Ha valaki egy fél éve azt mondja nekem, hogy „közel a nyugdíj felé” (46,5), cirka 30 kiló pluszsúllyal új sportba (egyáltalán bármiféle sportba) fogok kezdeni, biztosan kinevettem volna. Én meg a sport sosem voltunk jó viszonyban... A gyerekkori 10 év néptánc után nem igazán találtam olyan mozgásformát, ami tetszett volna. (Hja, a lustaság nagy úr...) 10 éve próbálkoztam a fitneszteremmel (ennek köszönhetek két nagyon jó barátságot, ami azóta is tart), tettem több halvány kísérletet a Gyerünk, anyukám! online tornával, aztán rájöttem, hogy amíg a kifogásgyártásban dobogós vagyok, nincs értelme előfizetni semmi ilyesmire.
Tavaly a párom (aki egyébként is focizik), elkezdett footgolf versenyekre járni. (Nagyon leegyszerűsítve a foci és a golf keveréke, de később leírom, hogy pontosan micsoda.) Mivel keveset találkozunk, néhányszor elkísértem, és amíg ő versenyzett a pályán, addig én kutyát sétáltattam, vagy a panzióban heverésztem, a többi időt pedig együtt tölthettük. Aztán egy hétvégén Balatonudvariban volt egy verseny, és előző nap lehetett gyakorolni. Elkísértem a pályára, és én is rúgtam néhányat. Azt hittem, sokkal bénább vagyok, de néha sikerült eltalálni a labdát, sőt, időnként, meglepő módon még az irány is jó volt... Ráadásul a környezet csodálatos, milliónyi madár csicsereg a fákon, néha még nyúl és őz is felbukkan. Észrevétlenül kattantam rá a játékra.
Legközelebb már a budapesti pályán toltuk, majd részt vettünk egy versenyen Lakiteleken. Ezután nem volt már megállás. Minden szabad hétvégénken valamelyik pályán voltunk, és rákaptam a versenyzésre is. (Párom profi, én amatőr kategóriában indulok.)
Eleinte egy-egy ilyen játék után (1,5-2,5 óra egy kör) úgy éreztem magam, mint akit 60 fokon kimostak és kifacsartak, és kellett egy nap a regenerálódásra. Többször lett migrénem a játék után, annyira kimelegedtem (rákvörös fej), meg 35 fokban a tűző napon nem annyira boldog a testem, de még ekkor is előfordult, hogy nem bírtam abbahagyni a játékot. Aztán azt vettem észre, hogy egyre könnyebben megy. (Mármint nem a technika, mert abban továbbra is béna vagyok, hanem az erőnlétem lett jobb.)
Az eddig megszokott napi párszázas lépésszám után a 15-20 ezret azért megérzi a bokám, de olyan jóóóó érzés! Nem azért csinálom, mert muszáj, nem azért csinálom, hogy elérjek vele valamit, hanem mintha pont fordítva lenne. Elkezdtem játszani, mert élvezem. És csak „melléktermék” az, hogy jó a testemnek is a mozgás. Ráadásul így még többet tudunk együtt lenni a párommal, aki folyton dicsér, akkor is, ha mindig utolsó vagyok a versenyeken... És büszke rám, hogy csinálom. (Én csak meg vagyok lepődve magamon...)
Ráadásul örömet okozok a lányaimnak is. Valamilyen különös oknál fogva mindig vigyorognak, amikor edzeni vagy versenyre indulok, és gömbtestemmel megjelenek előttük teljes harci díszben: hernyótalpas cipő, sportszár, teniszszoknya, galléros póló, baseball sapka + kezemben a focilabda. Ja, meg a virágspriccelő, amivel menet közben hűtöm a fejem...
És hogy mi az a footgolf és miért jó? Egy következő cikkben megmutatom.
Tünde
