Az ember ahogy kinő bizonyos helyzetekből, el is feledkezik róluk. De ha valaki a közelében belekerül, visszakattannak az emlékek -például hogy milyen lehet kisgyerekesként ez az általam egyébként most se nagyon kedvelt adventi időszak.

Néhány ismerősöm, munkatársam már kétnaponta újratervez, ahogy alakul az időszak programja, hogy aztán mindig belekavarjon még valami más, például egy izmosabb vírusfertőzés. Az egyik ilyen ismerős – nevezzük mondjuk Krisztinának – két hete teljesen összeomolva próbálta szervezni a lehetetlent. Nincs két hónapja sem, hogy visszatért a munkába, a gyerek nincs két hónapja, hogy három év otthonlét után oviba jár, de már szembesül a szervezhetetlennel: a cég beíratta egy fontos szakmai tanfolyamra (három év nagy idő), és annak egyik napjára tűzték ki az ovis karácsonyi ünnepséget, délelőtt tízre, naná.

Szegény Kriszti, törte a fejét, ilyenkor mi van. A tanfolyam drága, kötött az ideje, a végén vizsgával zárul. Amit megtanul, napi szinten használni kéne.  A gyereknek ez az első efféle eseménye – és Krisztina mindjárt rémeket látott azzal, hogy mi van, ha Ő AZ EGYETLEN SZÖRNYŰ ANYA, AKI NEM ÉR RÁ.  Persze ez valószínűleg nem igaz, de ő már látta lelki szemeivel a bömbölő Bogit egy csomó vigyorgó gyerek gyűrűjében, akiknek mind eljött apu, anyu, nagyi, csak az övé nem.

Először a logisztikát próbálta az élethez igazítani – mi van, ha csak egy órára kiugrik a tanfolyamból? Ahá, ha nem lenne a két intézmény a nagyváros két végén, még taxival is messze. Rákérdezett, nem lehetne-e mégis eltolni a tanfolyamot egy-két nappal. Nem lehet. Az ovis rendezvény nyilván kötött, az egész ovi összes csoportjának akkor van és ott.

Na itt esett Krisztina gondolkodóba. Szerencsére volt körülötte pár ember, akik már túlvoltak ezen az életszakaszon, és felváltva mesélték, hogy bizony egy háromévesnek nem biztos, hogy akkora vonzerő egy „színpadi szereplés” egy rakás vadidegen előtt, meg úgy egyáltalán. Meg az is biztos, hogy az utolsó pillanatokban betegség miatt többen le fogják mondani a jeles eseményt. Vagy nem érnek rá – nem ő lesz az egyetlen, aki beleakad az időzítésbe.

Krisztina kissé megkönnyebbülve bólogatott, aztán az élet besegített még kicsit. Gyerekestül ágynak esett a következő napokban ő is, és volt idő meggondolni és átbeszélni. Kiderült, hogy az ÖSSZES ovis csoport egyszerre tartaná a jeles rendezvényt – százon felüli létszámra tessék gondolni szülőkkel és ovisokkal együtt – ezért kellett az ovi melletti külső helyszín, ezért tűnt meglehetősen nagyszabásúnak az egész előkészület. Kiderült, se Bogi, se Krisztina, se Bogi apukája nem gondolta úgy, hogy háromévesen ebben feltétlenül szerepelni kell, és összeomlik a világ, ha nem igazítják hozzá az életüket. De rossz belegondolni, ha Krisztina beleragad abba, hogy MINDENKÉPP meg kell felelni egyszerre kétfelé, akkor is, ha ez szó szerint teljesíthetetlen.

