Mindenszentek. Fagy odakint, a temetőt belepi az avar, az utcán a leveleket hajtjuk koromsötétben. Tavaly ilyenkor otthon feküdtünk a kiságyban, ide-oda rakosgattam őket. Feküdtek és folyt a nyáluk. Mára két rohanó szörnnyé váltak. Ha alszanak, már csak akkor angyalok.
Tavaly ilyenkor csak este későn jutottak eszembe a pici, angyalkaformájú lények, akik a kórházak szülészetéről szállnak fel az égbe, onnan távoznak a lehető leggyorsabban. A temető sarkában rakják földbe őket, ott vannak a csecsemőparcellák. Mozdulatlan. Nagy szerencse, ha mindkét baba egészségesen jön a világra, és másfél évesen egymás haját tépik, mint az enyémek. A temetőben minden gyertyát elfújnak, rátaposnak a sírokra, és röhögnek. (Anyósomék nem akarták, hogy odavigyem őket, én pedig nem szeretném, ha úgy nőnének fel, hogy ne tudják, mi van az élet után, hogyan emlékszünk halottakra. Próbáltam mesélni erről, olyankor megrendültek néhány percre, aztán folytatták a csatát.) Amikor rosszak, nem bírok velük, azzal vigasztalom magamat, hogy szerencsére játszanak, mozognak, élnek. Csak ülök a sarokban és várok, hátha maguktól abbahagyják, de nem. Tudom, hogy ennél sokkal keményebben is végződhet az ikerterhesség.
Amúgy tényleg a szabad mozgás híve vagyok, van, aki úgy mondja „ridegtartás”. Nem sok választás lehetséges, ha ikrek vannak a szobában. Mióta megismertem Pikler Emmi módszerét, akit különösen könnyen lehet adaptálni ikres, két-három és sokbabás helyzetekre, elég elfogadó lettem vele kapcsolatban. Azt mondják, ingerszegény. Vannak, akik kimondottan irtóznak a gondolataitól, mert elveszi az anyától a gyereket. Ő azt tanítja, maradjunk ki, hagyjuk a járni tanuló kisgyereket szabadon játszani, futni, felfedezni a világot, ne neveljük, kerüljük az intimitást, ne öleljük és puszilgassuk feleslegesen a csecsemőt, arra ott van a gondozás pillanata, a tisztába tevés, etetés, altatás. Az ikresnek nincs más választása. Sőt, most, hogy járnak, igyekszem is kívül maradni a körön, akkor is, ha nehezen megy. Különben sem bírnám kettővel csak úgy.
A fiam és a lányom teljesen más időben tanultak meg dolgokat. Mit csinál ilyenkor az ikres szülő? Aggódik a fejletlenebb gyerekért, a gyógypedagógus, a neurológus, a gyerekorvos és a védőnő is magyarázza, hogy ez így van rendjén, akkor is: különösen zavaró lehet, hogy a kislány (vagy a fiú, most mindegy) jár, a másik (a fiú) még csak nem is kúszik. Ha mozgás vagy fejlődésbeli probléma van, akkor hirtelen csak zavaró tényezőnek tűnik az egészséges gyerek. A szülői érzés csalóka: aggódó szorongás, a saját egónk, ami rólunk szól, nem a gyerekekről. Hagytam őket, nem tehettem mást, elfogadtam a helyzetet, hogy óriási különbség van közöttünk és a fiam jóval le van maradva a korához és a testvéréhez képest. És láss csodát: a lányom segített járni a fiamnak. Példát mutatott, húzta, vonta, fogta a kezét és támasztotta is, amikor ideértünk a babafejlődésben. Biztosan beköti majd a cipőjét is az oviban, ha úgy alakul.
Én abban élek, hogy Pikler Emmi is valami ilyesmit képzelt el: eredetileg hat-hét babás csecsemő-csoportra alapozott, amikor a szabad mozgásról beszélt. Saját tapasztalatom szerint kettővel is könnyebb boldogulni, ha nem szorongatjuk folyton a gyereket, vagy nem akarunk minden jót megadni azonnal mind a két porontynak. Ha nem szeretnénk állandóan irányítani, produkáltatni, és ha nincsenek hátborzongató elvárásaink, mit is kéne már tudni annak a babának. Főleg akkor áll elő ez a dilemma, ha az ikrek között van egy nagyobb súllyal született, erősebb, aki persze jóval erőszakosabb, gyorsabban fejlődő. Aki történetesen lány és magától is mindent idő előtt el akar és el tud érni az életben. Futni, rohanni egyáltalán nem kell az ikrek után, mert Pikler szerint a zárt tér ideális lehet, játszóházban, vagy más szóval mozgás-csoportban a legjobb a gyereknek. Szörnyű gondolat, de ki kell engedni a karunkból a babákat, akkor is, ha nem akarják, ha nem akarjuk.
Az idén Ausztriában voltunk pár napot az őszi szünetben. Kirándulni mentünk, elég nagyok a gyerekek, gondoltuk, gyerünk. Tudnak mindketten járni és futni, olyan gyorsan gyalogolni, mint két sün aszfalton, vagy inkább mint két hurkás malac ebédidő után. Imbolyogva. Mikor megérkeztünk, a kisvárosban hideg szél fújt, a katedrális megtekintése utána (ahol a katolikus egyház játszósarkot helyezett el a templom főhajóján, krisztusfabábbal és befáslizott Máriával) bementünk egy melegedőbe. Turistairoda, inkább bevándorlóknak, családdal. Itt lehetett informálódni, ha valaki gyerekkel érkezik, idegen, de szeretne játszóházba menni a gyerekeivel.
Kaptunk egy kis füzetet. Több tíz oldal, apróbetűs programok, árak, időpontok. Kakaóház, kismama klubok, abból is legalább tíz, Tagesmutterek címei, bébiőrök címei, és egy családi kávézó címe volt benne. Ez utóbbit felkerestük, és amíg szabadon szaladgáltak a gyerekek, belelapoztam az újság többi részébe. Azonnal megragadta a figyelmemet, hogy az első emeleti mamaklubban Montessori nevelési kurzust hirdetnek, mellette gyorstalpaló tanfolyamot is kínálnak Pikler Emmiről. Van Pikler-játszóház, bútorok, mászókák egy éveseknek és a művei több kiadásban. Na, eszembe jutott rögtön, milyen szépen vagyunk mit otthon evvel a Pikler módszerrel, mert nálunk éppen most megy ki a divatból. Épp most záratik be a budai Pikler Intézetet, a híres Lóczy-ház, az alapítványt felfüggesztették, és az állami gondozott gyerekeket más intézetbe helyezték tavaly tavasszal.
Nesze neked, magyar gyógypedagógia. Másrészt örültem, hogy a módszert mások is használhatónak tartják. Régi, az igaz, mint Freud. Vagy az Oidipusz király. Az ilyen megerősítés mindig jól jön, ha ikeranya el van bizonytalanodva. Na, néha azért apa is beszáll. Támogat, megvitatjuk, megerősít.
Az ikernevelés Pikler és Ranschburg Jenő nélkül is megy, persze. De apa tényleg gyakran fáradt, ezért a szoba középen fekszik; a szabad mozgás útjában. S ha anya is fáradt, a hátán szaladgálnak az ikrek. Én magam vagyok a mászóka. Ez most jutott eszembe: a legjobb a módszerben, hogy semmi sem kell hozzá, csak egy szoba és szőnyeg. Lehet lustálkodni.
