Korábban írtam már bimbózó kapcsolatomról a footgolffal. Viszonyunk azóta is tart, sőt, egyre inkább elmélyül... Ahogy már az elején látni lehetett, nem csupán a technikai tudás a lényeg (bajban is lennék, ennyi idősen már ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudnék megtanulni rendesen rúgni), az sokkal fontosabb, hogy fejben ott tudjon lenni az ember, és ne vigyék el az érzelmei.
Több mint 13 éve hallgatom Csattos Ilonát, aki azt tanítja, hogyan kell észrevenni azokat az érzelmeket, amelyek tudattalanul irányítják az életünket, és ha már észrevetted, hogyan lehet elfogadással (megengedéssel), csupán a figyelmed tudatos irányításával kezedbe venni a kormányt és átvenni a vezetést az érzelmeidtől. Úgy érzem, ez a mindennapi életemben egyre „jobban megy”, ezért ért meglepetésként, hogy a footgolf versenyeken mennyire döbbenetes erővel jelentek meg bennem a szokásos érzelmeim. Ráadásul úgy, hogy elfeledkeztem magamról, és csak azzal foglalkoztam, hogy miért van már megint gyomoridegem, miért vagyok feszült, és múljon már el, de azonnal!
A 2024-es footgolf bajnokság utolsó versenyén az addig összegyűjtött pontszámok alapján már megvolt az első három hely, tehát teljesen mindegy volt ennek a versenynek az eredménye, open (amatőr) kategóriában az ezüstérmem már be volt biztosítva. Én meg mit csináltam a pályán? „Nyerni kell. Le kell győzni a másikat. Úristen, mi van, ha elbénázom?” Ésatöbbi. Az egóm kőkeményen dirigált. És ahogy fentebb írtam, jött egy csomó testi tünet, én meg ahelyett, hogy megengedtem volna, nekiálltam küzdeni ellene. És amíg arra figyeltem, hogy remegek, hogy nem bírom abbahagyni az izgulást (holott TÉNYLEG SEMMI TÉTJE nem volt), addig a játékra nem tudtam koncentrálni.
A labdám bement a nádasba, olyan homályokat rúgtam, hogy már szinte ciki volt, a lyuk széléről kipöndörödött a labda, én meg azt vettem észre, hogy egyre idegesebb vagyok – hiába volt mellettem kísérőként egy footgolfos barátnőm, és hiába biztatott és segített, belecsavartam magam (a figyelmemmel) az érzéseimbe és a gondolataimba. Csak az nem jutott eszembe, amit évek óta tanulok: „engedd meg a testedben megjelenő tüneteket, érzéseket, és figyelj a célodra”.
A 14-es lyuknál kitisztult a fejem, mintha addig burokban lettem volna. Döbbenetes volt meglátni, hogy már megint mit csinálok. Megint mi maradt ki a játékból? Az öröm és az élvezet. És miért kezdtem el ezt a sportot négy hónapja? Mert nyerni akarok? Mert le akarok győzni bárkit is? Hát nem. Azért, mert élvezem és örömet okoz. Akkor miért is foglalkozom a hülyeségekkel, amik megjelennek bennem? Innentől kezdve elkezdtem valóban játszani.
Az fogalmazódott meg bennem, hogy a következő szezonban csak így szeretnék versenyezni. Tökmindegy a helyezés, az csak az egómnak fontos, nem a többieknél kell jobbnak lennem, hanem magamhoz képest fejlődni. Technikailag edzésekkel, „agyilag” pedig „gyakorlással”. Mert mi a tét? Nem az arany, nem az ezüst... hanem a 100% élvezet. Innentől csak erre figyelek. A többi nem számít.
Tünde
