Két kis tündéri tűzokádó sárkány anyukája vagyok. Kisfiam másfél éves múlt, nagylányom 4 éves lesz nyár végén. MOST már tudom milyenkét gyermekes anyukának lenni. Barátnőim körében egyre több helyet úton a második gyerkőc (szám szerint négyen a közeli körben) ezért arra gondoltam, hogy egy rövidebb bejegyzés-sorozatban elmesélem nekik (és most már nektek is), hogyan is alakult nálunk az átállás (egy sárkányról kettőre), mit hogyan csináltam, és hogy látom, így utólag mit lehetett volna jobban csinálni. Semmi spanyolviasz, csak tudjátok, mi lesz... Megint felfordul minden. Hátha nektek jobban megy majd. Az okosok azt mondják, hogy a legnehezebb rész következik, merthogy a „nulláról az egyre” is okozhat sokkos állapotot, de az egyről a kettőre verzióban ez garantált. Szerintem azért nem ennyire veszélyes, de lesznek izgis időszakok, amikor majd határozottan kijelenthetitek, hogy na, most már tényleg „idegi alapon vagyok”.
Hangolódás
Szonja másfél éves volt, mikor öcsikéje elindult hozzánk. Hirtelen nem tudtuk, mondjuk-e neki, ne mondjuk. Épp elég törékeny egy kis élet a kezdeti szakaszban, így az első harmadban még nem újságoltuk a nagy hírt, viszont elkezdtük becsempészni a tesós könyveket az esti mesébe. Az aktuális tévé-mese-kedvenc a „Dóra, a felfedező” volt, így több könyvet is beszereztünk belőle (ajánlom a tematikus meséit, Dóra az orvosnál, Dóra fogat mos, mind nagyon jó felkészítik, hangolják a gyereket az adott szituációra), így találtuk meg a „Dóra nagytesó lesz” című részt. Bartos Erika APG sorozatában is van egy ide vonatkozó könyv, ha valaki azt szereti (Anna és Peti: Kistestvér érkezik, ezt már csak használtan lehet venni), mi kölcsön kaptuk, de Szonjának az épp nem jött be (ezeken kívül még gyűjtöttem ki párat itt).
Egyre többet beszéltünk neki a családon belüli rokoni kapcsolatokról, mindig kiemelve, hogy ki kinek a testvére. Amikor már bátrabban örülhettünk a kistesónak, a férjjel őrülten izgulva készültünk, hogy VÉGRE „hivatalosan” is elmondhatjuk neki (meg a családnak is), hogy tesó lesz! Hát, látnotok kellett volna! Mit is vártunk egy kétévestől, nem tudom, talán tűzijátékot, csinnadrattát? Szonja nyugtázta az infót, aztán ment tovább a labda után. Így aztán bátrabban, minden nap egy kicsit téma volt, említés szinten, de nem agyontolva. Aztán elkezdett kerekedni a pocakom. Akkor már tudtuk mutatni neki, kezdett számára (is) valósabbnak tűnni a dolog. Odabújt, puszilgatta a pocakot, anyánál örömkönnyek, én már nyugtáztam is, hogy milyen jó tesók lesznek, nézd már, apa, a leányod, menyire szereti már most a kistesót. Le is szűrtem a végkövetkeztetést, nálunk testvérféltékenység úgyse lesz, az csak a könyvekben, sose lesz vita, veszekedés, hiszti közöttük, csak rózsaszín felhős gejl szeretet, béke, egyetértés. Így utólag, és elöljáróban csak annyit, hogy ember tervez… (és hova raktam az eszem, amikor álmodoztam?)
Ha már álmodozás. Az első terhességem egy álom volt, pedig majdnem végigdolgoztam. Kevés hízás, végig sportolás, könnyed, kellemes (leszámítva az első hetek émelygését, némi fülzúgást és gyomorvasutazást) időszak, ahol a testem és gyermekem minden rezdülésére odafigyeltem. Egészséges kaja-hegyek, minden mozgásra örömujjongós ugrás, minden ultrahangra várakozásteli készülődés. Kistesóval a pocakban már szinte semmi nem maradt meg ebből. Hogyan is? Egy kis örökmozgó után futkosva? Két hisztikezdemény között? Nehéz volt. Tavasz, jó idő, a kisasszonnyal minden délelőtt játszótér, és fagyizós-kirándulós-ügyintézős délután. Ez azt jelentette, hogy napi minimum kétszer fel és le három emelet lépcsősorán, egy ugrabugráló-vegyélfeeel-inkábblefelemenjünk kis energiabombával. Aztán jött a nyár, strandolás. Délelőtt játszó (lééépcsőő), délutáni alvás után (lépcsőn le) autó(ba gyerek+cuccok be-ki), autózás a strandra, vacsira haza, (lépcsőn fel), esti rutin, alvás. A hasam állandóan itt fájt-ott-fájt, húzott, a derekam le akart szakadni, de ha a lépcső közepén kezd el hisztizni, hogy nem jön tovább, mert annyira elfáradt, akkor úgy éreztem, hogy ott nincs helye nyugis, vidaágis magyarázgatásnak, hanem fel kell kapni és vinni tovább. Esténként hulla fáradt voltam, nem volt ám kiwivacsora meg arcpakolás, mint az első terhesség alatt. Örültem, ha eltalálok a zuhanyzóig, miután letettem a leányzót, aztán az ágyig szédelgés, eldőlés, off.
Férj sokat dolgozik, vendéglátás, így alapvetően úgy rendezkedtem be már Szonjánál is, hogy egyedül vagyok vele/velük. Segítség van, de ritkán, a mamák is dolgoznak. Így például simán elvittem magammal Szonját ultrahangra, sőt, vérvételre is. Mindig előre elmondtam, mi fog történni, már egy-két nappal előtte hangoltam rá, így kíváncsian várta, mit fog látni. Az asszisztensek, dokik, meglepetésemre nagy szeretettel fogadták, külön babusgatták, magyarázták neki az ultrahangos képet, mellém ülhetett, belenyúlhatott a zselébe. Hát még amikor először tudatosult benne, hogy fiú lesz a kistesó! Épp úgy fordult a fiatalúr az ultrahangon, hogy popó felénk, lábak szét… És a lábacskák között az egyértelmű bizonyíték a nemére vonatkozólag. Szonja tátott szájjal nézte, ahogy az orvos magyarázza neki, mit lát. Vérvételnél fogta a kezemet, csacsogott a nővérkékkel, mindenhol megdicsérték, ha okosan viselkedett, és mindig előkerült egy-egy matrica vagy apró játékfigura ajándékba. Így a tesó növekedését valamennyire nyomon követhette. A kedvence volt, ha a védőnőnél volt jelenésem, mindig őt is ráállhatott a mérlegre (igazi régi, az a mázsálós fajta), neki is mértük pocakkörméretet. A szívhang hallgatásától teljesen odavolt. Itthon is többet játszottunk az orvosi szettel, imádja a mai napig, eljátszottuk, hogy most megvizsgáljuk anyát, és a pocakjában a tesót. Persze mindig kaptam szurit.
Az utolsó hónapokban meséltem neki a kórházról, és hogy ott fog születni a testvére. Ez csak annyiból volt nehéz, hogy ő még sosem aludt mással, máshol. Ettől féltem a legjobban. Négy nap a kórházban, mi lesz négy napig a kislányommal… De erről majd legközelebb…
Giovanna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
