Kis család vagyunk, nagy tervekkel. Vagy legalábbis annak tűnőkkel. Gyerekek, nagy ház,kert, kutya, stb. A gyerekek már folyamatban, egy kint, egy bent. Lesz majd még több is. A többi része nem csak ezért kell, hogy legyen sok helyünk, és szép gyepünk, amin játszhat egymással kutyus és gyerek, hanem azért, mert elegem van a tápkálékgyárakból kiömlő sok szemét fogyasztásából.
Nem akarok csirkegyárban készült tojást és húst, fóliázott kásás, rossz ízű paradicsomot, és agyonvegyszerezett gyümölcsöket enni. A biotermékekben nem hiszek, és milliomos sem vagyok, hogy csak azon éljünk. Az egyetlen út tehát, hogy kiszakadunk Budapestről, és átváltunk vidéki életmódra. Hőn szeretett szülővárosomból már úgyis jócskán elegem van egy ideje, nagyon rosszban vagyunk, viszont szeretnék jó szívvel visszagondolni rá. Egy kapcsolatban tudni kell, mikor kell abbahagyni, hogy ne mérgesedjen el túlságosan a szituáció.
Ami még motivál, az az önmegvalósításba vetett hitem. A férjem elvégezte az egyetemet, lett jó állása, kihívásokkal, fejlődési lehetőséggel. Én végigcsapongtam fiatalkoromat, kerestem az utat, de nem találtam. Egy lúzer vagyok, a férjem tart el, nem értek semmihez. Pedig sok bennem a lehetőség, érzem. Ha meg tudtam volna állapodni valami szakmában, akkor abban piszok jó lehettem volna. Problémamegoldó képességem néha engem is meglep. Mostanra legalább egyvalamit elértem. Lett egy csodálatos, okos, szépséges majd másfél éves gyermekem, akit azt hiszem, sikerül egész szépen nevelgetni. És imádok anya lenni. Nem vagyok egy görcsölős típus, ezért elég könnyen vesszük az akadályokat. Hamarosan születik a második gyermekünk, akit még remélhetőleg követnek a többiek. Viszont amit szeretnék társítani a gyermekekhez, mint kihívást, az már rég nem az, hogy gyerekek mellett küzdelmesen mégiscsak kitanuljak valami használható szakmát, szerezzek állást, legyen valami idióta főnököm és tegyem bölcsibe a gyereket. Terveimhez nagy telek kell, sok vetőmag, tyúkketrec, és gumicsizma.
Vetőmag még nincs, viszont a telket már megtaláltuk, és ha minden jól megy, januárban megköttetik a mindent eldöntő adás-vételi szerződés. Csodálatos telket találtunk. Beleszerettünk, hosszas tépelődés után elfogadtuk a hátrányait, és úgy döntöttünk, kell nekünk. Sokan nem tartják túl jó ötletnek. Szkeptikusak, és úgy gondolják, elszúrjuk az életünket. „Miért nem veszünk egy nagyobb lakást Budapesten, és felejtjük el ezt a hülyeséget?” Nem értik, és nem tudom elmagyarázni se. Hát megpróbálom bebizonyítani. Szeretnék létrehozni egy kis mini földi paradicsomot, ahová rokonok, és barátok szívesen lejönnek hétvégére kiszakadni a nagyvárosi nyüzsgésből, és megállni pár napra. Csodálni a táj végtelenségét, sétálni az erdőben, ami kertünk hátsó szomszédja, szívni a friss levegőt, és enni mindazt a finomságot, amit az asztalra teszek egyenesen a kertből. Ez az én személyes kihívásom. Vért-verítéket izzadva szeretnék gürizni, hogy megteremtsem mindezt elsősorban a gyermekeimnek, magunknak. És mindeközben persze szeretnék szuper anyuka is lenni. Hogy sikerül-e, meglátjuk. Drága férjemmel ez a mottónk „majd meglátjuk”.
Terveimről, a küzdelmekről a történtekről és az eredményekről időnként beszámolok itt, a Bezzeganyán. Hátha van, aki hasonló cipőben jár, és okulna belőle, vagy én okulnék a hozzászólásokből.
Bodza