 Néha mintha mindenki úgy érezné, a MÁSIK kívánságát teljesíti az n1-edik plusz feladattal, eseménnyel, rendezvénnyel, tortácskával és alkalmi jelmezzel-verssel. Az agyonterhelt óvónő talán úgy gondolja, a szülő vagy a gyerek várja el a nagyszabású ünnepi készülődést és látványos műsort. A szülő (aki néha alig lát ki a saját munkájából és a saját karácsonyi előkészületeiből) azt hiszi, az ovis közösségnek kell megfelelni, hiszen Botondka anyukája is dolgozik, mégis süt csillagos mézest, az óvó nénik annyit dolgoztak a betanítással. Jöjjön a nagyi is  - főleg ha azt is gondoljuk, a nagyi hatalmasan megsértődik, ha nem kuporoghat egy ovis széken a hetvenhat évével az egyszem unokája első ovis karácsonyán, ami esetleg bömbölésbe és NEMMONDOKVERSET toporzékolásba is fúlhat.

A fene akarja azt sugalmazni, hogy ne csináljunk semmit. Emlékszem, milyen lelkesedéssel csináltunk adventi koszorút jópár éve a plébánia hétvégi közösségi programján, emlékszem, a Kicsi milyen lelkesedéssel gyújtotta a gyertyát a betlehemes játékban (igaz, már akkor nem hároméves volt), sőt, még arra is emlékszem, milyen lelkesen mentem apámmal a MOM kultúrházba (azóta Momkult, más emlékekkel, hihi), ahol az ő akkori munkáltatója rendezett Mikulás-ünnepséget nekünk, céges dolgozói gyerekeknek, vagy hogy is mondják.

Ugyanakkor látom a frissen munkába állt anyákat, hogy szétszakadnak, hogy még az életmentő hétköznapi rutinokat is gyakorolni kell, katasztrófákat elhárítani egy váratlan betegség miatt, még a munka is döcögősen mehet az elején, és minél nagyobb városban lakunk, annál keservesebb a logisztika, főleg most, hogy tömegek kelnek még úgy is útra, hogy feltalálták az online rendelést meg a csomagautomatákat. És hát, sorok írója nagyon is tudja, mi van, ha valaki NEM kézműves csodalény, nem tud vagy nem akar éjjel negyed egykor habcsókot sütni, és ha megfeszül, se tud betlehemes jelmezt vagy falidíszt készíteni kézzel, illetve ami ilyenkor kikerül a kezéből, isten mentsen attól minden jótét lelket.

Tudom, könnyebb ott, ahol az anyák többsége otthon van,  minden elérhető tíz percen belül, vagy kifinomult hagyományrendszerek olajozzák az ünnepi szervezést. De egy nagyvárosban, ahol az ovis közösségek tényleg bárkikből állhatnak – bármikor ugrasztható orvos szülőből, szétdolgoztatott kereskedelmi dolgozó szülőből, egyedülálló szülőből, családból, ahol egy féléves baba is van, akit nem lehet csak úgy lepattintani délelőtt tízkor – ott nem könnyű bármilyen extra programot összehozni. Számítani kell arra, hogy mindenféle fog közbejönni, az utolsó pillanatig, amivel kezdeni kell valamit. Számítani kell arra, hogy bármennyire akar valaki részt venni és odatenni magát, most épp vannak mozdíthatatlan és szervezhetetlen pillanatok, és kár belőle katasztrófát vagy szemrehányást gyártani.

A munkában is helytállni igyekvő Krisztik, a sokadik túlórájukat teljesítő óvó nénik, a negyedik Mikulás-ünnepségtől összezavarodott kicsik nevében kérem: gondoljuk át, biztos belefér a többségnek? Biztos örülünk neki, akarjuk? Megkérdeztük a többieket, ők – őszintén! – hogy vannak vele? Ha a válasz igen, akkor az eredmény akkor is elfogadható lesz, ha a főszereplő utolsó pillanatban ágynak esik vírusos középfülgyulladással, Kata anyukája csak bolti tejkaramellát küld be (azt falják esetleg fel elsőnek) és Lulu szülei csak videón látják az egészet, mert minden kivehető szabadságuk rég elfogyott már.

És akkor a saját karácsonyfánk alá nem utolsó verejtékünkön és idegszálunkon csúszunk majd be. Idén, talán.

Vakmacska