Lacika nyolcéves volt, és a Balatonon nyaralt a nagyszüleivel meg a kishúgával. Nyaralás: fehér ezerötös Lada, Sport szelet és Traubi. A terasz a három nyírfa alatt, az 1981-es Lego-katalógus nézegetése a kerek, háromlábú faasztalnál, a hosszú vándorbotok a terméskő fal sarkában, az emeleti galéria barnás, fenyőszagú félhomályába vezető nyikorgó lépcső, a szögön lógó ősrégi moziműsorok, egy kalózos film a Junoszty kistévé szemcsés képernyőjén, a sárga szúnyogirtó helikopter zaja reggelente, az ebédhez a teraszra kitett piros székek, a tejfölös-kapros túrós csusza. Imádta ezt. A kishúga folyton unatkozott és sírt és mérges volt, de azért Lacika tudta, hogy igazából jól mulat ő is.

Délután a teraszon ültek. A húga egy fejetlen babával a hóna alatt dinnyét evett, Lacika töltőceruzával karikázgatta be a Lego-katalógusban az érdekesebb tételeket.

- Hé, nem látsz a szemüvegedtől?

Tomi állt a válla felett, a szomszéd gyerek. Kikapta a kezéből a Lego-prospektust, és belelapozott. Lacika lesunyt fejjel, kényszeredetten mosolygott és heherészett.

- Szia.

- Na figyelj, csináljunk valamit! - kiáltotta Tomi.

Tomi mindig csinálni akart valamit. Rendszerint valami olyat, amit Lacika unalmas hülyeségnek tartott. Néha pedig olyasmiket, amiktől kimondottan félt.

- Most nem tudok, megyünk nemsokára Füredre Mamáékkal - motyogta kitérően.

- Add kölcsön a pisztolyod!

Pár napja kapott a szüleitől egy ezüstösen csillogó, patronos játékpisztolyt. Csodaszép pisztoly volt, azóta egy pillanatra sem vált meg tőle, általában a rövidnadrágjába dugta, ebédnél a tányér mellé tette, esténként meg a párnája alá, ahogy egy felnőtteknek való krimiben látta. Milyen jó volt úgy elaludni, hogy az ezüstpisztoly hűvös markolatát simogatta a párna alatt, miközben szólt a sötétben a húga valamelyik mesekazettája, és a nyitott ablakon beszűrődött a kabócák dala a hűvös, jószagú sötétségből! Egy szó mint száz, a pisztoly Lacika szívéhez nőtt, és nem volt kedve megválni tőle. Tomi amúgy sem vigyázott soha semmire, a drága játékai sorra estek darabokra pár nap alatt.

- A... pisztolyomat? Miért?

- Csak add kölcsön! Add már ide, na!

Sajnos nem tudta, hogyan lehet nemet mondani, erre nem tanították meg. Vonakodva előhúzta az ezüstpisztolyt, és közben szörnyen érezte magát. Általában ez történt, ha Tomival találkozott.

- De ugye nagyon vigyázol rá?

- Aha. Na add ide. Kipróbálom.

Tomi olyan arckifejezéssel vette kézbe a játékot, hogy kétség nem férhetett hozzá, ehhez ő jobban ért, igazából neki kellett volna ajándékba kapnia a pisztolyt. Vadul ugrálni kezdett, és idétlen döfködő mozdulatokat tett a pisztollyal, miközben azt rikoltozta: ping, piiiiing, piiiing! Lacika mosolyt erőltetett az arcára, és óvón a Lego-prospektus meg a kóláspohár fölé tartotta a kezét.

- Jaj, de félsz, jaj de félsz, be ne kakálj, ping, piiing! - kiáltozta Tomi.

- Nem is félek…

- Nem is félek, júúúj - gügyögte vihogva Tomi, azzal felpattant a biciklijére, és kiszáguldott a kertből. Lacika aggodalmasan nézett utána. Hova lett a délutáni békesség? Valami ideges undor maradt csupán a helyén. Mindig ez volt. Tomi mindig csinálni akart valamit, ami azt jelentette, hogy az embernek abba kellett hagynia, amit éppen csinált, és Tomival kellett foglalkozni. Ez még szórakoztató is lehetett volna, mert Tominak volt esze, és tele volt drága játékokkal, de bármit csináltak, abban mindig csak Tomi győzhetett, és a legjobb játékokhoz amúgy sem engedte hozzányúlni.

