpia.

Kisasszony elég hamar megmutatta, hogy neki már akarata van. Nem is akármilyen. Először akkor vettem észre, mikor kisebb lett a helye odabent. Mint mikor a fehér nagytestvérre csücsültem, „elmélkedni kicsit”. Mivel ott nem egyenes háttal töltöttem az időm, így a görnyedésemnek köszönhetően összement a benti helye. Heves rúgkapálásokkal adta a tudtomra, hogy nem annyira tetszik neki ez a helyzet. Nyugtáztuk, hogy milyen kis aranyos cukorgombóc, segít az anyjának, még a sz@rt is kitapossa belőle, csak hogy ne kelljen erőlködnie… (Mivel pszichés ellenállásba ütköztem ilyen dolgaim elvégzésénél. Az előzmények miatt nem mertem nyomni, így mindig úgy voltam vele, ha kijön magától, akkor üdvözlöm, ha nem, akkor bent marad…)

Aztán a másik a tea… Tél révén, minden reggelt egy nagy bögre forró teával kezdtem. Miután Őhölgysége befordult, és a popója a gyomromnál volt, mindig sérelmezte, mikor leforráztam a sejhaját egy adag teával. Amit szép nagy mozdulatokkal a tudtomra is adott.

No de… Igazából akkor kezdtem megijedni, hogy rám üt, mikor először mentünk CTG-re. Csak úgy ímmel-ámmal mozgolódott, mire a kedves asszisztens két ujjal (a mutató és hüvelyk) megkereste Kata fenekét, és „megrázta” kicsit, hogy aktivizálódjon jobban. Ezt úgy mellre szívta, hogy engem lerúgott a székről, a gép kiakadt, az asszisztens pedig lesütött szemmel hátrálva távolodott, nagy bocsánatkéréseket mormolva, hajladozva, hogy bicsi-bocsi, elnézést, kegyelemezzen…. Ekkor már tudtam, hogy kis antiszociális lesz, mint az anyja, és hozzá nem szabad nyúlni, tömött buszon is meg kell hagyni a 3 méteres intim szférát neki…

Aztán világra jött. A kórházban az első nap elhitette velem, hogy ő egy csendes baba. Második napra viszont megéhezett… De már mindkét mellemről lerántotta az 5-10 bőrréteget, tej meg még nem nagyon volt, így jött a „nemtetszés”. Már nem neveztem csendes babának. Mellette viszont egész nap sírtam, és csodáltam. Mert ő tökéletes.

Itthon meg… Bár anyukám jött segíteni, mégis egy nagy halom tehetetlen barnamacinak éreztem magam, ha épp sírt. Miért nem mondja meg mi a baja??? Vagy legalább miért nem mutat rá???

De lassan helyre rázódik minden. Már felismerem az éhes-sírást, a nyűgös-sírást, stb… Már mosolyog is rendületlenül. Nem is akárhogy… Fürdés előtt, a pelenkázón vetkőztetem, és elmosolyodik. De úgy… Látszik rajta, hogy azt gondolja: „Ezazzzz, vetkőztess csak… Fürdess, és jöhet a szép új, tiszta pizsi… Aztán úgyis úgy telibefosom magam nyakig, hogy kezdheted elölről…” És amikor ez tényleg bekövetkezik, akkor egy újabb mosollyal nyugtázza, hogy: „Én szóltam előre…”

Eljött a növekedési ugrás ideje is. Ez annyiból állt, hogy reggel 6-7 óra táján felcsatlakozott, majd este 10-kor le. Addig anya sehova. Se pisilni, se enni, se semmi. Lógatnom kellett a mellemet egész nap a szájába. Nem hittem volna el, ha nem a két szememmel látom, hogy ilyen van… (Jó, oké, olvastam már róla előtte, de akkor is…)

Már otthon is voltunk (szülőfalumban), pihenés gyanánt. Ebből az következett, hogy fáradtabban jöttem haza, mint ahogy elmentem. Ráadásul a csöpp jány csak evések idejére volt nálam, egyébként elrabolták a nagyszülők. Így úgy kellett eljönnöm onnan, hogy bár együtt voltunk, mégis hiányzott a lányom, másrészt dögfáradt lettem… Most lábadozunk. Kata felépül az ugrásából, én pedig regenerálódom.

Férjem még mindig nagyon sokat segít. Volt, hogy este megsimogattam a karját, hogy ne horkoljon annyira. Erre automatikusan felült, és nyúlt a textilpelenkáért, hogy neki most büfiztetnie kell… Én jót mosolyogtam, ő már nem találta annyira viccesnek.

Kata pedig egyre több mindent tud. Ő rácsodálkozik a melleimre, mikor a kiságy felé állok, hogy „Úristen, nekem ekkora bödönből kell szlopálnom???” Én pedig rácsodálkozok Katára, hogy „Jéééézusom, milyen okos máááár” Mert ugye kétség sem fér hozzá. Azt hiszem két hét múlva már deriválni is fog…

OriasCJ

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?