A nagymama jelent meg a teraszon egy tányér almás pitével és egy újabb pohár kólával. Megsimogatta Lacika fejét, ő meg hálásan nézett vissza rá, és máris mardosó éhséget érzett az omlós sütemények láttán, holott alig két órája végzett két nagy tányér fantasztikus, kapros, tepertős, reszelt sajtos túrós csuszával. Bűntudatosan megtapogatta a csíkos trikó alatt domborodó pocakját. Olyan kövér vagyok, gondolta. Milyen jó lenne jól futni, és úgy mászkálni a strandon, hogy az ember nem szégyelli magát fürdőgatyában! És mások hogyan képesek szenvtelenül bámulni egy téliszalámis kenyeret vagy egy adag tejszínhabos gesztenyepürét? Mások miért nem éhesek mindig? Elvette az első almás pitét, beleharapott, és ismét boldog volt. Telt-múlt az idő, végre egyedül. Hát van-e szebb dolog, mint összegömbölyödve ülni a fonott karosszékben a teraszon, lapozgatni a Lego-prospektust, és almás pitét enni kólával, miközben süt a nap, és rezgő falevelek árnyéka játszik az asztallapon, hallgatni odabentről a rádió zümmögését és a képes újságok lapjainak zizzenéseit? A nyár a legjobb dolog a világon.
Nyaktörő iramban Tomi karikázott be az udvarra, és hetvenkedő kontrafékezéssel, a kishúgot csaknem elsodorva állt meg mellettünk. Lacika döbbenten látta, hogy a szomszéd gyerek arcán őszinte ijedtség tükröződik.

- Van egy kis baj - nyögte Tomi. - A pisztolyod.

- Hol van? – kérdezte Lacika halálra váltan. - Eltört?

- Hát... Gyere le a partra, elmondom.

Miközben a strand felé sétáló nyaralókat kerülgették biciklivel, a szomszéd gyerek kapkodva hátravetett félmondataiból lassan kirajzolódott a kép. Tomi megállt az utcán három idegen gyerek előtt, akiknek eldicsekedett a pisztollyal. Azok persze szerették volna elkérni és megnézni, de Tomi nem adta, viszont tovább hetvenkedett. A másik három erre kikapta Tomi alól a biciklit, lefogták és elvették tőle a pisztolyt, aztán elzavarták.

Kisvártatva meglátták a három gyereket a strand egyik forgó kapujánál: a kerítésnek dőlve beszélgettek, a legnagyobbnak ott fénylett a kezében az ezüstpisztoly. Ez olyan volt, mint egy rossz álom. Lacika legjobb pillanataiban is nehezen ismerkedett idegenekkel, a vele egyidős fiúkat pedig buta, kiszámíthatatlan, félelmetes lényeknek látta, de most érezte, hogy vagy ő oldja meg a dolgot, vagy mehet haza pisztoly nélkül.

- Helósztok - kezdte bizonytalanul. Azok hidegen bámultak rá, Tomi pedig valahol mögötte téblábolt, és hallgatott.

- Nahát - vigyorgott a legidősebb gyerek, lebarnult, erős fiú - a faszszopó elhozott egy dagit magával.

Lacika nem tudta pontosan, mi az a faszszopó, de biztos volt benne, hogy a mai találkozás a gonosz birodalmával élete mélypontja, ami után már csak jobb jöhet, ha egyáltalán ezt túléli. Homályosan ráébredt, hogy a faszszopó az Tomi lehet, és ez esetben talán érdemes volna megjegyezni a kifejezést, de túlságosan félt ahhoz, hogy világosan gondolkodjon.

- Sziasztok, az az igazság, hogy az az én pisztolyom.

Semmi válasz.

- Anyukámtól meg apukámtól kaptam.

A legkisebb gyerek Tomira mutatott.

- Elvettük tőle. Ez egy hülye.

- Jó, de én adtam neki kölcsön. Otthon leszidnak, ha elvesztek egy drága játékot.

- Minek adtad neki - vont vállat a legnagyobb.

- Figyeljetek, adjátok már ide, légyszi.

A megértés szikrája villant a legidősebb fiú szemében. Vagy Lacika csak képzelte?

- Na de ez a gyerek - mutatott Tomira a legidősebb - tök szemét volt velünk.

- Bocsánatot kérünk – mondta Lacika kicsit bátrabban -, és kérjük szépen vissza a pisztolyomat.

- És ha inkább megverünk? - kérdezte a középső gyerek.

Semmitől sem félt annyira, mint a fájdalomtól. Szerencsére volt valami fogalma arról, hogyan működik a világ, ezért félig vaktában azt mondta:

- A nagypapám egy professzor. Mindenkit ismer.

- Ööö... Na és?

- Azt akarjátok, hogy bezárassa a strandot?

- Peeersze... Nehogymár!

- Egyszer már bezáratott egyet. Bük... Bükfürdőn.

A három gyerek tanakodott egy kicsit, aztán átnyújtották a pisztolyt. Lacika lassan tolni kezdte a biciklit, Tomika meg felugrott az övére, és viharos tempóban távolodott.

- Na, akkor köszi, helósztok – nyögte Lacika zavart mosollyal. Nem mert semmi hirtelen mozdulatot tenni, amúgy is annyira remegett a lába, hogy attól félt, nem tud felülni a biciklire. A három gyerek komoran, habozva meredt rá, ahogy elfordult, és a kis Csepelt tolva távolodott tőlük az utcán. Lacika aggodalmasan figyelte a messze előtte kerekező Tomit. Az hátrafordult a nyeregben, és kihívóan felüvöltött:

- A rohadt anyátokat!

Lacika kezéből kis híján kiesett a kormány, ahogy botladozott az aszfalton, amilyen gyorsan csak tudott. Nem mert hátranézni. Aztán fájdalmas szúrást érzett a hátán, és még egyet. Hátrapillantott, és látta, hogy kavicsokkal dobálják. Ez nem igaz, gondolta kétségbeesetten, hogy történhet ez velem, mindig olyan jó gyerek voltam! Erőlködve felugrott a kis biciklire, és már hallotta, hogy azok is tekernek utána. Tomi a maga folyton mutogatott nyugatnémet bicajával már rég eltűnt az utca végén. Lacika minden erejével igyekezett felgyorsulni és nem elesni, de a három gyerek rohamosan közeledett; ők nyilván egész nap bicikliztek meg úsztak, és nem almás pitével a kezükben ábrándoztak a teraszon. Most mi lesz? Nagyon fog fájni? A biciklimet is elveszik? Mit fognak szólni Mamáék? Ilyesféle gondolatok kergették egymást Lacika fejében. Üldözői alig egy-két méterre suhantak mögöttem, egyikük elkiáltotta magát:

- Szétverjük a fejedet!

Hátrapillantott, és a rettegés örvényében ostoba ötlete támadt: rátaposott a pedálra, és a kontraféktől a bicikli csikorogva megállt. Igyekezett tartani magát, de a csattanástól és a lökéstől csaknem bepisilt ijedtében. Elesett, jól megütötte magát, de felugrott, vissza a biciklire, és már menekült is tovább. Mögötte a két gyerek a hangosan bőgő, véres térdű harmadik mellett guggolt a betonon. A három figura egyre kisebbedett, egyikük az öklét rázta felé.

Mire verejtékben úszva, reszkető lábakkal hazaért, Tomi már ott ült az orvosnővel és Lacika nagyszüleivel a teraszon, és almás pitét evett.    

- Te mi leszel, ha nagy leszel? - kérdezte Lacikától az orvosnő.

- Nem tudom - nyöszörögte, és befelé indult a nappaliba.

- Felhorzsoltad a térded, mit csináltál? - kérdezte aggodalmasan a nagymamája.

- Hát elestem.

- Úristen! Miért nem vigyázol?

- És Tomi, te mi leszel, ha nagy leszel? - kérdezte Lacika nagypapája a szomszéd gyereket.

- Szívsebész - vigyorgott Tomi tele szájjal.

Lacika fülig vörösödött, mint már annyiszor aznap, és könny szökött a szemébe. Bement a nappaliba, állt a linóleumon és lehorgasztotta a fejét. Aztán mégis visszafordult, és erőltetett, könnyes mosollyal a beszélgetőkhöz lépett.

- Szerintem nem szívsebész lesz Tomi - mondta tisztán csengő hangon az orvosnőnek. - Hanem tetszik tudni, mi?

- Na micsoda, kisöreg? - mosolygott az orvosnő.

- Faszszopó - dörögte Lacika mélységes elégtétellel.

Később, amikor már az emeleti hálószobában ült az ágy szélén, és elhangzottak a szokásos „azonnal bocsánatot kérsz”, „Lacika, úristen”, „Odafenn majd lesz időd elgondolkozni” és „Mélységesen szégyelld magad” kezdetű mondatok, előhúzta az ezüstszínű műanyag Coltot, és szeretettel végigsimított rajta. A kishúga a szemközti ágyon ült, a fejetlen babát ringatta, és anyáskodva nézett Lacikára.

- Nagyon rossz volt? - selypítette a szoknyája szélét morzsolgatva.

Lacika elgondolkozott, eszébe jutott az egész nap, az almás pite íze és az egymásba rohanó biciklik fémes csattanása.

- Nem - mosolygott. - Kafa volt.

Őrjöngő Farkas